Rengeteget változott a világ, és ezzel együtt a transzatlanti kapcsolatok is az elmúlt években. Bár az első Trump-kormány gyökeres változást prognosztizált, Biden elnöksége alatt még visszatérni látszott a megszokott amerikai-európai viszony. Azóta viszont bekövetkezett, amire igazából senki sem számított; az Egyesült Államok hátat fordítani látszik európai szövetségeseinek. Ezt a változó viszonyrendszert érzékelteti az LNG export szerepe is a transzatlanti kapcsolatokban.
2022-ben, miután Oroszország megtámadta Ukrajnát, az Északi Áramlat 1 és 2 pedig (azóta kevésbé) rejtélyes módon felrobbant, Európa azonnal vészhelyzeti intézkedések sorozatára kényszerült a gázellátás biztosítása érdekében. Ekkor jelentkezett be az Egyesült Államok, hogy a cseppfolyósított földgáz (LNG) export átirányításával az Európai energiaellátás „megmentője” legyen; Joe Biden ígéretet tett, hogy legalább 15 milliárd köbméterrel többet szállítanak Európába, mint korábban tervezték, ezzel jelentősen enyhítve a kontinens gázellátási stresszét. A gyors reakció nem csupán kereskedelmi, de politikai gesztus is volt, amely a transzatlanti szolidaritás jeleként rögzült az európai vezetőkben.
Donald J. Trump amerikai elnök találkozik Ursula von der Leyen európai bizottsági elnökkel a Világgazdasági Fórum 50. éves találkozóján 2020. január 21-én, kedden a svájci Davosban, a davosi kongresszusi központban. (Hivatalos fehér házi fotó: Shealah Craighead)
Három évvel később már egy teljesen más képet látunk. Az április első napjaiban Donald Trump elnök által bejelentett 10%-os alapvám és a további “kölcsönös” vámok az Európai Unióból érkező termékeket is súlyosan érintik. Az Unió válaszképpen összeállított egy listát amerikai termékekből, amelyekre 25%-os megtorló vámot vezetnének be, de fenntartja februári ajánlatát is a kölcsönösen 0% százalékos vám bevezetésére, amit Trump azonban nem tart jó üzletnek. Ehelyett az amerikai elnök egy merészebb követeléssel állt elő; az EU-nak 350 milliárd dollár értékben kell amerikai olaj- és gáztermékeket vásárolnia, hogy a magasabb kölcsönös vámok ne lépjenek életbe (az EU esetében ez 20%-ot jelentene). Ez az érték nagyjából a tavaly Európába irányuló amerikai LNG‑export tizenhétszeresével lenne egyenértékű, így a megvalósítása több szempontból is irreális.
Nem csak szembemegy a nemzetközi joggal, kivitelezhetetlen is
Egyrészt a WTO általános vám- és kereskedelmi egyezményei világosan tiltják, hogy egy tagország csak bizonyos áruk vásárlásától tegye függővé más kereskedelmi feltételek enyhítését, illetve hogy a vámkedvezmény ne minden országra egyformán vonatkozzon. Ennek azonban nem lehetne lényegi következménye, tekintve hogy a WTO Fellebbezési Testülete az első Trump-kormány óta működésképtelen.
Másrészt a 350 milliárd dollár értékű energiaimport technikai korlátai is jelentősek. Az Európai Unió gázfogyasztása az orosz-ukrán háború kirobbanása óta folyamatosan csökken, 2021 és 2024 között 23%-kal. 2024-ben Európa nagyjából 51 milliárd köbméter LNG‑t vett az Egyesült Államoktól, ami 18%-kos visszaesést jelent az előző évi 62 milliárd köbméterről (kevesebb, mint 24 milliárd dollár értékben). Így tehát sem a csökkenő fogyasztás, sem a csökkenő import aránya nem kedvez a felfuttatott amerikai elvárásnak. A földgáztermelés és -szállítás kapacitásai sem bővíthetők egyik napról a másikra. Ha minden jelenleg tervezett beruházás megvalósul, akkor 2030-ra megduplázódik az Unió LNG import kapacitása 2021-hez képest, de a Trump-kormány által megszabott értékű import befogadásához még ez is kevés lenne. Nem is beszélve arról, hogy a csökkenő gázfogyasztás fényében már ezekre a beruházásokra sem lesz szükség.
Az EU gázimportja forrás szerint, negyedévente, 2021-től 2025 első negyedévéig. Mára az Egyesült Államokból érkező LNG a második legnagyobb import forrás (Norvégia után) Oroszország a harmadik helyre csúszott.
Forrás: Bruegel
A 350 milliárd dolláros energiaimport mint feltétel a magas vámok elkerülése érdekében, nem egy megvalósítható dolog. Akkor viszont miért áll elő egy ilyen ötlettel az amerikai elnök? Lehet, hogy ez is csak egy pillanatnyi fellángolás, vagy külső hatás eredményeként született meg az elnök fejében, mint elvileg a vámháború lépéseinek egyike is. Ezesetben valószínűleg általánosságban arra gondol, hogy a 350 milliárd dolláros külkereskedelmi deficitet, ami a két fél között fennáll az EU javára, úgy kell megszüntetni, hogy az EU gyorsan amerikai termékeket vásárol ugyanekkora értékben. Ha viszont pontosan úgy értette, ahogy mondta, az két dolgot jelenthet; nincs vele tisztában, hogy ez kivitelezhetetlen, vagy pontosan tudja hogy kivitelezhetetlen, és a későbbiekben fel fogja kínálni egy alternatív megoldás lehetőségét — például az elektronikai termékek és autók kereskedelmére vonatkozó szigorú EU-s szabályzatok és előírások csökkentését.
Az LNG export mint az amerikai külpolitikai irányvonal metaforája
Az amerikai LNG exportra támaszkodó stratégia nem pusztán gazdasági kérdés; a transzatlanti szövetség legfőbb üzenetét hordozza a külpolitikában. Amikor 2022‑ben az orosz‑ukrán háború lobbant fel, az Egyesült Államok lényegében „mentőövet” dobott Európának, és a Biden‑kormány azonnal átcsoportosította gázkészleteit a kontinensre. Ez a gesztus nemcsak az energiakészletek feltöltéséről szólt, hanem a Nyugat egységéről, arról, hogy Washington minden körülmények között számít szövetségeseire, és készen áll megvédeni közös értékeinket.
Most, 2025 tavaszán, a Trump‑adminisztráció alatt az LNG‑export eszközzé, sőt ultimátum tárgyává vált. A 350 milliárd dolláros vásárlási kvóta követelése nem csupán kereskedelmi feltétel, hanem közvetlen politikai üzenet is, amely arról szól, hogy az Egyesült Államok ma már nem önzetlen segítő, hanem először saját álláspontját érvényesítő, „alkupozíciót” használó aktor. Ez az éles váltás jól kirajzolja, hogy a korábbi „liberális internacionalista” külpolitika helyébe a nyers, „deals‑based” tranzakciós logika lépett.
Egykor az LNG‑szállítmányok az európai energiabiztonság szimbólumai voltak, most viszont az amerikai vámok elkerülésének ára. A közösségi lendület — amikor Washington ingyenes biztonsági ölelést kínált — mára kockázatos alkuhelyzetté alakult. Brüsszelnek rövid időn belül kell döntenie arról, hogyan kezelje ezt a kiélezett vámháborús helyzetet. Ebben a keretben az LNG‑export a külpolitika egyik metaforájává vált, azt sugallja, hogy az Egyesült Államok már nem csupán a Nyugat — és különösen Európa — megvédésének záloga, hanem a kereskedelmi érdekekkel formált, rugalmatlan nyomás alkalmazója.
Ez a szerepváltás egy mélyebb folyamat része. Miközben korábban a transzatlanti együttműködésnek a közös értékek és biztonsági kötelezettségek adták az alapját, ma a külpolitikai döntéseket is egyre inkább a közvetlen gazdasági haszon határozza meg. Az LNG‑export megítélése ezért túlmutat a tartályhajók rakományán; egyben üzenet is arról, hogy az amerikai külpolitika ma már nem egyszerűen szövetségi, hanem tranzakciós jellegű — és ezt a paradigmaváltást jól szemlélteti az az energia‑ügy, amely egykor összefogást, ma pedig alku‑pozíciót jelent.
