A legelső kérdésem az lenne: ha röviden össze kellene foglalnod, pontosan mit takar a művészetterápia kifejezés, hogyan tennéd?
Máris belecsaptunk a legbonyolultabb kérdésbe. Megpróbálom leegyszerűsíteni. A művészetterápiának két fő iránya van. Az egyik az aktív, alkotói folyamatra építő irány. A másik szintén aktív, de elemző jellegű. A kettő között az a lényeges különbség, hogy én elsősorban az elemző művészetterápiát képviselem. Ugyan az alkotói folyamathoz is van közöm, de a képzésben elsősorban az elemző technikát használjuk önismereti formaként.
Megtalálható Spotify-on és Apple Podcast-en is.
Ez a két technika önmagában is tovább oszlik, rengeteg irányzat létezik. Mindegyik művészeti ágnak megvan a befogadó és az aktív része. A befogadó rész a meglévő, már elkészült művek és az azokhoz fűződő érzelmi viszonyunk miatt izgalmas. Az alkotói rész pedig az, amikor mi magunk hozunk létre valamit. Tulajdonképpen ez a lényege.
Mesélj kicsit a szocioterápia történelméről! Hogyan jött létre és miként alakult ki?
Nagyon részletesen nem mennék bele a messzi múltba. Inkább arról beszélek, ahonnan én bekapcsolódtam, és ahol ez számomra fontossá vált. A szocioterápia ebben a formában Tündérhegyen, Németh László alkotásaként jött létre. Ő mestere, Mérei Ferenc, és munkahelyi főnöke, Dr. Hidasi György támogatásával hozta létre a pszichiátriai ápolók továbbképzését. A cél az volt, hogy pszichoterápiás osztályon tudjanak dolgozni.
A szocioterápiát sokféleképpen értelmezik, eltérőek a protokollok és a megközelítések. Nálunk a szocioterápia egyrészt közösségépítést jelent. Másrészt a pszichoterápiás működés szerves része, amely intézményes keretek között, teammunkában valósul meg. Idővel elindult az érdeklődés a szociális, pedagógiai, egészségügyi és civil irányból is. Sokan pályamódosítóként érkeztek hozzánk. Itt képezzük azokat a csoportvezetőket, akik a saját területükön alkalmazzák ezt a módszert. A szocioterápia alapja, hogy az ember közösségi lény. Az elsődleges csoport a család, a később megszerzett tapasztalataink pedig újra csoportokba szerveződnek.
Hogyan kapcsolódik ehhez a művészetterápia?
A közösségi együttműködés eszköze a művészetterápia. A művészetet eszközként használjuk lélektani tartalmak megjelenítésére, feldolgozására és átbeszélésére. Mivel ez a munka közösségben történik, olyan dinamikát teremt, amelyben az önismereti folyamat hatékonyan tud működni.
A te életedbe hogyan jött a terápia ezen formája? Hogyan érkeztél meg ebbe a gyakorlati módba?
Én magam is közösségi gyerek voltam. Szerettem a csoportos dolgokat, legyen szó sportról vagy az osztályközösségről. Korán tapasztaltam azonban, hogy a lényegi dolgokról nem beszélgetünk. Rájöttem, hogy azért nem, mert nem tudunk róluk beszélni. Pedig ha sikerül, az nagyon jó élmény tud lenni.
A „világmegváltó” beszélgetések váltak igazán fontossá számomra. Emlékszem egy napra, amikor délelőtt valaki azt mondta: „Neked pszichológushoz kellene menned”. Délután pedig valaki más azt mondta: „Veled olyan beszélgetni, mint egy pszichológussal”. Ez a kettősség végigkísérte az életemet. A közösség mindig támaszték volt számomra. Alapvető igényem volt a beszélgetés, az alkotás és a közös cselekvés.
Milyen módszerekkel, gyakorlatokkal zajlik egy művészetterápiás foglalkozás?
Amit mi képviselünk, abban a képzőművészet, a mozgás, a zene és az irodalom egyaránt szerepet kap. Ezeket használjuk eszközként. Mindegyiknek megvan a saját szimbólumrendszere és nyelvezete. A képzőművészetnél az alkotásunk ott van előttünk, így rálátásunk van rá. Ebből hidat tudunk építeni az „én alkottam” és a „mit alkottam” helyzet közé.
A mozgásnál fordított a helyzet. A saját jelenlétünkre és metakommunikációs gesztusainkra nincs rálátásunk. Erre csak a körülöttünk lévőknek van. Az ő visszajelzéseik és észrevételeik mentén érhetünk el önismereti hasznot. A zene egy hangi világ, amely megzenésíti a beszédet. Az irodalom pedig már kifejezetten fogalmi szinten, a szavak által zajlik. Ez áll legközelebb a hétköznapi verbalitáshoz.
Miért van az, hogy bizonyos blokkokat egy művészeti alkotás, a mozgás vagy a zene jobban fel tud oldani, mint a közvetlen beszéd?
Az oldódás nagyon egyéni. Kell hozzá egy olyan pillanat, amikor létrejön a nyitottság. Ehhez az egyéni nyitottság mellett egy biztonságos közeg is kell. A képzőművészet vagy a zene akkor hat leginkább, ha lélektanilag olyan állapotba kerülünk, amikor készek vagyunk befogadni.
A hétköznapi kreativitás állandóan velünk van. Szerelmesen könnyebben írunk verset, szomorúan szívesebben pengetjük a gitárt. Ha vidámak vagyunk, táncolunk porszívózás közben vagy énekelünk a fürdőszobában. Ezek az érzelmi történések sokszor nem verbálisan kerülnek kifejezésre.
Van neked kedvenc médiumod?
Nekem a mozgás a kedvencem. Ez nagyon korán kezdődött. Általános iskolában atlétizáltam, és lenyűgözött egy kubai futó, Alberto Juantorena mozgása. Nem az eredmény érdekelt, hanem a mozgás szépsége és tökéletessége. Később a zene és a tánc is központi élménnyé vált. Volt, hogy egyedül is elmentem táncolni, mert a baráti körben senki nem szerette annyira, mint én.
Bekerültem az Állami Artistaképző Intézetbe, revütáncos szakra is. Ott jöttem rá, hogy nem szeretnék hivatásos táncos lenni, de a formai megközelítés mindig érdekelt. Tanultam jazzbalettet, steppet és akrobatikát is. Végül azonban az improvizáció, a szabadtánc és az önkifejezés maradt meg számomra alapként.
Hogyan kell elképzelni a szabadtáncot vagy az improvizációt egy terápián?
A tánc hihetetlenül sokféle kulturális és formai jelenséget takar. A szabadtánc lényege egy belső ritmus, amely személyre szabottan fejeződik ki egy mozdulatsorban. Ez történhet zenére vagy anélkül is. Tapasztalatom szerint, ha valaki előbb tanul meg improvizálni, akkor később nem válik a formák rabjává. Ha viszont túl korán kerül be egy merev struktúrába, nehezebb attól elszakadni.
Szükséges előképzettség vagy készség ahhoz, hogy valaki részt vegyen a terápián?
Semmilyen előképzettség nem kell. Éppen ez a lényeg. Ezek a „nyelvek” – a mozgás, az ének, a rajz – velünk született képességeink. Mindenkiben ott a kreativitás. Sajnos később a külső elvárások és az esztétikai igények miatt sokan lefaragják ezeket magukról. Ilyenkor mondják az emberek, hogy „én nem tudok rajzolni” vagy „nem tudok énekelni”. Pedig a képesség végig ott van. Ha megszólal, segíthet az érzelmi állapotok kifejezésében és a megkönnyebbülésben.
Te mint terapeuta hogyan veszel részt a folyamatban?
Én folyamatban gondolkodom. A saját szerepemet társként definiálom. Elsősorban kérdésekkel vagy önreflexióval próbálok új nézőpontokat behozni, amik segíthetik a résztvevőt.
Mit nézel meg egy kész alkotáson?
Azt látom, amit látok. Biztosan sokat kérdeznék az alkotótól. Helyzetbe hoznám, hogy ő maga fogalmazza meg, mi volt az alapgondolata. Mindig van egy előre meghatározott téma. A lényeg a társulás: nem az én meglátásom az uralkodó. Nem én mondom meg a „tutit”, hogy ki mit miért csinált. Ez teljes tévedés lenne.
Találkoztál már olyan „földhözragadt” emberrel, akiben a terápia során történt meg az áttörés?
Ehhez a biztonság és a bizalom megszületése a legfontosabb. Ha ez megvan, a nyitottság szinte automatikusan következik. Nem a világnézet vagy a műszaki beállítottság a gát. A lényeg a „szenvedésnyomás”. A lélektani problémák elől a mérnök és a pszichológus sem menekülhet. Azok nyílnak meg leginkább, akik már eleget szenvedtek ahhoz, hogy belássák: az eddigi út már nem működik.
Mit tanácsolnál annak, aki fél az ilyen csoportos helyzetektől, de érdekli a módszer?
Azt, hogy próbálja ki! Ma már rengeteg technika és rövid workshop létezik, amikbe bele lehet tekinteni. Nem kell rögtön évekig tartó folyamat mellett elköteleződni. Nem csak baj vagy probléma esetén érdemes elmenni. A művészetterápia a prevencióban, a fejlődésben és az életminőség javításában is sokat segíthet. Ez egy olyan eszköz, amivel képessé válunk változtatni a saját életünkön.
