Az első kérdésem egy kicsit személyesebb lenne. Hogyan kezdődött a te pályafutásod, és hogyan jutottál el oda, hogy Magyarország kulturális és innovációs minisztere lettél?
Próbáljuk akkor ezt a 47 évet röviden összefoglalni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz, vagy hogy ilyen történik velem. Gyógyszerészi családból származom. Mivel jó hivatás a gyógyszerészi pálya, én magam is gyógyszerészként végeztem a Semmelweis Egyetemen. Mi több: a feleségem is gyógyszerész, édesapám és édesanyám is, sőt a húgom is — tehát nálunk mindenki gyógyszerész.
Megtalálható Spotify-on és Apple Podcast-en is.
Az egyetemen maradtam, ott kezdtem el oktatni és kutatni. A Semmelweis Egyetem az ország legnagyobb betegellátó intézménye, és én vezettem annak a gyógyszertárát is. Így az oktatásban és a kutatásban is részt vettem, sok órát tartottam, és egyetemi professzor lettem.
Mindemellett 2010 után aktívan részt vettem az egészségügyi kormányzati feladatokban, különösen a gyógyszerügyi kérdésekben. Később Merkely rektor úrral dolgoztam sokat együtt, majd Palkovics miniszter úr kért fel miniszteri biztosnak. Ebből lett először helyettes államtitkári feladatkör, majd Csák miniszter úrnál államtitkári pozíció. A portfólióm folyamatosan bővült: kezdtem az orvos-egyetemekért felelős miniszteri biztosként, majd felsőoktatási államtitkárként, később a felsőoktatás mellé jött a szakképzés és az innováció szintén államtitkárként. Miniszterként pedig mindezek mellett már az ifjúság, a családügy és a kulturális terület szolgálata is a minisztériumunkhoz tartozik.
Az elmúlt években mondhatni jelentős változás történt a magyar felsőoktatásban a modellváltó egyetemek kérdéskörével kapcsolatban. Mit gondol erről? Milyen helyzetben vannak ma a modellváltó egyetemek?
Fontos, hogy én mit gondolok, de az is, hogy mit mutatnak az eredmények. Én azt gondolom, hogy az egyetemi világ maga mögött hagyta a szocialista nagyvállalati rendszer működését. Helyette egy versenyképes, rugalmas, ugyanakkor az autonómiával együtt felelősséget is vállaló egyetemi rendszer alakult ki, amelyet valójában maguk az egyetemek kezdeményeztek.
Ez egy egyetemi együttgondolkodás eredménye: az egyetemek ökoszisztémájának — ahogy manapság mondjuk, a stakeholderek ökoszisztémájának — közös döntése hozta létre ezt az új modellt, vagyis az alapítványi modellt. Ez pedig eredményeket hoz, akár a nemzetközi erőtérben is.
A nemzetközi versenyben egyetemeink egyre jobban szerepelnek. Tudjuk, és hangsúlyozzuk is: 12 egyetemünk van a világ legjobb 5%-ában; van egy egyetemünk a legjobb 1%-ban, három pedig a legjobb 2%-ban. Óriási, öldöklő verseny zajlik ma a tudományban és a felsőoktatásban, és ebben mi újat léptünk: a teljesítmény számít, és a teljesítményt finanszírozzuk.
Úgy háromszoroztuk meg az egyetemek büdzséjét, hogy a fő fókuszt a teljesítményre helyeztük. Sok mindent mondanak arról, hogy az alapítványok „vagyonhoz jutottak”, de a lényeg az, hogy az egyetemi épületek, kutatói létesítmények, kollégiumok az egyetemek — vagyis az oktatók, a kutatók és a hallgatók — tulajdonába kerültek. Ez jelenti azt, hogy valóban vagyonhoz jutottak, és ezzel ők gazdálkodnak.
És jönnek az eredmények. A nemzetközi rangsorokat már említettem. Mehetek tovább is: egyre több diák jelentkezik a megújult felsőoktatásba. Idén is 107 ezer fölötti volt a felvettek száma — 107 360 fő. Ha egy város lennének, ez Magyarország nyolcadik legnagyobb városa lenne, a „gólyák városa”.
Ráadásul olyan területekre mennek a fiatalok, mint a műszaki, mérnöki, informatikai szakok. Ezeken a területeken 42 nap alatt elhelyezkednek, másfélszeres bérszorzóval — tehát rögtön munkát kapnak.
Jól mozog a magyar felsőoktatás. Egyre több az együttműködés a cégekkel: az egyetemek 67%-kal növelték a vállalati bevételeiket. Vállalati bevétel pedig csak akkor jön, ha az egyetem valami olyat csinál, ami jó a gazdasági partnereknek. Ebben is előrelépünk.
A nemzetközi tudományos életben is javulunk: a legjobb lapok, az úgynevezett Q1-es folyóiratok — az adott terület legjobb 25%-ába tartozó lapok — esetében 50%-os publikációszám-növekedés történt. A szabadalmak száma 35%-kal nőtt.
Szerintem mindez egyértelműen igazolja a sikereket.
És mindemellett jó ma egyetemistának lenni. Azt látom a hallgatók között élve, hogy kinyílt a világ — a Pannónia Ösztöndíjprogrammal, a versenyképes tudással, mindazzal, amit az egyetemek biztosítanak. Ugyanezt látom az egyetemi oktatókon és kutatókon.
Ezt látom felsőoktatásért felelős miniszterként — és ezt látom édesapaként is, hiszen a négy gyermekünkből kettő már egyetemista. Mindezek alapján egy új szemlélet alakult ki: a büszkeség szemlélete, amely a büszke és okos magyarok világát erősíti. Persze próbálnak minket visszanyomni, sokan nem akarják ezt a modellt; bőven van küzdelem. Ezeket az eredményeket így értük el, óriási ellenszélben.
Említetted a magyar egyetemek nemzetközi versenyképességét, és azt is, hogy vannak, akik ezt igyekeznek gátolni. Mit gondolsz, mi a legnagyobb kihívás, amivel a magyar egyetemek szembesülnek, és ami akadályozza, hogy még versenyképesebbé váljanak?
A nemzetárulók. Tehát azok, akik a saját nemzetük tudományos és egyetemi közösségét elárulják. Hogy ezt saját indíttatásból teszik, vagy azért, mert külföldről megveszik őket, az már más kérdés – de az eredmény ugyanaz. Szerintem ez a legnagyobb kihívás.
Most jöttem a megújult BME tanévnyitójáról – ott is egy új modell indult el. Azt kell látnunk, és ott is ezt mondtam: a bátrak előreléptek. A bátor egyetemek előreléptek, a megújult egyetemek előreléptek. A BME is bátor egyetemként lépett előre ebben a folyamatban. Mit látunk? Büszkék a diákok, büszkék az oktatók, büszke az egyetemi közösség. Mi pedig így vagyunk büszkék az egyetemeinkre: hogy ebben az ellenszélben is képesek előre lépni.
És azt is tudnunk kell, hogy a magyar felsőoktatás jelenleg a második aranykorát éli. Az első aranykor a Klebelsberg-féle miniszterség idejére, a 1920-as évekre esett. Mi történt akkor? A trianoni diktátum után a nemzetet meg akarták semmisíteni – mondjuk ki. Klebelsberg erre egy óriási egyetemfejlesztési programmal válaszolt: Debrecenben, Szegeden, Pécsett, és jövő héten például a TF tanévnyitóján is megemlékezünk arról, hogy Klebelsberg száz éve alapította azt az intézményt is. Mindezt azért, hogy a tudományos és oktatási kiválóságot erősítse.
Most ugyanez történik. Ugyanígy próbálják visszanyesni a nemzetet, előhozni a „legyünk kicsik” politikáját. Mi pedig azt mondjuk: nem. Odaálltunk az egyetemek mellé. Európa egyik vezető finanszírozását biztosítjuk a felsőoktatásnak – teljesítményalapon. Az elmúlt időszakban 600 milliárd forintot tettünk az egyetemfejlesztés mögé, és ha jól haladunk, 1300 milliárd forintnyi fejlesztés valósulhat meg a következő években.
Mert igenis: mi, magyarok kiválóak vagyunk. Nem véletlenül vagyunk 11.-ek a világon a lakosságarányos Nobel-díjasok számában, és az olimpiai érmesek tekintetében a 13. helyen.
A következő kérdésem az lenne, hogy milyen jövőképet látsz a magyar kultúra nemzetközi láthatósága szempontjából. Hogyan lehet ezt még magasabb szintre emelni?
Most indítottuk el a Zeneakadémia 150. évfordulós programsorozatát, és ennek keretében egy kulturális nagyköveti programot is meghirdettünk. Az első kulturális nagykövetünk Balázs János, Kossuth- és Liszt-díjas zongoraművész, a Liszt-művek és a Cziffra-hagyaték földi helytartója. Ha végiggondoljuk, hogy Liszt, Bartók, Kodály, vagy a képzőművészetben Munkácsy és Csontváry mit jelentenek, akkor látjuk: a magyar kulturális örökség óriási érték. Az elmúlt másfél évtizedben 640 milliárd forintból újult meg, és egyszerre lehetünk büszkék az Operaházra és a Magyar Zene Házára. És amikor bemész a Szépművészetibe, talán nem is tudod, hogy a világ 86. leglátogatottabb múzeumába lépsz be.
Ilyenkor az ember vesz egy nagy levegőt, és azt mondja: büszkeség magyarnak lenni. Küldetés és kiváltság. Az a tény, hogy 1025 évvel az államalapítás után még mindig magyarul beszélünk, és megmaradtunk keresztény hitünkben, a kultúr
ánk ajándéka. Annak a kultúrának, amely határokon átívelve köt össze bennünket. Annak a kultúrának, amelyet a világ tisztel és becsül.
Amikor fölcsendül a népzene, amikor elkezdődnek a néptáncok, amikor a klasszikus kiválóságaink vagy az épített örökségünk jelenik meg, a világ nemcsak ismeri, hanem el is ismeri a magyar kultúrát. Ez nem a szerencse műve: ez a lehetőségek és a belénk teremtett magyar kiválóság ötvözete.
És ebben a kultúrában kell előre mennünk akkor is, amikor Európában egyfajta „kulturális turmix” zajlik. Amikor az identitást akarják elmosni, amikor a keresztény hitet kiszorítani, amikor Európában erőltetett lakosságcsere történik. Ilyenkor különösen fontos, hogy a klasszikus és a nemzeti kultúra ötvözésével megőrizzük az erőnket. A magyar nemzet eddig is erős volt, most is az, és elkötelezettebb, mint valaha.
Éppen ezért fordítunk kétszer annyit a magyar kultúra támogatására, mint az európai uniós átlag. Éppen ezért vannak olyan programjaink – sorolhatnék sokat –, mint a Csóri-program, amely a néptáncot és a népzenét támogatja; a Déryné-program, amely a Lázár Ervin Programmal másfél millió gyereket vitt színházba az elmúlt időszakban; vagy magának a Dérynének az a része, amely a legkisebb településekre viszi el a színházi előadásokat. Tegnap pedig a vallásos könnyűzenei program 500 millió forintos támogatásának nyertesei kapták meg az okleveleiket.
És egy fontos változás: az elmúlt évtől minden kulturális programunkat határon átívelően értelmezzük, nemzetben gondolkodva, a teljes Kárpát-medencei magyarságot lefedve. Örömmel mondhatom, hogy a Csóri-program díjazottjainak 10%-a külhoni, ugyanígy a vallásos könnyűzenében is. Mindkét programban a nyertesek 70%-a vidéki, és 20%-a budapesti. Így él a mindennapokban a nemzet: ezzel a lüktetéssel visszük tovább azt az örökséget, amelyet elődeink ránk hagytak, és amelyet mi majd az unokáinknak adunk tovább.
A teljes beszélgetés rövidített, összefoglalt leirata.
