Olaszországot 2024-bne többen hagyták el, mint a második világháború óta bármikor. A 156 000 fő talán nem tűnik soknak egy 59 milliós országban, viszont a valódi probléma nem a mennyiségben rejlik, hanem abban, hogy kik hagyják el az országot: fiatalok. Mérnökök, orvosok, informatikusok. Azok az emberek, akik munkára, illetve családalapításra legalkalmasabb életszakaszukban vannak.
(Kép forrása: The Economist)
Olaszország egyre mélyebb kivándorlási válsággal néz szembe – folyamatosan csökken a munkaerőpiac és a gazdasági teljesítmény és egyre súlyosabb a demográfiai válság.
A leggyakoribb indokok a kivándorlásra a gazdaságban keresendők: alacsony fizetések, rossz munkakörülmények, elhelyezkedési nehézségek.
Olaszországban nincs jogszabályban rögzített minimálbér, hanem ágazati szintű kollektív szerződések határozzák meg a béreket, amelyeket a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek kötnek. Ezek a szerződések a munkavállalók mintegy 80%-ára kiterjednek.
A gyakorlatban azonban a szabályozás nem érvényesül, ami hátrányt okoz a munkaadók számára. Sokan részmunkaidőben dolgoznak, a gyakornokok és az atipikus munkaviszonyokban (pl.: távmunka, idénymunka, alkalmi munka) foglalkoztatott munkavállalókra nem terjed ki a megállapodás hatálya. Éppen ezért rengetegen kénytelenek alacsony bérekért és rossz munkakörülmények között dolgozni.
(Kép forrása: Pressenza)
Az olasz reálbérek az elmúlt 35 évben 4%-kal csökkentek.
Ugyanebben az időszakban olyan országokban, mint Németország vagy Franciaország, kétszámjegyű reálbérnövekedés volt. Még a közelmúlt gazdasági fellendülése idején is az olaszországi reálbérek az euróövezet legalacsonyabb értékei közé tartoztak. Sok fiatal munkavállaló rövid távú szerződések megkötésére kényszerül. Tovább rontja a helyzetet, hogy az oktatásba fektetett idő nem térül meg. Az egyetemet végzett fiatalok Olaszországban nagyobb eséllyel fognak képzettségükhöz képest alacsonyabb minőségű munkát végezni, mint európai társaik.
Olaszországban nemcsak az országból való kivándorlás jelent problémát, hanem a belső migráció is: délről északra. Ez a megosztottság mély történelmi gyökerekkel rendelkezik, de ma leginkább a munkahelyek, az infrastruktúra és a lehetőségek különbségein keresztül érzékelhetők. Calabria, Szicília és Campania régióiban a legmagasabb a fiatalok munkanélküliségi rátája egész Nyugat-Európában. A közszolgáltatások minősége alacsony, kevés befektetés irányul ezekbe a régiókba, a közlekedési infrastruktúra hiányos, a szélessávú internethez vagy minőségi oktatáshoz való hozzáférés jelentősen elmarad az országos átlagtól.
(Kép forrása: Open Culture)
Eközben az északi régiók, (Lombardia, Emilia-Romagna) – Olaszország ipari központjai – továbbra is vonzzák az olasz és külföldi munkavállalókat. Olyan városok, mint Milánó és Bologna, fejlett gazdasággal, jó minőségű közszolgáltatásokkal és hatékony közigazgatással rendelkeznek. A különbségek tehát nemcsak gazdasági, hanem demográfiai természetűek is. Ahogy a fiatalok elhagyják a déli régiókat a születések száma zuhanni kezd, iskolákat zárnak be, és a lakosság egyre gyorsabban elöregszik. Minél inkább kiürül a dél, annál nehezebb megfordítani a folyamatot. Egyes helyeken pl.: Moline régió, komplett városrészek ürültek ki, helyi vállalkozások zártak be, a kórházak a szakemberek megtartásával küzdenek. Teljes tartományok sodródtak a hosszú távú hanyatlás felé.
A belső migráció, illetve a nemzetközi vándorlás miatt az országos statisztikákból nem lehet arra a hanyatlásra következtetni, mint ami a Rómától délre található régiókban történik. A valóság azonban az, hogy Olaszország egy nagyon egyenlőtlen ország, és egyre inkább néhány fejlődő északi régió tartja el a többit. Csakhogy az északi területeken is több ember hal meg évről évre, mint amennyi születik.
Az elmúlt évtizedben Olaszországban 100 000 fővel csökkent az egyetemi diplomával rendelkezők száma, a legnagyobb csökkenés a 25 és 34 év közöttiek körében történt. A legnépszerűbb célországok Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország és Svájc. Az utóbbi években egy új jelenség is felütötte a fejét: olasz felmenőkkel rendelkező külföldiek – főleg Latin-Amerikából – addig Olaszországba költöznek, amíg meg nem szerzik az állampolgárságot, majd visszatérnek a származási országukba, az uniós állampolgárságukkal együtt. Ez a gyakorlat annyira elterjedtté vált, hogy 2025-ben Olaszország szigorította a származás alapján történő állampolgárság megszerzésére vonatkozó jogszabályokat.
(Kép forrása: Statista)
A kivándorlás gazdasági ára óriási: elemzők szerint 2011 óta már több mint 130 milliárd euró veszteséget okozott az ország gazdaságának. Mivel a legtehetségesebb fiatalok mennek el, csökkennek az innovációs, versenyképességi lehetőségek. Ráadásul minél több képzett szakember távozik, annál nehezebb beruházásokat vonzani vagy jövedelmező iparágakat kiépíteni – ami újabb generációkat fog arra ösztönözni, hogy máshol keressék a jövőjüket.
Több európai ország is hasonló problémákkal küszködik. Viszont kevés fejlett gazdaság veszíti el ilyen ütemben a képzett munkaerejét – és még kevesebb teszi ezt úgy, hogy közben nem jönnek új tehetségek a helyükre. A kép még egyenlőtlenebb, ha Olaszországon belül nézzük: sokszor már a születési hely is meghatározza, hogy valaki marad-e vagy elmegy. Olaszország lakossága 2014 óta folyamatosan csökken – és a fogyás üteme gyorsul. 2023-ban a teljes termékenységi ráta 1,21 gyermek volt, ami történelmi mélypont, messze elmaradva a 2,1-es reprodukciós szinttől, és egyben Európa egyik legalacsonyabb értéke. 2024-ben Olaszországban mindössze 370 000-en születtek és 651 000-en haltak meg. A demográfiai válság mértéke döbbenetes: Olaszország ma Európa legidősebb országa, a mediánéletkor 49 év. Jelenleg minden 100 munkaképes korú olaszra mintegy 38 nyugdíjas jut, és ez a szám a következő évtizedekben meredeken fog emelkedni.
Kép forrása: ResearchGate
Noha a Meloni-kormány próbálkozik, (családtámogatásoktól kezdve a petesejt-fagyasztási kezdeményezésekig) a gazdasági bizonytalanságot, a munkaerőpiaci problémákat és a regionális egyenlőtlenséget nem tudták kezelni.
A kormány tisztában van a problémával: tavaly megkezdték az alapjövedelem-program egyes elemeinek visszavágását, miközben a hangsúlyt inkább a foglalkoztatási ösztönzőkre helyezték. A cél a szociális kiadások csökkentése és az emberek visszaterelése a munkaerőpiacra. A kritikusok szerint a támogatások megnyirbálása a munkaerőpiac reformja nélkül csak tovább nehezíti az amúgy is kiszolgáltatott helyzetben lévők életét.
A kormány több családpolitikai intézkedést is bevezetett a csökkenő születésszám megállítására. Ezek között szerepel a megnövelt „bébi bónusz”, adókedvezmények a többgyermekes családoknak, valamint a hosszabb ideig tartó, magasabb összegű anyasági ellátás. Az első jelek azonban azt mutatják, hogy ezeknek kevés hatásuk van – mert a gond gyökere nem a pénz, hanem a biztonság hiánya. Azért vállalnak kevesen gyermeket, mert a lakhatás megfizethetetlen, a munkalehetőségek bizonytalanok és sokan nem látnak elég stabil jövőt ahhoz, hogy családot alapítsanak.
A bevándorlás kérdésében a kormány még óvatosabb. Bár Olaszországnak fiatal munkavállalókra lenne szüksége a munkaerőhiány enyhítésére, a közvélemény továbbra is szkeptikus. A legális migrációs lehetőségek bővítése helyett a közbeszéd inkább az illegális bevándorlás megszüntetéséről szól.
Mivel az államadósság a GDP mintegy 140%-át teszi ki, Olaszország mozgástere korlátozott. Egyszerre kell csökkenteni a költségvetési hiányt és a jövőbe fektetni, így alig van helye merész, hosszú távú terveknek. Jelenleg Olaszország a fogyó népesség és a politikai ellenállás szorításában vergődik. Néhány reform ugyan elindult, de a több évtizedes stagnálás megtöréséhez szükséges szerkezeti változások még egyelőre hiányoznak.
