Reaktor

Az első kérdésem egy klasszikus kérdés: hogyan jött a sport az életedbe?

Általános iskolában, az első osztály után költözés miatt iskolát váltottam. Egy sporttagozatos iskolába nyertem felvételt. Az akkori testnevelő tanárom egy frissen végzett szakember és atlétaedző volt. Az ő órái és edzései inspiráltak arra, hogy ezt a pályát válasszam. Gyakorlatilag hétévesen hazamentem, és azt mondtam a szüleimnek: én testnevelő és edző szeretnék lenni.

Mikor jutottál el oda, hogy a sport több legyen egy délutáni elfoglaltságnál?

Szerencsére a szüleim már elsősként sporttagozatra írattak. Másodikban bekerültem egy sportiskolába, ahol sok mindent kipróbáltam: szertornáztam, pingpongoztam, akrobatikus rock and rolloztam és úsztam is. Amikor a testnevelőm elindította az atlétika sportkört, azonnal beleszerettem a sportágba. Ötödikes koromban választanom kellett a szertorna és az atlétika között. Akkor már teljesen egyértelmű volt a döntés.

Hány edzést jelentett ez gyerekként?

Egy darabig heti hármat. 15-16 éves koromtól ez heti ötre, majd hatra emelkedett. Már elsős koromban elkezdtem versenyezni, egy utcai futóversenyt nyertem meg a kerületben. Ott indult minden.

Az atlétika tág fogalom. Te hogyan lettél gerelyhajító?

Az atlétika egy sportág, amin belül különböző szakágak vannak. Én voltam súlylökő és diszkoszvető válogatott is, de végül a gerelyhajítás lett a fő számom. Sokan dárdaként vizualizálják a gerelyt. A súlygolyót mindenki ismeri az iskolából, a diszkoszt pedig tányérhoz vagy ufóhoz szokták hasonlítani. A kalapácsvetés kicsit becsapós: bár kalapácsnak hívjuk, egy huzallal összekötött golyót és fogantyút kell elképzelni.

15 évesen lettél először válogatott. Mit jelent ez mentálisan egy sportolónak?

Ez egy hatalmas lépcsőfok. Amikor magadra veszed a címeres mezt, már nem csak magadért, hanem a hazádért versenyzel. Ez mindig bennem volt, felemelő érzés. Ott már egy szűk elit tagja vagy. Teljesen más a hangulata egy Európa-bajnokságnak vagy világbajnokságnak, mint egy sima országos bajnokságnak. Ott te képviseled azt a tudást, amit az országodban kaptál.

Mi volt a legnagyobb sikered? Akár egy érem, akár egy pillanat.

2011-ben volt egy emlékezetes magyar bajnokság. Együtt versenyeztem a mai napig országos csúcstartó gerelyhajítóval, Szabó Nikolett-tel. Jó viszonyban voltunk, gyakran edzettünk egy pályán. Amikor azon a versenyen sikerült őt legyőznöm, az egy nagyon erős pillanat volt. Nem a „skalpszerzés” miatt, hanem mert láttam, hogy ő is tiszta szívből tud örülni az én sikeremnek. Ez a fajta őszinte elismerés a nők közötti rivalizálásban szerintem ritka és felemelő.

Mennyire egyéni és mennyire csapatsiker egy ilyen eredmény?

Ma már sokkal komolyabb háttér áll a fiatalok mögött. Az én időmben volt egy edzőm, és válogatottként jártam masszőrhöz, néha pszichológushoz. Ma ez egy sokkal összetettebb csapatmunka. Az edző és a versenyző mellett a család szerepe is óriási. Ez egy komoly életforma: a nyarakat végigversenyzed, hétvégén edzel. 15 éves koromtól kezdve húsz éven át nem voltam otthon húsvétkor, mert mindig edzőtáborban voltunk. Ez csak akkor nem lemondás, ha úgy tekintesz rá: ez visz előre.

Volt olyan mélypontod, amikor abba akartad hagyni?

Az érettségi környékén volt egy ilyen időszakom. Ez sokaknál vízválasztó. Akkor édesapám állt mögöttem, és azt mondta: „Kislányom, annyi időt és pénzt öltünk már bele, nem hagyom, hogy most hagyd abba.” Pár hónapig tartott ez a „miért kell megint edzésre mennem” korszak, de aztán rájöttem, mennyit dolgoztam ezért. A barátaim is mind az atlétikapályáról voltak, ott nőttem fel hét éves koromtól.

Hogyan lett belőled edző és egyetemi oktató?

2017-ben végeztem az egyetemen. Éppen egy sérülésből jöttem vissza, és láttam, hogy nincs reális esélyem kijutni a világversenyre. Választanom kellett: elmegyek dolgozni, vagy a szüleim tartsanak el a bizonytalan sportsikerek reményében. Én két lábbal állok a földön, nem akartam, hogy több pénzt fektessenek belém. Újpestről kaptam egy felkérést, hogy legyek edző. Ma már sokkal jobban izgulok a pálya szélén, mint anno versenyzőként. Edzőként átadom a tapasztalataimat, de a megvalósítás már a tanítványaimon múlik.

Miben más ma élsportolónak lenni?

Sokkal jobb az anyagi támogatás és az eszközellátottság. Én ösztöndíj nélkül sportoltam végig. A szövetségi keretemből akkoriban kijött egy edzőtábor és egyetlen darab gerely. Ma már komoly ösztöndíjrendszerek és egyéni felkészülési keretek vannak. Emellett a sportpszichológia és a rehabilitáció is sokkal elfogadottabb.

Tehetség vagy szorgalom? Mi számít jobban?

A szorgalom sokszor többet ér. Ha a tehetség nem párosul szorgalommal, az mit sem ér. Aki szorgalmas, de kevésbé tehetséges, messzebbre juthat, mint egy lusta tehetség. Edzőként fontos feladat, hogy a sikertől elkényelmesedett gyerekeket a földön tartsuk, és motiváljuk őket a további munkára.

Milyen tanácsot adnál a 10 éves önmagadnak?

Azt mondanám neki, hogy élvezze, amit csinál, és addig csinálja, amíg szereti. Inkább a 18-20 éves önmagamhoz beszélnék: alázat nélkül nincs eredmény. Én tisztelem az edzőimet és a pályát, de ha a mai eszemmel és mentalitásommal, de a 20 éves fizikai adottságaimmal versenyezhetnék, abból nagyon nagy sikerek születnének.