Reaktor

Amikor Lengyelországról beszélünk, többnyire a gyors gazdasági növekedés, az ambiciózus hadiipari fejlesztések vagy a régió geopolitikai súlyának növekedése jut eszünkbe. Van azonban egy kevésbé látványos, mégis stratégiai jelentőségű terület, ahol az ország csendben az európai élmezőnybe lépett: az állami adatok megnyitása.

Ez elsőre technikai kérdésnek tűnhet, de valójában sokkal több annál. A nyílt adat ugyanis nem informatikai projekt, hanem államszervezési filozófia. Arról szól, hogy a kormányzat felismeri-e: az adat nem adminisztratív melléktermék, hanem gazdasági erőforrás és demokratikus infrastruktúra.

Lengyelország felismerte. Emellett pedig következetesen cselekedett.

A középmezőnyből az élvonalba

Lengyelország nyílt kormányzati adatokkal kapcsolatos fejlődése több mint egy évtizedes, fokozatosan intézményesülő folyamat eredménye, amelynek során az ország a középmezőnyből az európai élmezőnybe emelkedett.

A kezdeti motivációt az Európai Unió közszféra-információkra vonatkozó irányelvének való megfelelési kényszere adta. Ezt követően létrejött a Közigazgatási és Digitalizációs Minisztérium, amely a digitális átalakulás koordinátorává vált, és politikai támogatást biztosított a nyílt kormányzati irányvonalnak.

Az államigazgatáson belül pedig olyan intézmények – például a statisztikai hivatal vagy a Gazdasági Minisztérium – „intézményi bajnokként” segítették a szemléletváltást.

A sikeres fordulat

A fordulópontot a 2014-es szabályozási csomag jelentette, amely egyértelműen meghatározta, mely intézmények kötelesek nyílt formában adatot szolgáltatni a nemzeti portálra.

Ez tette lehetővé a CRIP portál elindítását, amely a nyilvános adatok központi gyűjtőhelyévé vált.

A technológiai fejlesztések sem maradtak el: a portál frissítése fejlettebb API-kat, gazdagabb metaadatokat és gyorsabb hozzáférést biztosított, miközben központi iránymutatások segítették a szabványosítást.

Ez a standardizáció kulcskérdés. A legtöbb országban nem az adat hiányzik — hanem az egységes formátum, amely lehetővé tenné a tömeges felhasználást.

Az államon túl: ökoszisztéma épül

A nyílt adatpolitika akkor válik igazán működőképessé, amikor kilép a minisztériumok falai közül. Lengyelországban több nagyváros – köztük Poznań, Katowice és Varsó – hackathonokat szervezett, saját API-megoldásokat vezetett be, és helyi innovációs környezetet hozott létre.

A civil szféra szintén aktív szerepet vállalt: az ePaństwo Alapítvány a mojepanstwo.pl portálon keresztül segítette a közszféra működésének átláthatóságát.

A számok mögötti történet

Az eredmények gyorsan mérhetővé váltak. Lengyelország a 2019-es Open Data Maturity rangsorban még a 7. helyen állt, 2022-re a 3. lett, 2024-ben pedig már a 2. helyet foglalta el.

Ráadásul a négy vizsgált dimenzió közül szinte mindegyikben maximális eredményt ért el — a minőséget leszámítva.

Ez arra utal, hogy a nyitottság nem kampányszerű reform volt, hanem stabil állami működéssé vált.

A következő lépés: nemcsak nyitni, hanem hasznosítani

A Minisztertanács 2021-ben elfogadta a 2021–2027-es adatnyitási programot, amely már egy végrehajtásközpontú stratégiai keretet hozott létre.

A cél hármas:

• az adatkínálat bővítése és minőségének javítása,
• új szolgáltatások és üzleti modellek ösztönzése,
• valamint Lengyelország vezető szerepének megszilárdítása a nyílt adatok terén.

A program modernizálja a jogi környezetet is, rögzítve a „nyitott, amennyire lehetséges, zárt, amennyire szükséges” elvét.

A kötelezően megnyitandó adatkör kiterjed a nagy értékű adatokra, a valós idejű információkra és az állami finanszírozású kutatási adatokra — mindezt ingyenes, API-alapú, géppel olvasható formában.

Ez már nem puszta transzparencia. Ez gazdaságpolitika.

Standardizáció mint versenyelőny

A stratégia külön hangsúlyt helyez az interoperabilitásra és az adatminőségre, felismerve, hogy a PDF-ek és a heterogén metaadatok akadályozzák a fejlettebb felhasználást.

Ezért kötelezővé teszik az 5-csillagos adatformátumok alkalmazását, részletes API-standardot vezetnek be, és 40 kiemelt adatbázishoz kell API-kapcsolatot kiépíteni.

Az üzenet világos: aki strukturált adatot kínál, az innovációt kínál.

Ambíció számokban mérve

A program konkrét célokat is meghatároz 2027-ig:

• az adatkészletek számának növelése 19 ezerről 55 ezerre,
• az API-val elérhető készleteké 360-ról 1000-re,
• az adatszolgáltatók körének bővítése 137-ről 500-ra,
• a nagy értékű adatok számának emelése 2800-ról 8000-re. open data

Ez a lépték azt jelzi, hogy Lengyelország nem egyszerűen részt akar venni az adatgazdaságban — formálni akarja azt.

Miért érdemes erre figyelnünk?

A nyílt adatok multiplikátorhatása jelentős: minden közzétett adat számos további felhasználás alapjává válik, így megtérülése többszörösen pozitív.

Lengyelország története ezért túlmutat önmagán. Nem technológiai sikersztori, hanem állami tanulási folyamat — annak felismerése, hogy a 21. század versenyképessége egyre inkább az információ szervezésén múlik.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy egy állam rendelkezik-e adatokkal. Minden állam rendelkezik.

A kérdés az, hogy infrastruktúraként tekint-e rájuk.

Lengyelország igen.

És lehet, hogy éppen ezért érdemes rá nemcsak gazdasági vagy geopolitikai, hanem adatpolitikai hatalomként is figyelnünk.

Oroszország Ukrajna elleni támadását követően a nyugati világ válasza az orosz energiaszektor szankcionálása volt, a G7-ek bevezették az olajársapkát, amitől az orosz bevételek jelentős csökkenését, ezáltal a háború finanszírozásának nehézségét várták. Moszkva azonban, ahogy a háború más aspektusaiban is, gyorsan alkalmazkodott, méghozzá létrehozva árnyékflottáját.

Az árnyékflotta (shadow fleet) elsődleges célja, hogy Oroszország eljuttassa és függetlenítse olajexportját a nyugati szolgáltatásoktól. A szankciók nemcsak az olaj árát korlátozták, hanem a szállításhoz szükséges biztosítási, finanszírozási és hajózási infrastruktúrát is. Mivel ezek jelentős része nyugati kézben van, Moszkva számára elengedhetetlenné vált egy alternatív rendszer kiépítése. Az árnyékflotta lehetővé teszi, hogy az orosz olaj továbbra is eljusson a piacokra, gyakran az ársapka megkerülésével. A flotta legfontosabb területe a Balti-tenger hajózási útvonala, mivel az export jelentős része ezen keresztül történik.

Kép forrása: CEPA

A flotta kiépítése több lépcsőben zajlott, Oroszország nagyszámú, jellemzően idős tankerhajót vásárolt fel, leginkább nyugati cégektől. A becslések szerint ennek költségére több milliárd dollárt fordított 2022 óta. A stratégia része volt a tulajdonosi háttér elrejtése is, a hajókat offshore céghálózatokon keresztül működtetik, gyakran váltanak zászlót, és többszörösen átstrukturált tulajdonosi láncok mögé rejtik a tényleges irányítást. Emellett technikai módszerekkel is nehezítik a követést, gyakori az automatikusan bekapcsolt azonosító rendszerek kikapcsolása, valamint az olaj nyílt tengeren történő átrakodása, amely elfedi a szállítmány eredetét. Az árnyékflotta aránya az orosz exportban a háború után emiatt gyorsan nőtt.

A Brookings megvizsgálta ezeknek a hajóknak a tulajdonosi hátterét, amely rávilágított arra, hogy az árnyékflotta nem csupán orosz erőforrásokra épül. A tankerek jelentős részét nyugat-európai szereplők adták el, és ezen belül is kiemelkedő a görög hajótulajdonosok szerepe. Az elemzések szerint a szankcionált hajók közel 60 százaléka hasonló forrásból származik. A tulajdonosi háttér ilyen jellegű komplexitása a folyamat elleni fellépést is nehézkessé teszi.

A hajók legénységének toborzásában és nemzetiségében is találunk érdekes dolgokat. A Kyiv Independent szerint a jelentkezők legtöbbször olyan informális csatornákon keresztül kapnak ajánlatokat, mint a Telegram vagy a WhatsApp. Itt is előfordul, hogy korábbi kollégák ajánlják be egymást, vagy akár a közvetlen telefonos megkeresést is említették, mint toborzási formát. A kiválasztási folyamat nagyon minimális, sok esetben nincs interjú sem. Ha a jelentkező rendelkezik a szükséges tengeri képesítéssel, diplomával, gyorsan szerződtetik. A fizetés viszonylag versenyképes, és gyakran készpénzben vagy kriptovalutában történik, ami további anonimitást biztosít a rendszernek.

A legénység összetételét vizsgálta az OCCRP, az újságírók 20 különböző útvonalon közlekedő, szankcionált tanker legénységi listáját elemezték. A legénység hajózási tapasztalattal rendelkező része nem orosz nemzetiségű, azonban azt találták, hogy a balti kikötőkből induló hajókon rendszeresen megjelennek 2-2 fős orosz csoportok. Ezek a személyek nem rendelkeztek semmiféle tengeri képesítéssel, amit az is jelez, hogy a dokumentumokban a szakmai végzettségnél „nem elérhető” megjelölés szerepelt.

A vizsgálat során összesen 17 ilyen orosz személyt azonosítottak, közülük 13 esetében sikerült konkrét kapcsolatot kimutatni a korábbi Wagner-csoporttal vagy orosz állami biztonsági szervezetekkel, köztük a katonai hírszerzéssel. Az adatok szerint ezek a technikusokként vagy kísérőként feltüntetett személyek 2025 júliusa után jelentek meg a hajókon, és jelenlétük kifejezetten a balti útvonalra koncentrálódik, mivel más térségekben közlekedő hajóknál nem mutatták ki őket.

Kép forrása: euneighbourseast

Személyük elrettentő hatással lehet, különösen akkor, ha a hatóságok megpróbálnák feltartóztatni vagy átvizsgálni a hajókat. Másrészt felügyelhetik a legénységet, és megakadályozhatják az együttműködést külföldi hatóságokkal. Emellett akár hírszerzési szerepük is lehet, például a nyugati reakciók megfigyelése vagy a tengeri jelenlét feltérképezése.

A hajók állapotától eltérően kiváló internettel, méghozzá Starlinkkel rendelkeznek, és azt is érdemes megemlíteni, hogy a hagyományos kikötőket elkerülik biztonsági kockázatok miatt, ezért gyakran már a nyílt tengeren megtörténik az olaj átrakodása.

Összességében láthatjuk, hogy az orosz árnyékflotta segítségével Moszkvának sikerült a szankciók hatásának egy részét csökkenteni, ráadásul a katonai és titkosszolgálati háttérrel rendelkező személyek jelenléte arra enged következtetni, hogy nem csupán kereskedelmi előnyei származnak ebből.

A legelső kérdésem az lenne: ha röviden össze kellene foglalnod, pontosan mit takar a művészetterápia kifejezés, hogyan tennéd?

Máris belecsaptunk a legbonyolultabb kérdésbe. Megpróbálom leegyszerűsíteni. A művészetterápiának két fő iránya van. Az egyik az aktív, alkotói folyamatra építő irány. A másik szintén aktív, de elemző jellegű. A kettő között az a lényeges különbség, hogy én elsősorban az elemző művészetterápiát képviselem. Ugyan az alkotói folyamathoz is van közöm, de a képzésben elsősorban az elemző technikát használjuk önismereti formaként.

Ez a két technika önmagában is tovább oszlik, rengeteg irányzat létezik. Mindegyik művészeti ágnak megvan a befogadó és az aktív része. A befogadó rész a meglévő, már elkészült művek és az azokhoz fűződő érzelmi viszonyunk miatt izgalmas. Az alkotói rész pedig az, amikor mi magunk hozunk létre valamit. Tulajdonképpen ez a lényege.

Mesélj kicsit a szocioterápia történelméről! Hogyan jött létre és miként alakult ki?

Nagyon részletesen nem mennék bele a messzi múltba. Inkább arról beszélek, ahonnan én bekapcsolódtam, és ahol ez számomra fontossá vált. A szocioterápia ebben a formában Tündérhegyen, Németh László alkotásaként jött létre. Ő mestere, Mérei Ferenc, és munkahelyi főnöke, Dr. Hidasi György támogatásával hozta létre a pszichiátriai ápolók továbbképzését. A cél az volt, hogy pszichoterápiás osztályon tudjanak dolgozni.

A szocioterápiát sokféleképpen értelmezik, eltérőek a protokollok és a megközelítések. Nálunk a szocioterápia egyrészt közösségépítést jelent. Másrészt a pszichoterápiás működés szerves része, amely intézményes keretek között, teammunkában valósul meg. Idővel elindult az érdeklődés a szociális, pedagógiai, egészségügyi és civil irányból is. Sokan pályamódosítóként érkeztek hozzánk. Itt képezzük azokat a csoportvezetőket, akik a saját területükön alkalmazzák ezt a módszert. A szocioterápia alapja, hogy az ember közösségi lény. Az elsődleges csoport a család, a később megszerzett tapasztalataink pedig újra csoportokba szerveződnek.

Hogyan kapcsolódik ehhez a művészetterápia?

A közösségi együttműködés eszköze a művészetterápia. A művészetet eszközként használjuk lélektani tartalmak megjelenítésére, feldolgozására és átbeszélésére. Mivel ez a munka közösségben történik, olyan dinamikát teremt, amelyben az önismereti folyamat hatékonyan tud működni.

A te életedbe hogyan jött a terápia ezen formája? Hogyan érkeztél meg ebbe a gyakorlati módba?

Én magam is közösségi gyerek voltam. Szerettem a csoportos dolgokat, legyen szó sportról vagy az osztályközösségről. Korán tapasztaltam azonban, hogy a lényegi dolgokról nem beszélgetünk. Rájöttem, hogy azért nem, mert nem tudunk róluk beszélni. Pedig ha sikerül, az nagyon jó élmény tud lenni.

A „világmegváltó” beszélgetések váltak igazán fontossá számomra. Emlékszem egy napra, amikor délelőtt valaki azt mondta: „Neked pszichológushoz kellene menned”. Délután pedig valaki más azt mondta: „Veled olyan beszélgetni, mint egy pszichológussal”. Ez a kettősség végigkísérte az életemet. A közösség mindig támaszték volt számomra. Alapvető igényem volt a beszélgetés, az alkotás és a közös cselekvés.

Milyen módszerekkel, gyakorlatokkal zajlik egy művészetterápiás foglalkozás?

Amit mi képviselünk, abban a képzőművészet, a mozgás, a zene és az irodalom egyaránt szerepet kap. Ezeket használjuk eszközként. Mindegyiknek megvan a saját szimbólumrendszere és nyelvezete. A képzőművészetnél az alkotásunk ott van előttünk, így rálátásunk van rá. Ebből hidat tudunk építeni az „én alkottam” és a „mit alkottam” helyzet közé.

A mozgásnál fordított a helyzet. A saját jelenlétünkre és metakommunikációs gesztusainkra nincs rálátásunk. Erre csak a körülöttünk lévőknek van. Az ő visszajelzéseik és észrevételeik mentén érhetünk el önismereti hasznot. A zene egy hangi világ, amely megzenésíti a beszédet. Az irodalom pedig már kifejezetten fogalmi szinten, a szavak által zajlik. Ez áll legközelebb a hétköznapi verbalitáshoz.

Miért van az, hogy bizonyos blokkokat egy művészeti alkotás, a mozgás vagy a zene jobban fel tud oldani, mint a közvetlen beszéd?

Az oldódás nagyon egyéni. Kell hozzá egy olyan pillanat, amikor létrejön a nyitottság. Ehhez az egyéni nyitottság mellett egy biztonságos közeg is kell. A képzőművészet vagy a zene akkor hat leginkább, ha lélektanilag olyan állapotba kerülünk, amikor készek vagyunk befogadni.

A hétköznapi kreativitás állandóan velünk van. Szerelmesen könnyebben írunk verset, szomorúan szívesebben pengetjük a gitárt. Ha vidámak vagyunk, táncolunk porszívózás közben vagy énekelünk a fürdőszobában. Ezek az érzelmi történések sokszor nem verbálisan kerülnek kifejezésre.

Van neked kedvenc médiumod?

Nekem a mozgás a kedvencem. Ez nagyon korán kezdődött. Általános iskolában atlétizáltam, és lenyűgözött egy kubai futó, Alberto Juantorena mozgása. Nem az eredmény érdekelt, hanem a mozgás szépsége és tökéletessége. Később a zene és a tánc is központi élménnyé vált. Volt, hogy egyedül is elmentem táncolni, mert a baráti körben senki nem szerette annyira, mint én.

Bekerültem az Állami Artistaképző Intézetbe, revütáncos szakra is. Ott jöttem rá, hogy nem szeretnék hivatásos táncos lenni, de a formai megközelítés mindig érdekelt. Tanultam jazzbalettet, steppet és akrobatikát is. Végül azonban az improvizáció, a szabadtánc és az önkifejezés maradt meg számomra alapként.

Hogyan kell elképzelni a szabadtáncot vagy az improvizációt egy terápián?

A tánc hihetetlenül sokféle kulturális és formai jelenséget takar. A szabadtánc lényege egy belső ritmus, amely személyre szabottan fejeződik ki egy mozdulatsorban. Ez történhet zenére vagy anélkül is. Tapasztalatom szerint, ha valaki előbb tanul meg improvizálni, akkor később nem válik a formák rabjává. Ha viszont túl korán kerül be egy merev struktúrába, nehezebb attól elszakadni.

Szükséges előképzettség vagy készség ahhoz, hogy valaki részt vegyen a terápián?

Semmilyen előképzettség nem kell. Éppen ez a lényeg. Ezek a „nyelvek” – a mozgás, az ének, a rajz – velünk született képességeink. Mindenkiben ott a kreativitás. Sajnos később a külső elvárások és az esztétikai igények miatt sokan lefaragják ezeket magukról. Ilyenkor mondják az emberek, hogy „én nem tudok rajzolni” vagy „nem tudok énekelni”. Pedig a képesség végig ott van. Ha megszólal, segíthet az érzelmi állapotok kifejezésében és a megkönnyebbülésben.

Te mint terapeuta hogyan veszel részt a folyamatban?

Én folyamatban gondolkodom. A saját szerepemet társként definiálom. Elsősorban kérdésekkel vagy önreflexióval próbálok új nézőpontokat behozni, amik segíthetik a résztvevőt.

Mit nézel meg egy kész alkotáson?

Azt látom, amit látok. Biztosan sokat kérdeznék az alkotótól. Helyzetbe hoznám, hogy ő maga fogalmazza meg, mi volt az alapgondolata. Mindig van egy előre meghatározott téma. A lényeg a társulás: nem az én meglátásom az uralkodó. Nem én mondom meg a „tutit”, hogy ki mit miért csinált. Ez teljes tévedés lenne.

Találkoztál már olyan „földhözragadt” emberrel, akiben a terápia során történt meg az áttörés?

Ehhez a biztonság és a bizalom megszületése a legfontosabb. Ha ez megvan, a nyitottság szinte automatikusan következik. Nem a világnézet vagy a műszaki beállítottság a gát. A lényeg a „szenvedésnyomás”. A lélektani problémák elől a mérnök és a pszichológus sem menekülhet. Azok nyílnak meg leginkább, akik már eleget szenvedtek ahhoz, hogy belássák: az eddigi út már nem működik.

Mit tanácsolnál annak, aki fél az ilyen csoportos helyzetektől, de érdekli a módszer?

Azt, hogy próbálja ki! Ma már rengeteg technika és rövid workshop létezik, amikbe bele lehet tekinteni. Nem kell rögtön évekig tartó folyamat mellett elköteleződni. Nem csak baj vagy probléma esetén érdemes elmenni. A művészetterápia a prevencióban, a fejlődésben és az életminőség javításában is sokat segíthet. Ez egy olyan eszköz, amivel képessé válunk változtatni a saját életünkön.

Magyarország államformája az államalapítástól kezdve – egy rövid időszakot leszámítva - egészen az első világháború végéig monarchia volt. A 20. században ezzel szemben többször változott az ország államformája, politikai berendezkedése. A változások aligha nemzeti jellegűek, hiszen a térség országait vizsgálva hamar észre vehetjük, hogy a régió és a tágabb európai szomszédság országaiban is hasonló időben, hasonló folyamatok játszóftak le az államforma kérdését illetően. Milyen folyamatok járultak hozzá a királyság több évszázados stabilitásához és mi miatt nincs ma király Magyarországon?

Az államalapítás idejében az európai államok kivétel nélkül monarchiák voltak, hiszen azok a térségek, ahol a helyi népesség vezetői nem ismerték fel az államszervezés és a keresztény vallás felvételének szükségességét, hamar eltűntek a térképről – elég ha a Kárpát-medence magyarok előtti lakóira gondolunk. Szerencsénkre Vajk – később István időben cselekedett, és a magyarságot állami státusszal rendelkező néppé emelte, ezzel persze ő sem járt rosszul, hiszen Isten kegyelméből uralkodó apostoli király lett, mely címet családja évszázadokig viselt. Az ország államformája ezáltal királyság lett és az államforma kérdése évszázadokon keresztül nem is merült fel, mint megkérdőjelezendő állapot.

Változást a Szent István halála után hét és fél évszázaddal kirobbanó francia forradalom hozott. A forradalom következménye többek között az európai monarchiákban az uralkodói családok és az őket leginkább támogató nemesi és egyházi rendek kétségbeesése volt, hiszen a 18. század végén évekig asszisztálták, hogy a nagy múltú francia uralkodói réteget hatalmától megfosztják és a korban még újdonságnak számító új államigazgatási rendet vezetnek be. A köztársaság ugyan Napóleon színre lépése miatt nem tartott hosszú ideig, a királyi házak és nemesi dinasztiák a francia császár legyőzését követően azonnal nekiláttak a monarchiák fennmaradását biztosító, széles európai együttműködésen alapuló új status quo kialakításán. A politikai rendszer, melyet Szent Szövetségnek neveztek a Bécsi Kongresszus terméke, egészen pontosan pedig – a napóleoni háborúban legyőzött Ausztria államkancellára – Metternich kezdeményezésére jött létre.

Metternich

Forrás: wm.com

A Szent Szövetség gondoskodott a háború utáni politikai konszolidációról és kijelölte az irányelveket, melyek mentén az európai államok erőegyensúlyban létezhetnek egymás mellett, szigorúan megőrizve a kontinensre jellemző monarchiák dominanciáját. A történészek napjainkban is vitáznak a Szent Szövetség európai békéért tett erőfeszítéseinek sikerességéről, de az nem vitás, hogy a monarchiák fenntartásáért folytatott küzdelmük – legalábbis rövid és középtávon – hatékonynak bizonyult. A 19. század folyamán Európa térképét számos alkalommal átrajzolták, de az átalakuló vagy függetlenségüket elnyerő államok kivétel nélkül királyságok voltak. Példaként említhető Belgium, Görögország, Bulgária vagy a 19. század második felében létrejövő Román Királyság. Az államforma mellett ezeket az új államokat sok esetben az uralkodók személye is összekötötte, hiszen több új monarchiában német területről származó került trónra.

I. Károly román király

Forrás: wm.com

A Szent Szövetség a magyar történelem alakulását is befolyásolta, hiszen az 1848-49-es szabadságharc legjelentősebb nemzetközi szintű eseménye – a Habsburg-héz trónfosztása – után nemzetközi összefogás keretében gondoskodott arról, hogy a magyar állam függetlenedési kísérlete kudarcba fulladjon, ezzel elfojtva a köztársaság, mint lehetséges államforma európai elterjedésének lehetőségét. A Szent Szövetség országai emellett több európai konfliktusban is a monarchia megőrzése vagy visszaállítása mellett harcoltak a Bécsi Kongresszust követő évtizedekben.

Az európai monarchiák korának az első világháború vetett véget hosszú idő után. Míg 1913-ban Franciaország, Svájc és Portugál voltak Európa köztársaságai, 1918-ban abszolút többségbe került a berendezkedés az európai államok körében. A háborúban győztes államok többsége ugyanis – Franciaország vagy éppen az USA – nem a monarchiák közé tartoztak. Térségünkben az 1920-as években különösen erős volt a francia befolyás, hiszen a Kisantant országai a francia ún. Cordon Sanitaire (Egészségügyi Övezet) részei lettek, mely francia politikai és gazdasági felügyeletet jelentett. Nem is csoda, hogy Magyarország szomszédai a köztársaság bevezetése mellett döntöttek. A háborúban vesztes Magyarország – valószínűleg az 1919-es kommunista hatalomátvétel következtében – ezzel szemben visszatért a monarchiához, melyet az antant nem nézett jó szemmel, de nem avatkozott be. A Habsburg IV. Károly visszatérése viszont már nemzetközi szinten is nagy vihart kavart volna, ezért a legitimáció megerősítéséért küzdő magyar kormányok kétszer is megakadályozták ezt.

IV. Károly, az utolsó magyar király

Forrás: wm.com

Magyarország a két világháború között megőrizte a monarchiát, mint államformát, de a második világháborút követően kialakuló új nemzetközi környezetben már nem volt lehetőség arra, hogy az államforma kérdése csupán a belpolitika hatásköre legyen. A szovjet érdekszférába kerülő Magyarország államformájának kérdése már a keleti front 1942-es összeomlásakor lezártnak volt tekinthető.

A fehérje az egyik legfontosabb makrotápanyagunk: kulcsszerepet játszik abban, hogy a nap folyamán energikusnak, jóllakottnak és kiegyensúlyozottnak érezzük magunkat. Mégis sokak számára kihívást jelent a megfelelő mennyiség bevitele.

Ennek egyik oka, hogy nem létezik mindenkire érvényes, egyszerű szabály: a szükséges fehérjemennyiség életkortól, testsúlytól, aktivitási szinttől és életmódtól is függ. Éppen ezért különösen hasznos felismerni azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy a szervezetünk nem jut elegendő fehérjéhez.

De mit is értünk pontosan fehérje alatt?

A fehérjék aminosavakból épülnek fel, amelyeket gyakran az „élet építőköveinek” neveznek. Nem véletlenül: ezek a nagyméretű, összetett molekulák alapvető szerepet töltenek be a szervezet működésében. Részt vesznek a sejtek felépítésében és fenntartásában, támogatják az izmok regenerációját, hozzájárulnak az immunrendszer működéséhez, és még a hormonális folyamatokban is szerepet játszanak.

Ha gyakran érzed magad éhesnek két étkezés között, ha egy kiadós étkezés után sem vagy igazán elégedett, vagy ha edzés, illetve betegség után nehezen regenerálódsz, akkor könnyen lehet, hogy nem viszel be elegendő fehérjét. Sokan ilyenkor egyszerűen „fáradtnak” érzik magukat, pedig valójában egy alapvető tápanyag hiányáról van szó. Amikor a szervezet megkapja a szükséges mennyiséget, az egyik legelső változás általában az, hogy stabilabbá válik az energiaszint, csökken az indokolatlan éhségérzet, és javul a fizikai terhelés utáni regeneráció.

De mennyi fehérjére van szükségünk valójában?

Kiindulási pontként általában napi 0,8 gramm fehérjét ajánlanak testsúlykilogrammonként. Ez egy átlagos, mérsékelten aktív ember számára megfelelő lehet, de ha valaki rendszeresen sportol, fizikailag aktív életet él, vagy idősebb (különösen 65 év felett), a szükséglet akár 1–1,5 grammra is emelkedhet testsúlykilogrammonként. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek csak irányszámok — az egyéni igények jelentősen eltérhetnek.

A gyakorlatban nemcsak a mennyiség számít, hanem az eloszlás is.

Egy jól kiegyensúlyozott étkezés esetében jó irányelv lehet, hogy a tányér egynegyedét fehérjeforrás (például hús, hal, tojás, tejtermékek vagy növényi alternatívák), egynegyedét teljes értékű gabona, a felét pedig zöldségek és gyümölcsök tegyék ki.

Különösen fontos a reggeli szerepe, hiszen sokan ilyenkor viszik be a legkevesebb fehérjét. Egy fehérjedús reggeli segíthet abban, hogy stabilabb legyen a vércukorszint, csökkenjen a délelőtti nassolási vágy, és kiegyensúlyozottabb legyen az energiaszint. Jó választás lehet például a zabkása tejjel és görög joghurttal, egy gyümölcsös túrókrém olajos magvakkal, egy előre elkészített „overnight oats”, vagy akár egy egyszerű rántotta, amelyet egy kis túróval teszünk még táplálóbbá.

A nap további részében is érdemes tudatosan figyelni a fehérjebevitelre. Egy marék dióféle, egy pohár joghurt, egy adag hüvelyesekből készült étel vagy egy fehérjében gazdag saláta mind hozzájárulhat ahhoz, hogy könnyedén elérjük a napi szükségletet. Nem feltétlenül bonyolult diétákra van szükség — sokkal inkább tudatos, kiegyensúlyozott választásokra.

Összességében a fehérjebevitel nem csupán az izomépítésről szól, hanem az általános jóllétről is. Ha odafigyelünk rá, az nemcsak a fizikai teljesítményünkön, hanem a mindennapi közérzetünkön is érezhetően javít. A testünk által küldött jelzések — mint az állandó éhség vagy a fáradtság — pedig gyakran egyszerűbb magyarázattal bírnak, mint gondolnánk: lehet, hogy csak egy kicsivel több fehérjére van szükségünk.

Évszázadokon keresztül az angolok és a franciák együtt álmodoztak arról, hogy egy alagút köthetné össze az európai szárazföldet a Brit-szigetekkel. Még az autók és vonatok kora előtt is készültek tervek hátborzongató, lovas szekerekkel átjárható alagutakról, amelyek egy kisebb vihar esetén is mindenkit elárasztottak volna az angol csatornában.

Az 1880-as években egyszer neki is álltak egy alagút fúrásának, amit aztán gyorsan abba is hagytak. Aztán újra próbálkoztak az 1920-as években, de ekkor a britek rájöttek, hogy igazából nem is akarják a projekteket megvalósítani. Végül az 1980-as évek végén tényleg megépítették az alagutat, melyet 1994-ben adtak át.

(Kép forrása: BBC)

Ez lett a „Csatorna-alagút”, avagy ismertebb nevén a Csalagút.

Európa egyik legfontosabb infrastrukturális létesítményéről van szó, mind a kormányok, a kereskedelem és a turisták számára egyaránt. A Csalagút azonban egy hatalmas problémát is magában hordoz: már puszta létezése létrehozott egy jogi kiskaput, amelynek köszönhetően bárki bejuthatott az Egyesült Királyságba útlevél nélkül úgy, hogy egyetlen határellenőtzésen sem kellett átesnie. Mint kiderült, ezt a kiskaput lezárni sem egyszerű feladat.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan működött (vagyis működhetett) ez a jogi kiskapu — illetve hogy hogyan oldottak meg a problémát egy mindössze réstben működő megoldással — meg kell ismerkedni a Csalagúthoz érkező európai vonathálózattal, pontosabban: a Eurostar vonatokkal. A teherforgalom és az autószállító szolgáltatás, a LeShuttle mellett csak az Eurostar személyszállító vonat használja rendszeresen az alagutat Európa és az Egyesült Királyság között. A Csatorna-alagúton átívelő Eurostar-járatok négy nemzetközi határt érintenek és négy országot fednek le: az Egyesült Királyságot, Franciaországot, Belgiumot és Hollandiát.

(Kép forrása: Daily Mail)

A három utóbbi ország közötti vasúti szolgáltatás üzemeltetése viszonylag egyszerű: mindhárom tagja az Európai Uniónak és a Schengeni övezetnek, aminek köszönhetően a kontinensen létrejött egy erős gazdaság határok nélküli együttműködéssel. Ezek az országok eltörölték a kölcsönös határellenőrzéseket, így köztük útlevél nélkül is szabadon lehet közlekedni. A britek viszont sohasem voltak tagjai a Schengeni övezetnek, még akkor sem, amikor az Egyesült Királyság az EU tagja volt, egészen 2020-ig. Tehát míg az említett belső határok „nem számítanak” a Schengeni országok között, a brit határ egészen máshogyan működött már akkor is.

Első ránézésre ez nem tűnik problémának: mi magyarok is szabadon utazhatunk nyugaton, tehát ha valaki Eurostarral jut el Nagy-Britanniába, egyszerűen átmegy a határellenőrzésen — ugyanúgy, ahogy egy francia reptérről indult brit járatnál ellenőriznék az útlevelét a brit hatóságok.

A gond az, hogy a vasútállomások nem repülőterek, a vonatok pedig nem repülőgépek. A lényeg az, hogy az Egyesült Királyság nem végezheti el a határellenőrzést olyan hatékonyan, mint egy repülőtéren. A vasútállomásoknak sokkal nagyobb hatékonysággal kell működniük, mint a reptereknek, (például a londoni Waterloo vasútállomáson évente 200 millió utas fordul meg mindössze 24 vágányon) és ha minden egyes utas útlevelét le kellene ellenőrizni, amikor leszállnak a vonatról, az óriási torlódásokat okozna, és teljesen felborítaná a menetrend szerinti csatlakozásokhoz igyekvő utasok terveit.

Ha pedig csak az Egyesült Királyságba való megérkezés után vizsgálnák az útleveleket, akkor azzal azt a helyzetet teremtenék meg, hogy bárki könnyen brit területre léphetne útlevél nélkül. Ekkor, ha már megérkezett brit területre, sokkal nehezebb lenne a hatóságoknak egy illetéktelen belépővel mit kezdenie. Az illető egyszerűen azt mondhatná, hogy valójában kétségbeesett menekült, és máris menedékjogot igényelhetne, elindítva egy hosszú jogi procedúrát. Éppen ezért az útleveleket már korábban, még a kontinens elhagyása előtt ellenőrizni kell, ami óriási bonyodalmat keltett. A probléma megoldása érdekében a Csatorna-alagútban egy úgynevezett „juxtaposed controls”-t alkalmaznak, vagyis a határellenőrzés helyszínét megcserélik. Brit határőrök állomásoznak Európában, míg európai határőrök vannak az Egyesült Királyságban.

(Kép forrása: ITPro)

Nagyon kevés példát látunk a világban hasonló módon működő határellenőrzésre. Például az uruguayi határőrség is jelen van az argentin kompkikötőkben, vagy a szárazföldi Kína határőrei, akiknek a jogszabályokat eléggé bizarr módon egyetlen hongkongi vasútállomás egy kijelölt helyiségében hatályosak. Az ilyen megállapodások ritkák, mert pontosan olyan jogi problémákat és bonyodalmakat okoznak, amelyek rendkívüli bürokráciát hoznak. Viszont különösen fontos jogi problémát jelent a lille-i kiskapu.

Lille: egy érdekes kiskapu

Ha például veszünk egy Eurostar-vonatjegyet Brüsszelből Lille-be — ez az útvonal Belgiumból Franciaországba visz, akkor teljesen a schengeni térségen belül maradunk. Ez azt jelenti, hogy amikor Brüsszelben megérkezünk az állomásra, hogy átszálljunk a londoni vonatra, a brit határőrség ottani állománya nem fogja ellenőrizni az útlevelünket. Ehhez ugyanis nincs jogosultságuk, mert európai uniós jog szerint ez jogsértő lenne. Innentől pedig egyszerűen felszállhatunk a londoni vonatra. Az Eurostar Brüsszel–Lille járata továbbmegy London St Pancras állomására, és mivel a szolgáltatásnál a „juxtaposed” (előre áthelyezett) határellenőrzések érvényesek, az érkezéskor sem lesz útlevél-ellenőrzés. Ez pedig egy tökéletes kiskapu arra, hogy valaki átlépje a francia–brit határt úgy, hogy soha senkinek nem mutatja be az érvényes útlevelét.

(Kép forrása: HalfasInteresting)

Hogyan lehet orvosolni ezt a látszólag megoldhatatlan problémát?

Amint felfedezték a kiskaput, a brit határőrök elkezdték jogsértő módon ellenőrizni az útleveleiket azoknak az utasoknak, akik a Brüsszel–Lille útra vettek jegyet, mire a belga rendőrség közölte velük, hogy erre nincs jogosultságuk. Próbálták eltörölni a lille-i megállót is, amit az emberek bosszantónak találtak; megpróbálták újraellenőrizni mindenki jegyét Calais-ban, ami szintén zavaró volt — végül egy egyértelmű megoldásnál kötöttek ki. Mindenkit, aki Lille- vagy Calais-jegyet vett, egyetlen vagonba zárnak, amelyet külön biztonsági szolgálat járőröz; ezeket a személyeket őrizetbe lehet venni, ha megkísérlik elhagyni a kijelölt kocsit, és biztosítják, hogy az utasok leszálljanak a kocsiról, mielőtt a vonat eléri a brit határt.

Ezt a megoldást használják ma is. Senki nem talált eddig jobb ötletet.

(Borítókép forrása)

A legelső kérdésem az lenne, hogyha egy teljesen laikus embernek kellene elmagyaráznod, pontosan mivel is foglalkozik egy kulturális antropológus, akkor ezt hogyan tennéd?

Ez egy nagyon jó kérdés, főleg úgy, hogy ezt már sok laikustól megkaptam, mivel az antropológia nem egy széles körben ismert tudomány. Általában azt szoktam válaszolni, hogy az antropológia egy társadalomtudomány, amely nagyon hasonló a szociológiához. A szociológiát talán jobban ismerik az emberek.

A fő különbség az, hogy amíg a szociológia inkább statisztikai módszereken alapuló, nagy társadalmi tendenciákat vizsgáló tudomány, addig az antropológia sokkal inkább a kisebb csoportokra fókuszál. Nem statisztikára, hanem a kutatók terepmunkájára épít. A terepmunka egy nagyon fontos dolog: azt jelenti, hogy a kutatók általában együtt élnek a vizsgált csoporttal. Ez a csoport lehet egy kicsi család, egy nagyobb falu, vagy bármilyen mikroközösség, amelyet az antropológus meghatároz. A szociológiával ellentétben, amely a nagy társadalmi képekből próbál következtetéseket levonni, az antropológia ebből a kiscsoportból próbál a nagyobb társadalomra vetíteni valamit.



Milyen tévhitek vannak ezzel kapcsolatban? Amikor kérdéseket írtam, azt olvastam az interneten, hogy a legtöbb antropológus indián törzsekkel foglalkozik, vagy az afrikai törzsi világba költözik be. Ez igaz, vagy inkább egy erős túlzás?

Ez az antropológia történelmére mutat rá. Az antropológia viszonylag új tudomány, nagyjából az 1910-es és 1920-as években alakult ki igazán. Akkoriban valóban inkább az Európán kívüli világot kutatták, ahogy említetted: indián és afrikai törzseket. Viszont ez mostanra teljesen megváltozott. Bár a mai napig vannak kutatók, akik ilyen közösségekbe mennek, ma már sokkal inkább a saját kultúránkat is vizsgáljuk. Nagyon sok antropológus végez kutatást Magyarországon vagy más európai országokban, különböző társadalmi csoportok körében. Tehát ez egy abszolút tévhit. Érdekes azonban látni, hogy az antropológia a gyarmatosítás világában alakult ki. Sok szempontból politikai célja is volt: az európaiak, akik uralták ezeket a területeket, meg akarták érteni az ottani törzseket, hogy hatékonyabban tudják irányítani őket.

Mondhatjuk akkor, hogy az antropológia a gyarmatosítás egyfajta mellékterméke?

Ha nem is pont ebben a formában, de ezt abszolút ki lehet jelenteni. Van egy érdekes példa: Evans-Pritchard az 1930-as években az azande törzset kutatta a mai Dél-Szudán területén. A kutatásának az volt az indoka, hogy ez akkoriban brit gyarmat volt. Ebben a törzsben hittek a boszorkányságban és az átkokban. Ez problémát okozott, mert ha az emberek úgy érezték, elátkozták őket, elmentek a brit gyarmati bíróságra. A bíróság viszont nem hitt a boszorkányságban. Ez nagy feszültséget szült, az emberek lázadozni kezdtek a hatóságok ellen, mert nem vették komolyan a problémáikat. Az antropológus azért ment oda, hogy segítsen a brit államnak megérteni, hogyan tartsák kordában a törzset.

Sikerkoronázta a munkáját?

Igen, egy nagyon érdekes könyvet írt a funkcionalizmus elmélete alapján. Arról írt, hogy a boszorkányság – annak ellenére, hogy számunkra nem logikus és sok ellentmondás van benne – hogyan képes mégis társadalmi struktúrát teremteni.

Te minek a hatására választottad ezt a szakmát?

Ez egy vicces kérdés. Szerintem sok szaktársam nevében beszélhetek: azért választottuk ezt, mert érdekelt minket a világ, szerettünk volna egyetemen tanulni, de nem tudtuk pontosan, mit. Az antropológia pedig érdekesnek tűnt.

Említetted, hogy ma már ritkább a törzsekhez való kiköltözés. Milyen perspektívák vannak most egy antropológus számára mint szakma?

Való igaz, hogy nem ez a legpiacképesebb szakma. Ha valakit az akadémiai oldal érdekel, elvégezheti a PhD-t és professzorként dolgozhat, de ott szűkösek a lehetőségek. A legtöbb antropológus nem a szigorúan vett szakmájában helyezkedik el, hanem például irodai vagy HR pozíciókban dolgozik.

Zárásként egy kicsit filozofikusabb kérdés: Tegyük fel, hogy egy távoli törzs küldene a mi társadalmunkba egy antropológust. Szerinted milyen vázlatos megfigyeléseket rögzítene rólunk?

Ez egy nagyon érdekes gondolatkísérlet. Szerintem az első dolog, ami feltűnne neki, hogy az ő közösségeikhez képest az európai társadalom nagyon atomizált és izolált. Az egyén szerepe sokkal jelentősebb, a közösségé pedig kevésbé fontos. Ami még szembetűnő lenne, az az életvitel. Sok más kultúrában a napi megélhetés közvetlenül a közösségtől függ: attól, hogy az ismerősöd tud-e munkát, vagy szerzett-e éppen ennivalót, amit elosztotok. Nálunk az emberek csak „bejárnak dolgozni” és megkapják a fizetésüket. Ez egy nagyon más világ. Bár gazdasági értelemben sokkal jobb az életminőségünk, elvesztettünk olyan dolgokat – például a közösségi összetartozást –, amik miatt nálunk sokkal nagyobb probléma a magány és az izoláció. Ez mindenképp az egyik fő megfigyelésük lenne.

Andrew Lloyd Webber neve egyet jelent a telt házas musicalekkel. Kevés olyan zeneszerző van, akinek darabjai évtizedekkel a bemutatójuk után is képesek folyamatosan megtölteni a színházakat világszerte. A londoni West Enden több műve szinte állandó műsoron van, miközben Magyarországon is visszatérő szereplője a Madách Színház repertoárjának, májusban  megtekinthetjük az Operaház Fantomját. Webber vitathatatlanul a műfaj egyik legnagyobb alakja, cikkünkben pedig a legismertebb darabjain keresztül mutatjuk be, mitől lett ennyire meghatározó.

Andrew Lloyd Webber 1948-ban született Londonban zenész családban, édesapja zeneszerző volt, édesanyja hegedűművész, ezért nem meglepő, hogy már fiatalon a komponálás felé fordult, és bár tanulmányait Oxfordban történelem szakon kezdte, hamar egyértelművé vált számára, hogy a színház világa az igazi terepe, ezért átment a Royal College of Musicba. Karrierjének meghatározó fordulópontja a Tim Rice-szal való találkozás volt, akivel közösen kezdett el dolgozni. Rice írta a dalok szövegeit, Webber pedig a zenét szerezte. A duó első meghatározó darabja a József és a színes szélesvásznú álomkabát című darab lett, amit Webber mindössze 19 évesen írt.

A József és a színes szélesvásznú álomkabát egy könnyedebb, játékosabb mű, amely a bibliai József mítoszon alapul. A darab először csak 15 perces volt, majd a pozitív kritikák után kibővítették, és két felvonásossá vált. A darab különlegessége, hogy egy narrátor vezeti a közönséget a történeten keresztül.

Webber a hetvenes években robbant be igazán a köztudatba, amikor egymás után születtek a nagyszabású darabok. Ezek nemcsak zeneileg, hanem témaválasztásukban is újszerűek voltak, és gyakran feszegették a műfaj határait. Lloyd Webber nem félt attól, hogy olyan témákhoz nyúljon, mint a vallás vagy a politika, mindeközben ezeket könnyed dallamokkal kísérte.

A legismertebb művei közül talán Az Operaház fantomja emelkedik ki leginkább. A történet egy párizsi operában játszódik, amelyet egy maszkos, misztikus zeneszerző kísért, aki beleszeret egy, az operában dolgozó fiatal lányba. A darab egyik legkülönlegesebb jelenete a híres lezuhanó csillár, amely látványos feszültséget teremt a közönségben. Emellett a zenét is meg kell említeni, opera- és rockelemeket ötvöz, ami egyedi hangzást ad az egész produkciónak.

A Fantom történetének folytatása a Love Never Dies, amely a karakterek későbbi életébe enged betekintést. A cselekmény Coney Island világába helyeződik át, ahol a múlt árnyai továbbra is meghatározzák a szereplők sorsát. Bár a darab megosztotta a közönséget, hiszen kicsit karakteridegen a szereplők cselekvése, azonban zeneileg továbbviszi az eredeti mű romantikus, nagyívű stílusát, miközben egy sötétebb, melankolikusabb tónust is behoz.

Az Evita egy kicsit eltér az előzőektől, egy valós történelmi személy, Eva Perón életét dolgozza fel. A musical bemutatja, hogyan válik egy egyszerű nő Argentína egyik legbefolyásosabb emberévé. A történet erejét a politikai és személyes szálak keveredése adja, zeneileg pedig olyan híresebb dalokat vonultat fel, mint a „Don’t Cry for Me Argentina”.

A Jézus Krisztus szupersztár szintén különleges helyet foglal el az életműben. A történet Jézus utolsó napjait mutatja be, elsősorban Júdás szemszögéből. A rockopera formátum akkoriban forradalminak számított, és máig meghatározza a darab karakterét. Már maga a cím is kissé provokatív, és ezt a történetbe is továbbviszi, amely jelentősen hozzájárult a mű sikeréhez.

A Macskák talán az egyik legmegosztóbb, mégis legsikeresebb musicalje. A történet laza szerkezetű, inkább hangulatokra és karakterekre épít, mintsem a történetre. A különleges jelmezek, a macskaszerű mozgás és a koreográfia mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző egy teljesen más világba csöppenjen. A "Memory" című dal pedig az egyik legismertebb musicalbetét lett világszerte.

Andrew Lloyd Webber munkássága különböző témákat és stílusokat ölel fel, mégis felismerhető bennük az a jellegzetes zenei világ, amely a nevét is fémjelzi. Ha van időnk, érdemes a Madáchba több darabot is megtekinteni tőle, hogy átérezzük a stílusát. Bár a kritikusok véleménye gyakran megoszlik róla, a közönség érdeklődése töretlen, ami talán a legfontosabb mércéje egy színházi alkotó sikerének. A londoni West Enden az összes előadása majdnem teltházakkal működik, de magyar viszonylatban is alig lehet jegyet kapni a musicaljeire.

Jegyek a Madách Színház Webber-kínálatából és a májusban műsorra kerülő Operaház Fantomja: https://madachszinhaz.hu/szindarab/fantom

Ahogy közelednek a választások, egyre gyakrabban hangzik el a kérdés: vajon tényleg „annyit ér” egy szavazat, amennyit gondolunk? Miért fordul elő újra és újra, hogy egy párt kevesebb mint a szavazatok felével is kétharmados többséget szerez a parlamentben? A válasz nem politikai, hanem jogi és matematikai: a választási rendszer működésében rejlik.

Két szavazat, két logika

A magyar országgyűlési választási rendszer úgynevezett vegyes rendszer, amely a többségi és az arányos logikát ötvözi. 

A választópolgár két szavazatot ad le:

• egyet egy egyéni jelöltre,
• egyet egy pártlistára.

A parlament 199 képviselőből áll:

• 106 mandátum az egyéni választókerületekben dől el, ahol az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja – akár relatív többséggel is,
• 93 mandátum pedig országos listáról kerül kiosztásra.

Ez a kettősség adja a rendszer lényegét – és egyben a sajátos következményeit is.

Az egyéni választókerületek logikája egyszerű: a győztes viszi a mandátumot.. Ez önmagában is torzíthatja az arányokat.

Ezt erősíti tovább a magyar rendszer egyik kevésbé ismert, de annál fontosabb eleme: a győzteskompenzáció.

A kompenzációs rendszer lényege, hogy a vesztes jelöltekre leadott szavazatok „nem vesznek el”, hanem felkerülnek az országos listára, de emellett a győztes jelölt „felesleges” szavazatai is kompenzációra kerülnek – vagyis azok a szavazatok, amelyek a második helyezett legyőzéséhez már nem voltak szükségesek.

A közelmúlt választásai ezt látványosan megmutatták:

• 2014-ben a győztes politikai erő 44,9%-os listás eredménnyel kétharmados többséget szerzett,
• 2018-ban és 2022-ben is hasonló tendencia volt megfigyelhető: a parlamenti mandátumok aránya jelentősen meghaladta a listás támogatottságot.

(Kép forrása)

Ennek oka nem feltétlenül a választói akarat torzulása, hanem a rendszer tudatos kialakítása: a stabil kormányzás érdekében a nagyobb politikai erők előnyt élveznek.

Pedig a kettő nem ugyanaz.

• A szavazatarány azt mutatja, hányan szavaztak egy adott pártra.
• A mandátumarany pedig azt, hogy ez hány parlamenti helyet eredményezett.

A kettő közötti különbség különösen akkor válik látványossá, amikor egy politikai erő dominálja az egyéni körzeteket. Ilyenkor a parlamenti többség nemcsak a listás eredményen múlik, hanem azon is, hogy ki tudja „elvinni” a körzeteket.

A „láthatatlan” matematika: a D’Hondt-módszer

A listás mandátumok kiosztása már kevésbé látványos, de annál fontosabb folyamat, itt lép be a képbe a D’Hondt-módszer.

A folyamat röviden:

1. Csak azok a pártok vesznek részt a mandátumelosztásban, amelyek elérik az 5%-os küszöböt.
2. A listás szavazatokhoz hozzáadják a kompenzációs szavazatokat (az egyéni körzetekből „átkerülő” voksokat).
3. A pártok szavazatszámait elosztják 1, 2, 3, 4… számokkal.
4. A legnagyobb hányadosok alapján osztják ki a 93 mandátumot.

Ez a módszer alapvetően arányos, de enyhén a nagyobb pártoknak kedvez, mivel a magasabb szavazatszámok az első osztásoknál előnyt jelentenek.

(Kép forrása)

Egy szavazat tehát számít, de nem minden esetben azonos súllyal jelenik meg a végeredményben.

A rendszer célja a stabilitás és a kormányozhatóság, ugyanakkor ennek ára az, hogy a parlamenti erőviszonyok nem mindig fedik le arányosan a társadalmi támogatottságot.

És talán ez az a pont, ahol a választás már nemcsak politikai, hanem intézményi kérdéssé is válik: nemcsak az számít, kire szavazunk – hanem az is, hogy milyen rendszerben tesszük ezt.

(Borítókép forrása)

Az ember sokáig azt hiszi, hogy a lakásvásárlás ott kezdődik, amikor rákattint egy hirdetésre, és ott ér véget, amikor átveszi a kulcsot. A valóságban azonban a kettő között egy külön kis közigazgatási multiverzum húzódik: ügyvéd, bank, értékbecslő, közjegyző, földhivatal és természetesen néhány olyan kör, amelyről senki nem szólt előre.

A lakáskeresésről már sok szó esett. Arról is, hogy ma egy jó lakásra nem egyszerűen rá kell találni, hanem nagyjából rá kell sprintelni. De tegyük fel, hogy ez megtörtént: megvan a lakás.Itt jön a történetnek az a része, amely egy adminisztrációs rémálom.

Az első lépés rendszerint a szóbeli megállapodás. Ez az a bizonytalan állapot, amikor a vevő és az eladó nagyjából kezet fog arra, hogy igen, ebből üzlet lesz. A hangsúly itt a „nagyjából”-on van. A szóbeli megállapodás önmagában még nem véd meg senkitől és semmitől. Nem foglalja le a lakást, nem biztosítja az árat, és főleg nem pótolja a papírt. Éppen ezért ezen a ponton a legfontosabb dolog nem az, hogy ki mennyire szimpatikus, hanem az, hogy minél hamarabb kerüljön ügyvéd (és általa a szerződés) az ügy mellé.

Az ingatlan-adásvételi szerződést ugyanis ügyvédnek kell ellenjegyeznie vagy közjegyzői okiratba kell foglalni, a gyakorlatban pedig szinte mindig ügyvéd készíti elő az egészet. Itt kezdődik a valódi folyamat: tulajdoni lap lekérése, a terhek ellenőrzése, a vételár ütemezésének kitalálása, a foglaló és az önerő logikus és biztonságos elhelyezése a szerződésben.

A következő pont a foglaló. Ez az a momentum, ahol az egész folyamat hirtelen nagyon valóságossá válik: pénz mozdul, döntések véglegesednek, és innentől már nem csak „nézelődünk”. A foglaló azonban nem egyszerű előleg, hanem egy jogintézmény. Ha az ügylet a vevő hibájából hiúsul meg, a foglaló elvész; ha az eladó lép vissza, akkor annak kétszeresét köteles visszafizetni.

Éppen ezért a foglaló átadása nem egy „gyorsan adjunk valamit, hogy lefoglaljuk” típusú lépés kell legyen, hanem egy átgondolt, szerződésbe ágyazott mozzanat. Ideális esetben ez már az ügyvéd által készített adásvételi szerződés aláírásával egy időben történik, pontosan rögzített feltételekkel: mennyi a foglaló összege (általában a vételár 10%-a körül alakul), milyen határidőkkel fizetünk, és milyen esetek minősülnek szerződésszegésnek.

(Kép forrása)

És ez utóbbi meglepően korán elkezdődik. A tudatosabb vevők már a lakáskeresés előtt előbírálatot kérnek, hogy egyáltalán lássák, mekkora hitelösszegre számíthatnak. Ez nem kötelező, de erősen ajánlott, mert a bank így előre képet kap a jövedelmi helyzetről és a hitelképességről, a vevő pedig arról, hogy valóban a 48 milliós lakásokat nézegetheti-e, vagy inkább a 39 milliósakat kell megszeretnie. Az MNB adósságfék-szabályai alapján elsőlakás-vásárlóknál bizonyos feltételek mellett akár 10 százalék önerő is elég lehet, de általános esetben továbbra is sok ügyletben legalább 20 százalék önerővel számolnak a vevők.

Amikor megszületik az adásvételi szerződés, a banki folyamat élesbe fordul. Be kell nyújtani a hitelkérelmet, csatolni kell a személyes és jövedelmi dokumentumokat, az adásvételi szerződést, gyakran az energetikai tanúsítványt, alaprajzot, és minden egyebet, amit az adott bank kér. Ezután jön az értékbecslés, amelyet nem a vevő intéz saját szakértővel, hanem tipikusan a bank rendel meg. Az értékbecslő időpontot egyeztet, helyszíni szemlét tart, fotóz, felmér, majd megállapítja az ingatlan forgalmi és hitelbiztosítéki értékét. És itt jön az első hidegzuhany lehetősége: a bankot nem feltétlenül érdekli, hogy mennyiért szerettünk bele a lakásba, őt az érdekli, mennyit ér szerinte a fedezet. Ha ez alacsonyabb a vételárnál, több önerőre lehet szükség. Az értékbecslés díja banktól és konstrukciótól függ, sokszor külön tétel, bár egyes akciókban visszatéríthetik.

A hitelbírálat az a szakasz, amikor a bank a jövedelmet, a meglévő hiteleket, az ingatlanfedezetet és a benyújtott dokumentumokat vizsgálja, hetekig. Ha minden folyósítási feltétel teljesül, a folyósítás már gyorsan, néhány napon belül teljesül az Otthon Start Programos hiteleknél.

Pozitív hitelbírálat után következik a szerződéskötés a bankkal, majd a közjegyző. Ez az a pont, ahol sok első vásárló felteszi a kérdést: de hát miért kell még oda is menni? Azért, mert a lakáshitelnél a hitelszerződés vagy a kötelezettségvállaló nyilatkozat közjegyzői okiratba foglalása a folyamat kötelező eleme. A közjegyzői díj nem alku tárgya, jogszabályon alapuló díjszabás szerint számítják, ügyértékhez és költségelemekhez igazodva. Magyarul: ezt nem lehet lebeszélni, legfeljebb előre megkérdezni. A pontos összeg ügyenként eltér, de tipikusan egy érezhető, sokszor több tízezer forintos, nem ritkán akár százezres nagyságrendű tétel.

(Kép forrása)

A fenti folyamatok nem csak komplikáltak, hanem drágák is. Az ügyvédre, a közjegyzőre már elment több százezer forint, és még rengeteg rejtett költsége is van a folyamatnak. Egy e-hiteles tulajdoni lap 4800 forint, a hiteles papíralapú változat 10 000 forint, a térképmásolat 5000 forint. A tulajdonjog bejegyzésének igazgatási szolgáltatási díja 10 600 forint ingatlanonként, a jelzálogjog bejegyzéséé 20 000 forint. (A vagyonszerzési illetékről majd a következő cikkben...)

A birtokbaadás során történik meg az óraállások rögzítése, a kulcsok átadása, a birtokbaadási jegyzőkönyv aláírása, és végre valami kézzelfogható is történik a sok papírmunka után. 

Van azonban néhány tanulság, amelyet jobb más kárán megtanulni.

A lakásvásárlás ugyanis nem egyetlen döntés, hanem döntések láncolata. Egy része pénzügyi, egy része jogi, egy része logisztikai, és igen, néha az idegrendszert is próbára teszi. De amikor az ember végül ott áll a saját lakásában, a saját kulcsával, a saját káosza közepén, akkor az egész folyamat hirtelen értelmet nyer: mert, mégiscsak a saját lakása.