Reaktor

Az éjjel véget ért, az álom nem!
Az éjjel véget ért, az álom nem!

Nem jutunk tovább, ezt most el kell fogadni. Ugyanakkor most tegyük félre a pesszimizmust, hiszen van minek örülni. Puskás óta ez az Európa Bajnokság az, amin a legjobban szerepeltünk, és a francia, illetve német csapattal döntetlent tudtunk játszani. Ez bizonyára sokak tippmix szelvényét úsztatta el, de azt gondolom, bármekkora összeget is buktak, ha magyarok, akkor örülnek a vesztes szelvénynek.

kepernyofoto_2021-06-24_11_25_25.png

A portugálokkal játszott meccs sem szégyenletes, hiszen végig kitartottunk, csak az utolsó tíz percben fáradtunk ki, és romlott el számunkra a meccs végkimenetele. Ronaldot már nem először állítottuk kihívás elé, remélhetőleg legközelebb megint hozzuk a 2016-os EB-n tapasztalt színvonalat a portugálok ellen.

Amit azonban szuper volt látni, az a magyar válogatott küzdelme.

Gyerekként voltam párszor a Diósgyőri Stadionban, és elijesztett a magyar focitól az, hogy nem láttam, hogy igazán küzdenének a pályán a játékosok. Most viszont tényleg észrevehető volt, hogy szívüket és lelküket beleteszik a játékba, és tényleg nyerni akarnak, nem csak a jó fizetésért labdát kergetni. Marco Rossi már egy ideje kapitány, és úgy tűnik ez kezd beérni. Hamarosan itt a világbajnokság, szóval még lesz munka. Remélhetőleg akkor majd nem a “halálcsoport” tagjaival kell már az elején megküzdenünk, és több meccsen szurkolhatunk majd a csapatunknak.

A pozitív hatás amellett, hogy egy ország megvédte a becsületét, az, hogy süllyedő “léc” helyett, most sokkal magasabbra került.

Most már a szurkolók nem szégyenletes eredményeket, hanem még a 2016-ostól is jobbat láthatnak.

Például ilyet:

kepernyofoto_2021-06-24_11_30_25.png

vagy ilyet:

kepernyofoto_2021-06-24_11_30_11.png

Úgy, hogy a németekkel vívott meccsen kétszer is vezettünk.

Ne felejtsük el, hogy a világ legjobbjai ellen játszottunk, és helyt tudtunk állni.

Reméljük ez így is marad és idővel csak jobb lesz a csapatunk.

Innentől ez a mérce, ehhez fogunk viszonyítani. Az biztos, hogy van egy minőségi csapatunk, olyan, amire majd a következő generáció tud hivatkozni az aranycsapat mellett, hogy igen, ők a milyeink voltak, és világszínvonalon játszottak. Én pedig izgatottan várom a VB-t, a tippmix szelvényekre pedig el is különítek egy keretösszeget, hiszen mint láthattuk, nem csak kell, hanem érdemes is a mi csapatunkra fogadni. Hajrá Magyarország!

 

„Talpra magyar!”
„Talpra magyar!”

d_as20210604112-1024x683.jpeg

(Forrás: vasarnap.hu)

Június 8-án Írország ellen játszotta utolsó felkészülési meccsét a magyar válogatott a részben hazai rendezésű 2020-as, ám a pandémia miatt idei évre csúszó Európa Bajnokságra. Azonban - nem csak a null-nullás eredménynek köszönhetően - a mérkőzést követő társadalmi diskurzust jobban meghatározta az, ami a mérkőzés előtt, mint amely alatta történt.

Az MLSZ meccs előtt kiadott közleményéhez hűen

a magyar válogatott úgy döntött, nem letérdeléssel, hanem az évek óta már bevett módon fejezi ki továbbra is a rasszizmus elleni kiállását.

Az ír válogatott térdelésére, a stadionokba újra visszatért szurkolótábor kifütyüléssel reagált. Mindezekre az eseményekre pedig mind a hazai és szűk körű nemzetközi média, mind pedig politikusok és közéleti személyek is úgy érezték, reagálniuk kell. A magas nézőszámnak és a nemzetközi társadalmi mobilizáló erejének köszönhetően persze a labdarúgást - és úgy általában a sportot - soha nem kerülték el a társadalmi-politikai reflexiók, a sport átpolitizálása, politikai instrumentálása pedig a hidegháború alatt járt a csúcson, ahol politikai-ideológiai okok miatt az olimpia teljes bojkottjára is sor került mind a szovjet blokk, mind az Egyesült Államok által. A sport átpolitizálásának mindig maga a sport és annak résztvevői voltak a legnagyobb kárvallottjai, az elérni kívánt társadalmi és politikai változások pedig kevésbé bizonyultak előre mozdíthatónak a pályán és a stadionokban.

Az idei Európa Bajnokság partvonalán mégis újra egy identitáspolitikai kérdés látszik megosztani a nemzeteket.

Magát a sporteseményen való letérdelést a rasszizmus elleni kiállás jeleként 2016-ban egy közepes teljesítményű amerikai focista, Colin Kaepernick honosította meg az Egyesült Államokban, amely akkor szintén csak megosztást okozott a sportolók és szurkolók körében egyaránt. A Black Lives Matter mozgalom 2020-ban újra fölelevenítette a koreográfiát, miközben George Floyd halálát saját céljai érdekében megfelelően ki is használta. Ekkor kapott a térdelés immáron kettős jelentést. Egyrészt szimbolizál egy „kiállást” az afro-amerikai lakosságot ért rasszizmus ellen, másrészt a „bűnbánat” - gyakran erőszakosan megkövetelt – kifejezése a fehér lakosság részéről azért, mert esetleg a felmenőik közt lehettek rabszolgatartók, rasszisták vagy mert… ők maguk fehérek (?). Az előbbi azért több kérdést is fölvet. Egyrészt azon morális kérdést, hogy a leszármazottak mennyiben, vagy egyáltalán felelősek-e a felmenőik bűneiért. Másrészt, hogy az 1860-ban készült cenzus alapján az Egyesült Államok polgárainak csupán 1,26%-a volt rabszolgatartó, nem beszélve arról a tényről, hogy az USA társadalmának mai összetétele is nagy részben áll olyan emigránsok leszármazottjaiból, akik bőven a rabszolga fölszabadítás után vándoroltak ki megvalósítani az „amerikai álmot”.

A kollektív felelősség így az Egyesült Államok fehér bőrű lakosságának esetében szintén kevéssé állja meg a helyét.

A BLM mozgalom pedig úgy tűnik, nem elégszik meg csak azzal, hogy amerikai nagyvárosok utcáit borítsa lángba, Európában is szeretné kifejteni áldásos tevékenységét. A progresszívnak beállított szélsőbaloldali ideológia terjesztésének pedig többek között mi más is lehetne jobb eszköze, mint az Európa szerte is milliós nézőszámmal rendelkező sportesemények, jelen esetben pedig az Európa Bajnokság. Ezáltal olyan tömegek is célba vehetőek politikai-ideológiai üzenetekkel, akik egyébként nem foglalkoznak ilyen kérdésekkel, vagy éppen pont ebből a világból menekülve keresnek kilencven percnyi kikapcsolódást.

A gyanútlan nézőnek azonban a felhőtlen szurkolás élménye helyett akaratlanul is találkoznia kell egy olyan importált politikai üzenettel, amely több Európai ország társadalmi, kulturális és történelmi kontextusában egyébként is értelmezhetetlen.

Így például Magyarország esetében is. Az, hogy a Black Lives Matter mozgalom ideológiája miért nem kapott Magyarországon széles társadalmi-politikai fogadtatást, több okra vezethető vissza. Egyrészt maga a mozgalom neve és jelszava - „a fekete életek számítanak” – itthon csupán egy olyan, igen nyilvánvaló állításnak hangzik, mint például, hogy „kék az ég”. Persze azzal, hogy ez a kijelentés ennyire nyomatékosítva van, azt a hamis látszatot keltheti, mintha bárki is az ellenkezőjét állította volna, pedig nem. Főleg nem egy világjárvány közepette, ahol a magyar kormány jelszava – akár direkt vagy indirekt fricskával a mozgalom számára – a „minden élet számít” volt. Ez utóbbi kijelentés sokkal inkább képes rezonálni a magyar, de európai ember életszemléletével egyaránt.

Történelmi távlatokból tekintve még inkább érthető, miért nem sikerült a mozgalomnak a kollektív bűnösség érzését kelteni Magyarországon.

Az elnyomó-elnyomottak narratívája, amellyel a BLM operál, Európára nézve csakis egyfajta módon értelmezhető.

A kontinens, tekintettel kolonizáló múltjára, egészében bűnös a rasszizmus és elnyomó imperializmus vádjában, amelyért most el kell számolnia. Térdre Európa! Azonban kis Európai történelmi ismeretünknek köszönhetően máris érezhetjük, hogy valahol hibádzik ez az értelmezés. Nyilván nem véletlen, hogy Nyugat-Európában, amely valóban rendelkezik birodalmi és kolonizáló múlttal, könnyebben sikerült meghonosítani a letérdelés mozdulatsorát, ezzel egyszerre kiállva a rasszizmus ellen és megbánva a múlt bűneit. Közép-Európának és benne Magyarországnak viszont az elnyomó-elnyomottak narratíva kontextusában egészen más történelmi emlékei vannak, ahol inkább az  utóbbiba tartozott a térség az oszmán, német vagy akár kommunista Szovjetunió igáját elszenvedve. Így pedig

igen nehézkes egy történelme során számos elnyomást tapasztaló országtól és az azt képviselő labdarúgó-válogatottól megkövetelni egy olyan mozgalom által koreografált mozdulatsort, amely az elnyomás miatti bűntudatra próbál építkezni a kontinensen.

Végezetül pedig, visszatérve a pályára, a magyar válogatott évek óta kiáll a rasszizmus minden formája ellen (ahogyan ezt tette az említett mérkőzésen is). Azért pedig rasszistának bélyegezni egy csapatot, és vele egy egész országot, mert ezt a kiállást épp nem az aktuális progresszív elvárások szerint teszi és nem térdel le egy politikai motivációtól és erőszaktól korántsem mentes mozgalom kérésére, hűen tükrözi az BLM mögötti ideológia végletekben gondolkodó természetét: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” Nem beszélve arról, hogy térdelés itthon nem csak kultúraidegen, de a sportban nem is egy győzelemre készülő csapattól elvárt magatartása.

„Harcolni, győzni, és ha nem sikerül, állva meghalni a pályán”

az, amit az ország valóban elvár a nemzeti színekbe öltözött sportolóitól, ennek az elvárásnak pedig a magyar labdarúgó-válogatott úgy tűnik minden erejével igyekszik megfelelni. Ezért valóban jár a taps.

 

Aczél Petra: A politikában a személyiséget keressük, nem a programot
Aczél Petra: A politikában a személyiséget keressük, nem a programot

437845_20210204_fm-9586.jpg

Mitől rusnya a kommunikáció? Milyen gyárból jönnek a magyar politikusok? Mi a különbség az online és a személyes viták között? Mire jók a kommentháborúk? Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció és Szociológia Intézetének igazgatója volt a Reaktor podcast vendége.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A kommunikáció életünk alapvető része. Ön szerint alapvetően jól kommunikálunk-e? Mik a mai kommunikációs trendek?

Úgy érzem magam, mintha egy félév elején volnék, és az első órára mennék be. Olyankor mindig elmagyarázom, hogy ezt miért érdemes tanítani és tanulni. Mielőtt még erre az összetett kérdésre válaszolnék, éppen múltkor olvastam az egyik videóelőadásom alatt az egyik kommentet, miszerint a kommunikáció szónál nincsen rondább dolog a világon. Ha jól emlékszem, úgy fogalmazott a kommentelő, hogy „a legrusnyább fogalom a világon, mert, hogy a kommunikáció cseppet sem szép”. Azt kell, hogy mondjam, egyetértek vele. Nehéz ügybe taposunk, amikor azt mondjuk „kommunikáció”. Ki sem bírom fejezni magam, hogy mennyi mindenről van itt szó. Ez nem egyszerűen arról szól, hogy tudok-e beszélgetni, vagy, hogy képes vagyok-e előadni, vagy, hogy valakivel szóban, vagy nem csak szóban kapcsolatba tudok kerülni. Vagy egészen egyszerűen előadni magamat mások előtt. Magyarul mindez, amit most felsoroltam, beletartozna a kommunikáció tárgykörébe. Ezért amikor azt kérdezi, hogy mik a hibák, és hogy mit lehetne jobban csinálni, akkor pont abba a nehéz helyzetbe kerülök a „rusnya” szó kapcsán, hogy melyik kommunikációs funkciót csináljuk, és hogy hogyan lehet jobban csinálni.

Néhány alapvetést mondok el a szakmából, illetve azt gondolom, ebben az én személyes véleményem is benne van. Egyrészt kommunikálni manapság nagyon könnyen lehet. Ennek eszközei ezek a bizonyos digitális technológiák, mint például az internet. Nem igaz, hogy ma nehéz kapcsolatba kerülni. Hogyha valaki távolra utazik, azzal kapcsolatban lehetek. Nem tudom, önök hogyan vannak vele, de ma már mire hazajön egy ember az utazásból, nincs mit mesélnie a szeretteinek, mert útközben már mindent elmesélt, megüzent. Úgy jövünk haza, hogy „úgyis tudod, hogy hol voltam”. Semmilyen várakozás nem lehet a sztorijainkkal kapcsolatban. Könnyű abban az értelemben is, hogy senki nem szid minket mondjuk azért, mert rossz helyesírással, betűkihagyással, központozások elhagyásával közlünk vagy írunk magyarul. Vagy, hogy szavakat képekkel helyettesítünk. Azért régen, önök már kevésbé emlékezhetnek, de az idősebb generáció, melyhez jómagam is tartozom, még emlékszünk, hogy egy levél, pont azért, mert papíron született meg, amely ha jól jár, akkor egy padláson végzi, abban benne volt az a felelősség, hogy az az én üzenetem. Tehát, ha az üzenetem tele van hülyével, pontos j-vel leírva, vagy a muszáj ly-al, akkor, ha azt egyszer valaki előveszi, akkor azt fogja mondani, hogy „nahát ember, te sem tudtál helyesen írni! Képtelen voltál egyénileg jól fogalmazni”. Könnyű abban az értelemben is, hogy könnyű visszakeresni, könnyű digitálisan újra találkozni az üzeneteinkkel, és milyen érdekes, hogy ezt ennek ellenére nem tekintjük kritikusnak. Tehát nem nehéz ma kapcsolatba kerülni.

Ami miatt az egész mégis nehezebb lett, az az, hogy valószínűleg ki fog alakulni azoknak a csoportja, akik jól, tudatosan tudják ezeket az eszközöket használni, és emellett kialakul az a nagy mainstream, tompa ömleny, amit rossz helyesírással, viszonylag igénytelenül, túl gyorsan csinálunk.

Mivel erre nem kapunk visszajelzést, ez az ömleny egyre nő és nő. Azt, hogy ezt hogyan kell jól csinálni, azt ma nagyon nehéz valahol megtanulni. Ne higgyék, hogy az egyetemen tanulunk meg általában jól kommunikálni. Azt már előbb meg kéne tanítani.

A Facebook, a közösségi média egyre több embert ér el. Úgy tapasztalom, hogy ezt a politikusok is próbálják kihasználni: sokszor üzennek ezeken a felületeken a választóknak. A politikusnak a saját véleménye, amit kommunikál az emberek felé vagy inkább egy kvázi „reklám”?

A kérdésben volt két szó, ami nagyon érdekes, mert miközben felteszem, ön is rendszeres használója a közösségi médiának, nehezen maradhatna ma már ki ebből bárki. Az egyik szó, az úgy szólt, hogy elérnek minket ezek a platformok, a másik pedig, hogy a politikusok kihasználják. Mind a két esetben azt mondanám, hogy, bár ezek a platformok valóban nagyon radikálisan nyomulnak, és minden okos készülékkel elérhetővé tesszük magunkat számukra, de alapvetően még mindig mi keressük őket. Tehát még mindig ott kell, hogy legyen valamilyen emberi döntés és szándékosság, hogy mi érjük el őket. A másik, hogy a politikusok, azt gondolom, hogy nem kihasználják, hanem használják ezeket a felületeket. Én magam azt látom, a kutatások alapján is, hogy ma már nehezen marad ki egy politikus ebből, de pontosan a kérdésére válaszolva nyilvánvalóan nem saját magukat adják. Ezek nagyon komolyan letisztított politikai perszónák, akiket látunk, akiken nem egyszer nem is saját maguk dolgoznak elsősorban, hanem mások. Ezeknek a politikai személyiségeknek az új médiában van egy sajátosságuk, valamilyen jellegük, sőt akkor jók, ha van!

A magyar politikusoknál nagyon gyakran látni, hogy mintha egy nagy közös gyárból jönnének. Mindenki csodálatos, mindenki jót csinál, mindenkinek lehetőleg a mainstreammel egyezik a véleménye.

Azok a közösségi médiaprofilok a jók, a politikusoknál azok válnak be, amelyeknél van egyéni hang, ha megjelenik valami emberi. Azért ne tévedjünk, nyilván nem az illető hétköznapi énje jelenik meg elsősorban. De hogyha az az emberi nüansz, az a gyakorlatias, hétköznapias dolog is megjelenik, például mit evett, minek örül, mi az, ami valójában megindította, milyenek a hétköznapjai, és ezt még egy jó stílusban könnyen fogyaszthatóan adja elő, akkor ezek a politikai profilok jóval népszerűbbek lesznek.

De azért nekünk fogyasztóként is van egy belső érzékünk, hogy mennyire önazonos a politikus kommunikációja. Erről mit gondol?

Nézze, ez a politikában egy nagyon érdekes kérdés, hogy mi az „önazonos”. Lassan most már harmadik évtizede azt mondjuk, hogy a politikát legalább két dolog nagyon jellemzi. Az egyik a perszonalizáció, tehát mindenhol, egyébként nem csak a fogyasztói kultúrában, hanem a politikában is a személyiséget, az embert keressük, mert az ember annyira érez, ugye? Az ember tele van sajátosságokkal, az ember dramatizálható, sír, nevet örül.

A politikában nem a politikai programot keressük, hanem a személyiséget.

A másik nagy tulajdonsága a tabloidizáció. Egyre inkább keressük a nem szakmai üzeneteket a politikában. Tehát ne azt mondd el, hogy hogyan kéne csinálni, vagy ne a politizálásnak a gyakorlati üzenete jöjjön át, hanem valóban ezek az emberi, érzelmi és egyéb üzenetek. Ahogy már előbb említettem, például hol futok, mit vásárolok. Emlékszem a ’90-es évek politikusai között is volt olyan, aki a honlapjára kitette, hogy mik a kedvenc ételei, és hogy az otthonában mik a kedvenc tárgyai. Ez egy plusz, ettől volt olvasottabb a honlapja. A harmadik az nyilván a professzionalizálódás, hogy mindezen egyébként nem ő, hanem a szakemberek dolgoznak. Vagyis a személyiséget nem ő alakítja ki, hanem valakik, akik értenek hozzá, sőt akár globálisan is értenek hozzá, vagyis ennek nincsenek mindig nemzeti, kulturális jellegzetességei. Szóval nagyon tudatosnak kéne lennünk, csak az a nehéz a politikusnál, hogy úgy sem tudom, hogy ki. Például sokan nem találkoztunk még vele. De nem az a fontos, amit csinál, hanem az, hogy ki. Nyilván ez érthető, hogy az ember a tetteiből is áll, de azt valójában meg kell nézni, hogy egy politikusnak azon kívül, hogy tök cuki a képe, hogy egész sercelőseket tud kiírni, meg hogy jó sok hashtaget használ, azon kívül milyenek a tettei. Enélkül a politikában még mindig azok a húszas, harmincas évekbeli meggondolások tudnak érvényesülni, legalábbis a választót, a befogadót tekintve, amelyek úgy fogalmaztak, hogy „az ember vágyni akar valamire, és azt a politika is megadhatja neki”.

Nem lehet elmenni amellett, hogy a politikusok egyes posztjaira bárki kommentelhet. Egyre gyakoribb jelenség a trollkomentelés, ennek mi lehet a háttere? Az emberek miért csinálnak ilyet, és erre hogyan reagálhatnak a politikusok? Az a tapasztalat, hogy általában vagy nem reagálnak semmit, vagy ezeket a nekik nem tetsző kommenteket törlik.

Kétféle politizálás van a közösségi médiában. Van az országos típusú, a nemzeti szintű, és a helyi. A helyinek nyilvánvalóan kicsit más is a funkciója. Amikor azt mondjuk, hogy átadtunk egy zebrát, vagy átadunk egy virágórát stb. akkor annak van egy klasszikus hírközlési funkciója. A nemzeti szintű politizálás a közösségi médiában inkább ezek a személyiségüzenetek, stílusüzenetek, esetleg programüzenetek. Amit ön mond, annak az oka kettős. Az egyik, hogy rendkívüli kapacitású lett az utóbbi években, akár évtizedben az üzenetek automatizáltsága. Olykor nem is kell, hogy ember üljön egy komment mögött. Bizonyos körök, bizonyos csoportok gyakorlatilag eláraszthatják valakinek a profilját, akár automata típusú üzenetekkel is. A másik pedig, hogy eléggé régóta látjuk, hogy az online világban az emberek hajlamosak érzelmileg is szabadabbnak érezni magukat, köszönhetően annak, hogy nem feltétlenül beazonosíthatóak. Általában valamilyen nicknéven vagy egyéb megnevezéssel szerepelnek. Ez ad egyfajta szabadságot, ami megnöveli két dolognak a jelenlétét. Megnövelheti az agresszióét, sokkal szélsőségesebb reakciókat vált ki az emberekből. Felhívom a figyelmet, a magyar politikai online kultúrában, a közösségi média terén a tegeződésre. Ez egy klasszikus esete annak, hogy abban a pillanatban, hogyha én nem értek valakivel egyet, aki politikus, akkor azért vagyok az oldalán, hogy ezt mindig közöljem vele. Akkor biztos, hogy tegezni fogom. És ennek a vulgaritás is a része. A másik pedig a közlékenység, vagyis hogy állandóan van energiám írni. Gondoljanak bele, hogy akár a helyi politizáláshoz el kell menni egy, akár olyan lakossági gyűlésre, egy kerületbe vagy egy körzetbe, az sokkal nehezebb. Ahhoz fel kell venni a cipőt, a ruhát, valahogy ki kell nézni, ki kell menni, ki kell várni, amíg mindenki feltette a kezét, és lehet, hogy 126.-nak kerülök sorra, sőt az is lehet, hogy rám nem is jut idő. Ezzel szemben online bármikor odaírhatok bármit, tehát mindennek akkora a kapacitása, hogy az nehezen tart vissza bárkit attól, azt kell, hogy mondjam, hogy mások bántó agymenését közölje. A moderálás kérdése egy másik ügy. A médiában ez egy nagyon régi kérdés. Szerintem kevesen emlékeznek még a Budapest TV-re, ahol volt egy műsorvezető, aki kipróbálta a moderálás nélküli betelefonálást és ez már akkor se vált be. Félreértés ne essék, nem az egy médium szabadsága, hogy az őrületet kirekesztem! Nincsen olyan emberi személyes társaság, ahol ne moderálnánk azt, aki túlzásba esik. Gondoljanak bele, egy egymást kevésbé ismerő emberek társaságába, mondjuk egy egyetemi tanterembe vagy egy buszmegállóba. Hátha valaki ott odalép a másikhoz és megüti, akkor kihívjuk a rendőrt. Az emberi csoportoknak nagyon ritkán van olyan állapota, sőt szerencsére nincs, ahol a józan ész az erkölcsi és egyéb normák ne befolyásolnák a moderálást. Én ezért tartom végtelenül álszentnek, amikor azt mondjuk, hogy valami legyen teljesen moderálatlan. Dehogyis legyen teljesen moderálatlan!

Nincs a világnak olyan pontja, vagy társas éltünknek olyan pontja, ahol ne törekednénk bizonyos értékek szerint a moderálásra.

A nagy kérdés, hogy elég a moderáláshoz, hogyha valaki kritikus. Hol határozzuk meg azokat a szinteket, a vulgaritás, vagy a személyiség, a személy támadása, hol húzzuk meg a határt, és hogy elvégzi-e a moderálást valaki. Ismert az a kutatás, amikor ha azt mondjuk, hogy ha az utcán kitörik egy ablak és azt hosszú ideig nem javítják meg, - bár vannak viták ezzel a kutatással kapcsolatban -, akkor picikét megnő abban az utcában az erőszakosság lehetősége. Egy sérülés történt, ahhoz nem nyúl senki, picit így kell a bántó, trollkodó, a fölöslegesen durva kommentekre is gondolni, hogy elszaporodhatnak. Ott kialakulhat egy olyan pszichoszociális klíma, ahol elszaporodhat a bántó hangnem. Én szerintem ez átvitt értelemben is felelőssége minden profil tulajdonosának, hogy abban az utcában megjavítsa a törött ablakot, átvitt értelemben, amely utcát ő épített másoknak.

Az online kommentcsatákba van értelme belefolyni? Hova vezetnek ezek, és a vitakultúra szempontjából Ön hogyan ítéli meg ezeket?

Én személyesen nagyon szoktam élvezni a kommentcsatákat. Az ember sokszor jobban olvassa, mint magát a tartalmat, amihez kapcsolódnak a kommentek. De komolyra fordítva a szót, ezek azért nem viták, a szónak abban az értelmében, hogy a totális emberi vitának van egy olyan felelősség része, ami éppen a jelenléten múlik. Tehát amiről már az előbb is beszéltem, amikor ott vagyok valakivel és úgy vitatkozom, akkor egészen más felelősséget vállalok azért, amit mondtam. Egészen egyszerűen azért, mert fizikailag közel van hozzám a másik fél. Most a Covid évében született egy-két kutatás arról, hogy olyan egyetemi órákon, ahol a vita az anyag feldolgozásának a része, ott melyik a jobb, az online vagy a fizikai oktatás? Nyilván értik, amikor itt van egy téma, és úgy dolgozzák fel az anyagot, hogy arról kijelölt személyek vitatkoznak. Érdekes módon az volt az eredmény, hogy az online szempontból sokkal békésebb a vita, sokkal inkább végighallgatják egymást, vagy például végig tudják mondani a mondandójukat. Gondoljanak a kommentekre, ott végig le van írva a mondandó, abba nem lehet közbevágni, nem úgy, ahogyan egy élő vitában. Sőt az online oktatásban, mivel mindenkinek egyforma négyzet jutott csak a képernyőn, valahogy ott nem voltak meg az ilyen fizikai különbségek. Ugyanakkor viszont nem alakult ki valóságos hév a vitához, tehát megmaradt racionálisnak, de a következtetések kevésbé voltak levonhatók. Megjelenik ezekben a kommentháborúkban a vita, de mivel nagyon gyakran az agresszió is megjelenik, és mivel nagyon gyakran nem kijelölt felek vitáznak, hanem egyre-másra lépnek be emberek és új hangnemek születnek meg, ezért a végén, ki lehet mondani, hogy nem születnek a végén konklúziók, és a vita divergál. Magyarán a benne megjelenő nézőpontok egyre széttartóbbá válnak. Egyszer-egyszer megszületik valamiféle egyetértés, de akkor újra belép valaki a milliós tömegből, vagy a támogatók táborából és szétzúzza.

A jó vitának az a lényege, hogy a végére eljutunk valameddig. Még addig is eljutunk, hogy oké, nem értünk egyet, de megértettük az érveket. Az online vitákban, a kommentháborúkban ilyenre nem túl gyakran látunk példát.

Az online vitában van időnk reagálni a másiknak a mondandójára, van időnk összeszedni az érveket. Viszont amikor az emberek élőben vitáznak, előfordul, hogy nem tudják megvédeni az álláspontjukat. Velem is előfordult, hogy hirtelen nem jutnak eszembe az érveim, de utána amikor hazamegyek és fejben újra lejátszom ugyanazt a vitát, akkor nagyon jól rámutatok, hogy a másik félnek miért illogikus az érvelése.

A vita nem mindig csak szóbeli volt. Hogyha megnézik az emberi kommunikáció történetét, akkor például tudományos viták rendszeresen írásban folytak, ahogy egyébként folynak ma is. Ebben teljesen igaza van, hogy azokat az érvrendszereket nagyon jól ki lehet dolgozni. Az online vita mégsem teljesen olyan, mint az írott. Ennek az az oka, hogy miközben Ön fogalmazgatja az érveit, amelyeket egy kerek üzenetben le kíván írni, addigra befutnak egy kommentfolyamba újabb és újabb nézőpontok. Ön ugyan elkészítette a saját belépőjét ebbe a vitába, de valójában már túl vannak ezen a szakaszon. Magyarán a vitázó felek száma nem meghatározható, és ezért bár sokkal jobban kialakítható a saját érvelés, de a találkozási pontok sokszor elcsúsznak. A szóbeli vitában teljesen igaza van, ott van egyfajta hirtelen válaszadás, de ezt szerintem azért értelmezzük sokszor rosszul, mert azt gondoljuk, hogy a vita állandóan arról szól, hogy „te mondtál valamit, én mondtam valamit”, állandóan kijelentő módban beszélünk.

A valódi vitáknak nagyon sokszor része a kérdezés. Azt mondjuk, hogy a jó vita a figyelemmel kezdődik.

Ma az egyik legdivatosabb kurzus lett a figyelem kurzusa. Tudom, hogy egy picit furcsán hangzik, de ahogy az elején is kérdezték, hogy mi nehéz ma, akkor azt mondanám, hogy manapság tökéletesen rosszul figyelünk. Elmondhatatlanul rosszul. Nem tudom, hogy a hallgatók észreveszik-e, hogy én a válaszaimban tudtam figyelni a kérdésekre. Nem figyelünk eléggé, tehát a jó vitának szóban része lenne a rákérdezés, a visszakérdezés, a tisztázó kérdezés, az hogy az én fölvetésemet nem azonnal állításként fogalmazom meg, hanem refklektálok csak, és ez inkább kérdezésnek hangzik. Például a szóbeli vitának része az, ami a kommenteknek soha, hogy elismételhetem, hogy „én most úgy értem, amit te mondasz, hogy…”. Ez egy kommenteben teljesen visszás lenne, azt kérdeznék, hogy „most miért csinál ez ilyeneket!? Hogy hogy jól érti-e, hát olvassa el!”.  Pontosan a kapcsolatteremtés az előnye a szóbeli vitának, ha jól csináljuk. Ugyanakkor igaza van, nagyon jó, kerek érveléseket tudunk online kialakítani, és ebben a vonatkozásában a több száz éves írásbeli vita műfajára hajaz az online vita.

A figyelem-összpontosítást, és magát a kommunikációt is, elég egyetemistaként elkezdeni tanulni, vagy már kisgyerekként is érdemesebb lenne foglalkozni vele? Erre utalt már az interjú elején.

Azt mondjuk, nem lehet nem kommunikálni, vagyis „we cannot not communicate”. És ezt a jól megjegyezhető közhelyet mindannyiunk magunkénak valljuk. Még akkor is kommunikálunk, amikor sorban állunk az okmányiroda előtt, mert amikor sorban állunk egy zárt ajtó előtt, akkor úgy próbálunk viselkedni, hogy mindenki az utcán arra gondoljon, hogy én sorban állok, és nem éppen egy betörést tervezek. Gondoljanak bele, hogy milyen érdekes, hogy azt a viselkedésszettet, amit ott produkálunk, azt is tulajdonképpen kommunikátumnak tekintjük, nehogy páran gyanúsnak tekintsék. Magától értetődik, hogy az ember születésekor, sőt én azt gondolnám, hogy már előtte egy kommunikatív lény.

Ezért attól kezdve, hogy megszületünk, már kommunikálunk.

Nagyon sokan azt hisszük, hogy a kommunikáció az a nyelv. Ugyan, dehogyis! Amikor egy kisbaba kommunikál, gondoljanak az aranyos gügyögésükre, azt például az édesanyja azonnal kommunikációnak tekinti. Tehát egy alig kéthónapos baba gugyogására az anya úgy reagál, hogy „igen, ízlett?, jaj, most álmos vagy?” miközben semmit sem mondott a gyerek. Társas lényekként élünk a Földön, minden, amit csinálunk, kifejez valamit, már a világra jövetelünkkor, sőt ahogy már mondtam, előbb is megjelenik. Éppen ezért, amikor tanulni kezdjük, akkor az az újdonság, hogy valami, amit folytonosan csinálunk, azt egyszer csak el kell kezdeni reflektálni, és odafigyelni rá valamilyen másik szempontból. Sajnos a tanulás során, az iskolában állandóan az információ szempontjából akarjuk ellenőrizni, azt a hamis képzetet keltve, hogy az, aki kommunikál, azt biztos megérti a másik. Nem attól értjük meg csak a másikat, mert az értelmes szavakat mond, nagyon sok minden mástól is megértjük. Nem csak az azonos nyelvtől, hanem attól, hogy szeretünk rá figyelni, a dallamívei követhetők, attól, hogy mondott valamit, ami engem érdekel és én arra rá tudtam kapaszkodni. Amikor az ember ezt elkezdi tanulni, rádöbben, hogy mennyi minden van még azon túl, mint amit az információban ünneplünk. A szerencsésebbek már a családi kommunikációban elkezdik a tanulást. Tehát nem az általános iskolában, ahol, ha jól megnézik, azt a ’49-es kommunikációs modellt tanítják. Mindig beleborzongok, hogy mind a mai napig a középfokú oktatásnak világszerte ez az alapja, amit Shannon Weaver megcsinált. Amit egy mérnökpáros egy telefoncégnek talált ki. Nagyon jó lenne ehelyett korszerű modelleket tanítani. Olyan modelleket, amelyek ennél rétegzettebbek és nem annyira információközpontúak, de mondjuk, amikor a szüleik rászóltak Önökre, hogy „mondd el másként!”, a szüleik mindenről beszélgettek, ami Önökkel történt, akkor is, ha éppen hisztiztek. Tehát a kommunikáció tanítása valahol itt történik. Az én meggyőződésem, hogy nagyon szennyezett kommunikációs világban élünk és túl sokszor bocsátjuk meg másoknak, hogy igénytelenül, rosszul és empátia nélkül beszélnek. Az én véleményem nem túl rózsás arra vonatkozóan, hogy mennyire vagyunk igényesek. Nagyon sok a közepes, vagy annál gyengébb, a másikra egyáltalán figyelemmel nem levő kommunikáció. Tényleg megengedjük magunknak, hogy az anyanyelvünket torzítsuk, bután használjuk, hogy ne keressük meg a tudásunkból leginkább fakadó, leginkább alkalmas kifejezést egy adott helyzetre?

Szerintem nagyon kevesen élvezik a kommunikációt, csomóan eszköznek tekintik, minthogyha az egy darab bot lenne, amivel hogyha kicsit fáj a lábunk, lehet járni. Nem egy darab bot, az az élet módja!

Van, aki rettenetesen sokféle színárnyalatú sminket tud felfesteni magára. Mindig azon mosolygok, hogy azt, hogy milyen sminket használsz, azt nem mindig látom, de a kommunikációdat igen. Kritikus vagyok, de ugyanakkor bizakodó, mert ezt nehéz ám megúszni, tehát kommunikálni mindenki tud. Most már harmadik éve, hogy nagy álláshirdető munkaoldalak megkérdezik, hogy melyek a legfontosabb készségek. Tudjuk, hogy itt az adat, az informatika jelentősége nagy. Az ún. stam tudások, megnövekedtek a piacon értéküket tekintve. De ezeken felül rendre minden évben a legfontosabbnak a kommunikációt nevezik meg. És miközben mindenki lenézi, hogy „jó hát egyébként én ezt tudom is”, közben a legtöbben ezen vérzünk el!

Sokszor ilyen stresszhelyzetben az ember nem tud jól teljesíteni, például egy vizsgán nem tudnak a hallgatók összeszedetten beszélni. Még a ’90-es évekből terjeng egy videó az interneten, ahol a helyi TV egy városban készített interjút a helyi lakossággal, ahol egy beugratós kérdést tettek fel az embereknek. A kérdés az volt, hogy hallották-e, hogy idén az Újév péntek 13-ra esik. Tízből kilenc ember azt válaszolta, hogy őt ez nem érdekli, mert ő nem babonás, és csak egy ember kérdezett vissza, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Erről a kilenc emberről sokszor azt véleményt formáljuk, hogy buták vagy unintelligensek, miközben lehet, hogy ahogyan hirtelen belekerültek ebbe a szituációba, hogy egy kamerát nyomtak az arcukba, hirtelen leblokkoltak. Mennyire tudjuk ezt fejleszteni? Például, ha elmegyünk egy állásinterjúra, akkor ne az jöjjön le a leendő munkaadónknak, hogy mi rossz képességekkel rendelkezünk és nem tudunk jól beszélni.

Igen, én is nagyon jól emlékszem ilyenekre. Sándor György neves humorista próbálta ki azt Budapest utcáit járva, hogy megszólított embereket úgy bemutatkozva, hogy „én az Irén férjének az unokahúga vagyok”. Akinek megvan a szeme előtt, Sándor György egy szakállas férfi, és amiatt, hogy ez egy harmadik elem volt, mindenki el is fogadta, hogy ő valakinek az unokahúga, és senki nem kérdezett rá, hogy „micsoda, valakinek az unokahúga!?” miközben Burda szabásmintákon kérdezte meg, hogy hol van a Lánchíd. Nem tudom, hogy önöknek volt-e részük ilyen utcai megszólításban, de erre egyre kevésbé vállalkoznak az emberek, mert itt annyira erős a megfelelési kényszer, tehát hogyha valaki odalép hozzám és azt mondja, hogy mennyi kétszer kettő, akkor úgy érzem, hogy benne vagyok abban a vákuumban, hogy erre válaszolnom kell. Nagyon is fejleszthető az erre való reakció, csakis úgy, hogy tudatosan azt mondom, hogy „kicsoda ön? miért kérdezi?”, tehát megszerzem azt az időt magamnak, hogy értelme legyen annak, ami velem történik. Azt gondolnánk, hogy ez egy agresszív válasz, pedig nem az. Például azt mondjuk az állásinterjún, hogy nem kell teljesen benne maradni a kérdező logikájában, tehát az autonóm embert önmagában egy kérdő hangsúly nem teszi rabbá. Nem tudom, hogy ez érthető-e így? Tőlem kérdeztek valamit, én pedig egy gondolkodó ember vagyok. Ha valaki azt kérdezi önöktől, hogy mondja el, hogy mi volt az eddigi legnagyobb kudarca, ugye vannak a munkapiacon ilyen módszerek, vagy azt kérdezik, hogy mi volt a legnagyobb sikere, ez tulajdonképpen nem is kérdés, hanem egy felszólítás, akkor nyugodtan lehet azzal válaszolni, hogy én először azt szeretném tisztázni, hogy én hogyan értelmezem a sikert. Tehát nem azt kell egyből válaszolni például, hogy amikor én öt métert ugrottam távolugrásban, mert ettől kezdve az ember ha eljön az interjúról, utólag azt fogja bánni, hogy miért nem azt válaszoltam, hogy az volt amikor tizenöt sört meg tudtam inni egy ülésen. Nem bele akadni egy kommunikációs kampóba, hanem önmagunkká válni.

Van egy elmélet, az az elnevezése, hogy „elképzelt interakciók elmélete”, én mindenkinek azt javaslom, hogy éljen azzal a képességével, hogy előre el tud képzelni kommunikációs helyzeteket.

Nagyon vicces az ember egyébként, mert ha egészséges tudatú, akkor törekedhet arra, hogy el is képzelje ezt, hogy például mit fog majd mondani a szerelmének. De az a jó elképzelés, ami nem csak "A" verziót léptet fel, vagyis egy szituációt képzel el, amiben azt az egy dolgot fogja mondani, és a másik fél azt az egy választ fogja adni, mert nem mindig ugyanazt válaszolja, ugyanígy van egyébként egy interjún is. Az az érdekes az emberben, hogy nem csak előre képzelünk el, és ezzel rengeteg dolgot tudunk gyakorolni, de mi van, ha azt kérdezi, akkor arra így fogok válaszolni. Mi van, ha azt veti fel? Erre A-t és B-t is mondhatok. És megbocsájtjuk magunknak, ha hibáztunk, vagy nem teljesen a program szerint mentünk, de már önmagában az, hogy elképzeljük, rengeteget tanít nekünk. Az ember egy különleges lény, utólag is elképzeljük, hogy hogy volt. Hiába éltük át, teljesen másként meséljük el. Nem vették még észre? És akkor odamentem a főnökömhöz és jól megmondtam neki, hogy adjon nekem több fizetést, közben pedig a valóságban valahogy így zajlott le: „János, beszélhetnénk? Nem, most nem érek rá. Jó, de nagyon fontos lenne”. Tehát utólag is meg tudjuk gyógyítani magunkat, ami egy nagyon jó képesség, persze ha ez képzelgéssé válik, akkor arra oda kell figyelni. De sokszor csak addig képzeljük el, hogy majd kérdezni fog, és arra azt válaszoljuk, hogy „majd erre mondani fogok valamit”. Én erre azt mondom, hogy nem! Döntsék el, hogy mit fognak mondani! És bizony számolni kell egészen abszurd kérdésekkel. Most már évek óta listáznak különböző oldalak, hogy mi volt a legbizarrabb kérdés. Ma már egy állásinterjún nagyon gyakoriak a magánéleti kérdések, például a nőket nagyon gyakran megkérdezik, hogy mikor szeretnének gyereket. És akkor egy fiatal lány erre azt mondja, hogy „jaj most még nem”, nehogy ne kapja meg az állást. Kutyafáját, miért ne szerethetne gyereket!? A kérdésre a jó válasz valahogy így szól: „miért kérdezi? Önöknél van policy erre vagy nincs? Önök családbarátok vagy nem?”. A lényeg az, hogy a kommunikációban magamról is tudjam, hogy ki vagyok.

Az ember nem szolgának megy el egy munkahelyre, hanem dolgozni, a legjobbat adni abból, amit tud.

Ha az elején nem így állunk hozzá, akkor a végén megtörténhet velünk a legrosszabb. 

Az interjút készítette: Fazekas Csilla és Tóth Marcell

Portréfotó: Ficsor Márton, mandiner.hu

Magyarország - Portugália másként: ingatlankörkép
Magyarország - Portugália másként: ingatlankörkép

portugalia-header.jpeg

Az ingatlan.com legfrissebb kutatása egy nagyon izgalmas szemszögből hasonlítja össze az EB-n összecsapó Magyarország és Portugália ingatlan helyzetét. A 2020-as átlagfizetések, és az eladásra kínált ingatlanok összevetéséből kiszámították, hogy mennyi időbe telne egy ingatlan árát félretenni egy magyar, illetve egy portugál "szurkolónak". A kutatásban nem csak a fővárosi ingatlanokra térnek ki, de a vízparti nyaralók esetében is tájékozódhatunk.

Ebben a mérkőzésben vajon ki lesz a nyertes?

88.jpeg

Kezdjük a hazai árakkal, hiszen ebben azért jóval tájékozottabbak vagyunk. Jelenleg a fővárosban az átlagos négyzetméterár - használt lakások tekintetében - 750 ezer Ft. Ez egy 100 négyzetméteres ingatlannál tehát összesen 75 millió forintot jelent. Egy ilyen lakás megvásárlásához - a 2020-as átlagfizetésekkel számolva - 22,5 évnyi jövedelemre lenne szükség. 

Portugália esetében ez a szám jóval magasabb, hiszen a lisszaboni négyzetméterárak körülbelül 1,7 millió forintra rúgnak. Itt tehát ugyanazért a 100 négyzetméteres lakásért 170 millió forintnak megfelelő eurót kellene fizetni. Bár az átlagjövedelem is magasabb, a portugáloknak így is legalább 34 évnyi jövedelmüket kellene félretenniük, hogy egy ilyen paraméterekkel rendelkező lakást a magukénak tudjanak.

Az összehasonlításból látható, hogy a magyaroknak 34%-al rövidebb időbe telne a szóban forgó ingatlan megvásárlása. 

infografika-2.png

Bár a fővárosban mi magyarok "győzedelmeskedünk", a vízpartok ingatlanpiaci helyzete a portugáloknak kedvez. Itthon Siófok az egyik legnépszerűbb és legkeresettebb vízparti település, ami látszik a borsos ingatlanárakon is. Ha valaki itt szeretne nyaralót vásárolni, annak átlagosan 772 ezer forintos négyzetméterárral kell számolnia. A tavalyi átlagfizetések alapján tehát 23,2 évnyi hazai nettó bér szükséges egy 100 négyzetméteres nyaraló megvásárlásához.

Ez a szám meglepő módon magasabb mint a fővárosi adat,

így ebben az esetben nem igaz az általánosan elfogadott tendencia, hogy vidéken olcsóbb és egyszerűbb az ingatlanvásárlás.

A portugálok örülhetnek azonban, hiszen az ottani legkedveltebb vízparti környéken, az Algarve régióban, "csupán" 936 ezer forintot kell fizetni egy négyzetméterért. Az átlagfizetésekkel összevetve így ugyanazért a 100 négyzetméteres nyaralóért, 19 évig kellene félretennie a portugáloknak. Látható, hogy bár nem olyan nagy az eltérés mint a főváros tekintetében, ezt a "meccset" a portugálok nyerték, 23%-al. Sajnos az EB mérkőzés tekintetében nem lehet döntetlenről beszélni, de az ingatlanár összehasonlításokban azért hoztuk az 1-1-et. 

 

Küzdésből jeles!
Küzdésből jeles!

828514_magyarorszag_porugalia_meccs_tomeg.jpeg

Egy hete már, hogy elérkezett a várva várt pillanat, mikor nemzeti csapatunk a címvédő Portugália ellen lépett pályára a Puskás Arénában, a labdarúgó Európa Bajnokság F csoportjában. Marco Rossi együttese 11 meccse veretlen (7 siker, 4 döntetlen), ez az olaszoké után a második leghosszabb pozitív sorozat jelenleg a teljes mezőnyben. Legutóbb tavaly szeptemberben a Puskás Arénában rendezett Nemzetek Ligája találkozón az orosz válogatottól kapott ki a magyar csapat 3–2-re. A statisztikák és az előrejelzések alapján azonban, – tekintve, hogy Cristiano Ronaldoék mellett a világbajnok franciák és a korábbi 4-szeres világbajnok németek vannak még velünk egy csoportban - nem Magyarország az abszolút favoritja ennek a társaságnak, de ha valaki,

mi magyarok aztán igazán tudjuk, hogy közösen, hittel könnyen átírható a papírforma.

Megmutattuk ezt már az előző EB-n is.

Ilyenkor a magyar válogatott mögött ott áll egy egész nemzet, kortól, nemtől, párthovatartozástól, focihoz értéstől függetlenül, mindenki szurkol, mindenkinek fontos, hogy támogassa a mieinket. A gyorsabbak és szerencsésebbek a helyszínen, a lelátókról szurkolnak, de azok sem maradnak ki, akik valamilyen oknál fogva nem tudtak jegyet szerezni. Megtelnek ilyenkor a televízió előtt a nappalik, a teraszok, a kocsmák, országszerte vetítéseket szerveznek. Valóságos ünnepnap az ilyen, aminek

sportteljesítményen túl mutató jelentősége abban áll, hogy a nemzet minden tagja érzi, egy vérből valók vagyunk, összetartozunk.

Nem volt ez másképp tegnap sem. Az egész ország lázban égett már reggeltől. Nem csoda, hisz Magyarország először játszott ilyen nagyszabású tornán hazai pályán. Délután kettő órától elkezdtek a szurkolók gyülekezni a Hősök terénél, felcsendült az első Ria-Ria Hungária! 1-2 órán belül hatalmas tömeg gyűlt össze az utcán, majd együtt vonult a tábor Puskás Ferenc Stadionhoz.

szurkolok.jpg

Forrás: Nemzeti Sport Online

65 ezer hazai néző a helyszínen, egy nemzet pedig a TV elől támogatta a magyar válogatottat. Sajnos én is azok közé tartozom, akik lemaradtak a jegyvásárlásról, úgyhogy a barátaimmal a Várkert Bazárban szurkoltunk, óriáskivetítőn követtük az eseményeket. Nehéz meccsnek ígérkezett, a portugál válogatott tele van világsztár játékosokkal, a felállásuk nem okozott meglepetést. A magyar válogatott felállása sem volt meglepő, viszont biztos vagyok benne, hogy velem együtt még

sokaknak volt hiányérzete Szoboszlai Dominik, vagy Kalmár Zsolt miatt, akik sérülésük okán nem lehetnek a csapattal.

A hiányzók ellenére a csapat stabil emberekkel állt fel, számomra a védelmünk kifejezetten megnyugtató volt. A cserepadon is olyan emberek ültek, akik bármikor nyugodt szívvel bevethetőek voltak, magabiztosan indulhattunk neki a 2016-os EB győztes elleni mérkőzésnek, bár tudtuk, a papírforma nem nekünk kedvez.

varkert.jpg

A várakozásoknak megfelelően a portugál csapat az első perctől kezdve letámadott, lövésekkel is próbálkoztak, de azok vagy a védők blokkjában akadtak meg, vagy Gulácsi Péter tudta hárítani őket.

Az első nagyobb magyar helyzetre a 37. percig kellett várnunk,

amikor is egy szabálytalanságot követően Sallai Roland középre ívelt szabadrúgását Szalai Ádám 12 méterről fejelte kapura, de sajnos a portugálok kapusa védeni tudta a fejest. Mondanom sem kell, nagy volt a felhördülés a szurkolók részéről a magyar helyzet láttán.

Nem tartott sokáig a portugál válaszreakció érkezése sem, a 41. percben Nelson Semedo visszatett labdáját Diego Jota rúgta kapura, de szerencsére Gulácsi a helyén volt, védeni tudott. Nem nyugodhattak le a kedélyek, ugyanis 3 perc múlva Cristiano Ronaldo került óriási ziccerbe, de a portugálok nagy bánatára hibázott, a kapu fölé lőtte a labdát.

Ellenfelünk helyzeteinél a magyar szurkolók néma csendben figyeltek,

talán így próbálták szuggerálni a labdát, hogy bárhova, csak a magyar kapuba ne guruljon.

Az első félidő 0-0-s döntetlennel ért véget, a magyar csapat állta a sarat. Mi az hogy! Fegyelmezett, csupaszív játékunkkal sikerült megizzasztani a címvédőt, láthatóan kellemetlen volt számukra a magyar válogatott, akik dicséretesen helyt álltak, megvoltak a maguk lehetőségei is. Az is reményre adhatott okot, hogy a portugálok az előző 5 EB-n vagy VB-n nem nyerték meg nyitó mérkőzésüket, valamint eddig Cristiano Ronaldo Budapesten még nem talált kapuba!

A második félidő – hasonlóan az elsőhöz – portugál letámadással indult, de a magyar csapat is igyekezett kialakítani a saját helyzeteit, igyekeztünk minél közelebb kerülni a portugálok kapujához. Egészen olyannyira, hogy a 80. percben egy kiugratást követően Schön Szabolcs a rövid sarkot megcélozva a hálóba rúgta a labdát!

A tömeg már ujjongott, röpködtek a sörök, felkiáltottunk: OTT VAAN!!

Az öröm sajnos nem tartott sokáig, ugyanis a partjelző magasba lendítette a zászlaját, jelezve, hogy Schön lesről indult, így a magyar gól érvénytelen.

A 84. percben aztán jött az, amit minden jóérzésű magyar ember el szeretett volna kerülni. Raphael Guerreiro megpattanó lövését Gulácsi nem tudta védeni, így Portugália megszerezte a vezetést. Ezt követően a 86. percben Ronaldo tizenegyesből kettőre növelte a vendégek előnyét, majd a hosszabbításban ismét betalált, beállítva ezzel a 0-3-as végeredményt.

magyar-himnusz_960px.jpg

Forrás: Nemzeti Sport Online

A meccs képe alapján

Magyarország nem érdemelte meg a vereséget,

érezték ezt a szurkolók is. Szomorúan, de mégis büszkén viselte mindenki az eredményt. Nagyot hajtottak a játékosaink, egy percre se adták fel, küzdésből jelesre vizsgáztak. Megmutatták, hogy érdemesek az elismerésre, a nekik való szurkolásra és a válogatottunknak ott a helye Európa legjobbjai között!

Tizenöt magyar hely, amit érdemes felkeresni nyáron.
Tizenöt magyar hely, amit érdemes felkeresni nyáron.

Megtörtént a járványhelyzet utáni nyitás, itt az idő az utazgatásra. Nem kell azonban külföldre menni ahhoz, hogy igazán filmbeillő helyszíneket találjunk. Vannak mainstream helyek, én viszont inkább eldugott, vagy kevésbé ismert úti célokat gyűjtöttem össze, olyanokat, ahova én biztosan ellátogatok.

elonezet.png 

1. Suvadás Liget

A Suvadás Liget, másnéven Arlói-tó a keletkezési módjáról kapta a nevét. Egész nyáron tökéletes cél, viszont nyár végén, ősz elején az igazi, beleillene egy kanadai vadonban játszódó kalandfilmbe.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Gávay Bence (@bencegavay) által megosztott bejegyzés

2. Megyer-hegyi tengerszem

Hiába már nincs tengerünk, több tengerszemünk is van. Ezek közül talán a legszebb a Borsod megyében található Megyer-hegyi tengerszem.

 3. Bokodi tó

Annyiból kilóg a sorból, hogy az Instagram alapján egész sokan látogatják. Szállást ugyan nem találtam az "úszó" faházak között, viszont a tulajdonosaik nagyon szerencsések.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Travel the world (@king.travel) által megosztott bejegyzés

4. Tisza tó

Habár már nem friss, bizonyára sokak ismerik a Florida - Wild Ones című számot és annak a videóklipjét. Egy Tisza-tavi csónakázás legalább olyan feeling, mint az említett videó. Ráadásul nagyon jó halas éttermek vannak, így halfalóknak első osztályú utazás.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Pesztericz Diána (@dian.a_8) által megosztott bejegyzés

5. Tokaj borkóstolás

Kölcsey Ferenc a Himnuszban is megemlíti Tokajt. Valóban "nektár" csepeg ott, egy hatputtonyos aszúnak nincsen párja. Ha csak nem vagy alkoholelvonón, akkor nem fogod megbánni a Tokajon eltöltött hétvégét. A borokon kívül maga a kisváros is tartogat látnivalókat, és Magyarország legnagyobb Jézus szobrát is itt emelték.

6. Apci tengerszem

Még egy tengerszem, egykori andezit bánya. 

7. Füzéri vár

Ha szereted a Gyűrűk Urát, akkor pár üveg tokaji aszú után biztosan el tudod képzelni, ahogy Füzér várát az orkok ostromolják. Egyik mintapéldája a hazai várfelújításoknak, családosoknak és pároknak is érdemes ide utazni. 

8. Szentendre

A lista legismertebb pontja, egy művészváros hangulatos utcákkal, és kitűnő gasztronómiai szolgáltatásokkal. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Anita Fábián (@anitafabian37) által megosztott bejegyzés

9. Bélapátfalvi ciszterci kolostor

Aki szereti a történelmet, annak ez a helyszín különlegesen kedves lehet. Nem csak a történelemkedvelőknek, hanem a természetjáróknak is ajánlott, mivel a Bükk hegység lábánál található, így akár több napos túrákkal is egybeköthető, nem is beszélve a bükki látványosságokról, de ez külön cikket ér.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Cse Pe Ge (@csepege) által megosztott bejegyzés

10. Hollókő

Autentikus falu, ideális romantikus hétvégi utakhoz. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Katona-Sebők Krisztián (@kskvibes) által megosztott bejegyzés

11. Somogyvámos

Még egy kedvező látnivaló a történelemkedvelőknek. A Balatontól délre található egy szántóföld közepén, csoda, hogy megmaradt ez a középkori templom. 

12. Monostori erőd

Az újkori erődrendszer valójában sosem funkcionált fontosabb erődként. Az utóbbi években újították fel, jelenleg múzeumként és rendezvényhelyszínként funkcionál.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Tarjáni Képek (@tarjani_kepek) által megosztott bejegyzés

13. Rudabányai tó

Türkiz vize és vörös színű partjai teszik igazán egyedivé. Az külön érdekesség, hogy itt van a Rudapithecus hungaricus lelőhely.

14. Fülöpházi homokbuckák

A legtöbbünknek van olyan ismerőse Facebookon, akinek a profilképe valamelyik sivatagban készült. Nem kell ahhoz más kontinensre repülni, hogy nekünk is lehessen ilyen fotónk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Krisztian Szabo (@szabokri) által megosztott bejegyzés

15. Tanúhegyek (Balaton)

Szuper kaland azoknak, akik kisebb kirándulásokat terveznek.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Rita (@rita.dny) által megosztott bejegyzés

Hála Érted, Apa!
Hála Érted, Apa!

fathers-day-kid.jpeg

Az apa, mint jelenség, sokszor háttérbe szorul a mindennapokban. Az anyák napja méltán népszerű ünnepe mellett kevésbé tudunk néha az apák ünnepével mit kezdeni, ezért ráhangolódásképpen összegyűjtöttünk pár különleges édesapát, akik, bár különböző korokban életek, és különböző módjait találták meg annak, hogyan támogassák gyermekeiket, nagyon hasonlítanak abban, amilyen szerettet tekintettek rájuk.

1. Benedek Tibor

A vízilabdasport legendája örökül hagyta kisfiának, Mórnak a sport szeretetét. Bár a fiút édesapja először focizni vitte, az uszoda addig csábította, amíg a medencében fény nem derült tehetségére, így Mór mára apukája mintájára felküzdötte magát a legígéretesebb fiatal sportolók közé.

benedek1.jpg

2. Alessandro Montessori

Egy olyan korban, ahol a nőknek semmilyen lehetőségük nincs részt venni a felsőoktatás képzésein, és egyenlő szellemi képességeiket társadalmi szinten cáfolják, egy tehetséges kislány mellé nem árt egy olyan apa, aki nyitott gyermeke ötleteire. A gyermeknevelés úttörője,

Maria Montessori szoros kapcsolatot ápolt szüleivel,

és amikor Rómában az első női orvostanhallgató lett, édesapja a saját jó hírét és befolyását kockára téve állt ki leánya mellett, a diplomaosztón pedig ő volt az egyetlen apa, aki nem egy üveg borral, hanem egy csokor virággal érkezett.

4496754763_5b34421013_n.jpg

3. Bolyai Farkas

Bolyai János zsenijét megérteni nem volt egyszerű. Míg tehetségesebbnél tehetségesebb hallgatók és professzorok ezekben a percekben is az euklideszi matematika egyes problémáin törik a fejüket, addig az ifjú Bolyai a nemeuklideszi matematikának kidolgozását már az 1800-as években megkezdte. A magyar közönség még nem értette teljesen, ezért a fiatal tudós Gaussnak írt leveleket, amiben kifejtette az elméletet, és bár a híres matematikus megértette és helyesnek vélte a teóriát, elhallgatta ezt a világ elől.

Jánosban csak az édesapja hitt igazán,

kettejük megértésen és feltétlen tiszteleten alapuló kapcsolata meghatározta a tudós munkáját, bár vitáik évekig zajlottak szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb levelekben.

img_2881-2.jpg

4. A Cochrans családfő

Nellie Bly volt korának egyik leghíresebb publicistája, aki nem csak abban volt úttörő, hogy nőként újságíró lett, hanem az oknyomozó újságírás műfajának egyik első képviselője is volt. Édesapja pennsylvaniai munkás volt, de odavolt pici lányáért, akiről nem is gondoltuk volna későbbi karakán természete miatt, hogy gyermekként odavolt a rózsaszín dolgokért.

Az ő édesapjának mindig csak Pinky maradt,

a pici lánynak pedig sosem tudott elég rózsaszín dolgot adni az apa. Ambíciózus férfiként addig dolgozott, amíg meg nem tudta vásárolni a környékbeli földeket, helyi szinten pedig olyan befolyásos lett, hogy a városkát el is nevezték Cochran's Millsnek. Nellie édesapja még élt, amikor első cikkei "Kis árva lány" álnéven nyomtatásba kerültek, sajnos azonban édesapja korai halálával Bly hamarosan ténylegesen árva lett.

bly.png

5. Lawrence Bragg

A Cambridge egyetem két neves Bragg-et is tanulói között tudhatott, akiknek kutatása később méltónak bizonyult a Nobel-díjra. Lawrence és fia, William is a Trinity College tanulója volt.

Amikor Lawrence látta, hogy fiai érdeklődnek a fizika alapjai iránt, felújította nekik a fészert,

és az egyetemről, ahol később alkalmazásban állt, rengeteg leselejtezett műszert és anyagot hozott nekik. Bár hivatalosan a rádiumbromiddal végzett kísérletei képezték a szakterületét, a frissen diplomázott fia mellé szegődött, aki kristályos anyagok szerkezetanalízisét végezte röntgenanalízis-módszerrel. A mindössze 25 éves William apjával végzett kutatásáért a legfiatalabb Nobel-díjas lett. Általában közös kutatásban született módszerek vagy egyenletek elnevezésénél a két kutató vezetéknevét kötőjellel használják, ebben az esetben azonban a sablon alapján megalkotott Bragg-Bragg egyenlet azonnal Bragg egyenletté egyszerűsödött, így csak kevesen tudhatják, hogy nem egy tudós, hanem két nagyszerű elme apa-fia kapcsolatának gyümölcse a módszer.

braggs.png

A budapesti albérletek buktatói
A budapesti albérletek buktatói

businessman-putting-wooden-cubes-block-which-print-screen-red-white-house-select-house_50039-1911.jpeg 

Korábbi cikkeimben már írtam a budapesti lakáshelyzetről, illetve, hogy mennyibe kerül az élet a fővárosban. De mire kell figyelni, ha megtaláltuk az "álom albit", illetve hogyan is lehet megtalálni azt? Mi történik ha tényleg oda kerülünk, hogy egy albérleti szerződés vár aláírásra és miként könnyíthetjük meg dolgunkat? A Budapesten töltött 8 évem során 6 különböző helyen laktam, így most a közben megszerzett tapasztalatokat szeretném megosztani, hogy mi is történik, ha költözünk. 

Költözni vagy sem?

Amikor oda kerülünk, hogy egy szerződés megkötése előtt állunk, valószínűleg már több tíz-száz Facebook csoportos hirdetést nyálaztunk már át, és talán meg is néztünk egyet kettőt. Szokták tanácsolni, hogy sose vegyük ki az első lakást amit megnézünk. Na én erre azt tudom mondani, hogy azt a lakást vegyük ki ami az igényeink legalább 80%-át kielégíti. Ha az első lakásnál úgy látjuk, hogy a környék, a tulajok és a lakás is stimmel, akkor nem szabad sokáig habozni. 

A "talán lesz jobb" hozzáállás tapasztalataim szerint kevés esetben kifizetődő, hiszen egy szinte tökéletes lakást eldobni egy jövőbeli álomképért butaság. Én egy hónapon keresztül bújtam az ingatlanos oldalakat, és a lakáshirdetős Facebook csoportokat, mire találtam négy olyan lakást amelyeknél a fenti kitételek teljesültek. A négy időpontból kettő lett, ugyanis az elsőt már az időpontom előtti nap kivették, a másodiknál pedig már a ház kapujában álltam mikor a tulaj közölte, hogy az előző megtekintő készpénzben hozta a kauciót és az egyhavi lakbért, így az övé a lakás (a kp ereje...).

A harmadik lakás annyira kicsi volt, hogy az ágyból felkelve egyből a tűzhely elé lehetett volna állni (ez is gyakori Budapesten, amit nem annyira értek), és mindezért egy kisebb vagyont kellett volna fizetni. A negyedik lakáshirdetés volt a második lakás amit meg is tudtam nézni személyesen, és egyből szerelem volt. Minden szempontból sikerült megtalálni a tökéletes lakást, a megfelelő szerződéssel, jófej tulajokkal és a tökéletes lakással és környékkel. Hogy miért kell ezeknek mind teljesülnie? Lássuk csak!

Szerződés

A legalapabb dolognak tűnik, és mindenki ezzel kezdi a beszámolót, de a bérleti szerződést EL KELL OLVASNI. Nyilván - gondolhatja mindenki - ki az az idióta aki nem olvassa el mit ír alá. Az ilyen fajta szerződések azonban elég komplikáltak sok esetben, és néhány kitétel, kiskapu figyelmen kívül hagyásával akár komoly pénzektől is eleshetünk. Ismerjük meg a kaució befizetési - és visszatérítési feltételeket, a lakbér és a rezsi térítésének módját, a villany/víz/gáz órák pontos állását, a lakás összes hibáját, stb. 

Soha nem szabad a tulajdonos vagy a főbérlő jóhiszeműségében bízni, hiszen sok esetben csalódhatunk. Az a tiszta, hogy ha minden aktuálisan fennálló problémát, hibát a szerződésben is megemlítünk, így később a kaució visszaigénylése során nem varrhatják a nyakunkba. Ugyanez vonatkozik a közüzemi díjakra is. Nem egyszer fordult elő velem korábban, hogy az előző lakó felhalmozott gázszámláit is próbálták kifizettetni velem a sajátomon felül. Ilyenkor jól jön a költözéskor készített óra állás fotó, és a szerződés lobogtatása.

Tulajdonosok

 Hiába tökéletes egy lakás, ha a főbérlő vagy a tulajdonos nem megy "át a teszten", nem szabad odaköltözni. Egy rossz tulaj-albérlő kapcsolat rányomhatja a bélyegét a mindennapokra és folyamatos frusztrációt okoz majd a hét minden napján. Annyi ilyen esetről tudok, hogy ez vált az egyik legfontosabb "tulajdonsággá" a megnézett lakásoknál. Egy tökéletes lakás is lehet rémes, és egy szerényebből is válhat nagyon szuper hely a megfelelő tulajokkal.

Egyik barátnőm tulajdonosa az ő megkérdezése nélkül járogatott be a lakásba a kulcsával, ha kellett neki valami az egyik tároló szekrényből. Egy másik ismerősömnél a tulaj a szomszédban lakott, és konkrétan a falon át hallgatózott, majd panaszkodott a zajra. Egy közeli barátnőmnél a szerződésben volt foglalva, hogy csak heti egyszer használhatja a mosógépet, illetve nem hívhat át semmilyen vendéget. Egy negyedik esetben az ismerősömnek jogi lépéseket kellett tennie, mert a tulajdonos nem akarta visszafizetni a teljesen jogosan visszajáró kauciót.

Szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis velem nem történt ezekhez hasonló horror sztori (van még RENGETEG ilyen történetem) és a jelenlegi albérletem tulajdonosai is nagyon kedvesek. Fontos, hogy biztosítva legyünk arról, hogy megbíznak bennünk és nincs igényük bejárni a lakásba minden hónapban. Azt is célszerű leszögezni, hogy mit változtathatunk a lakáson (például festés, szögek a falba stb.) illetve, hogy vannak-e speciális kéréseink. Ha ezekben egyezik az álláspont és még a lakás is megfelelő, akkor lehet is költözni.

Környék

Egy lakást nem nehéz otthonossá, a sajátunkká tenni. Egy környék azonban nem változik pár nap leforgása alatt, így mindig az az egyik szűkítő tényező a lakáskeresésnél. A költözés előtt mindenképp érdemes sétálni pár kört a környező utcában, hogy lássuk milyen a hangulat nappal, és estefelé is. Meglepően más képet tud mutatni egy utca nappal és a sötétben. A nyolcadik kerület bizonyos részei például nappal nagyon barátságosak sok virággal, és futkározó gyerekekkel, de amikor ott éltem megtapasztaltam, hogy vannak még azért problémák ha lemegy a nap.

A környék témakörbe tartoznak a szomszédok, hiszen már akár egy problémás lakó is tönkretehet egy amúgy ígéretes házat. Egyik ismerősöm szomszédja például hajnali 2 és 5 között ordibált szinte minden nap, illetve üres italos üvegeket dobált le a gangról. A ház lakói hiába tettek panaszt, illetve próbálkoztak bármivel, a család mozdíthatatlan volt, ami a ház szinte teljes kiürüléséhez vezetett. Jelenleg az ott lévő 16 lakásból csak 4-ben laknak, és a tulajdonosok olcsóbb bérleti díjakkal és egy éves fix szerződésekkel próbálják "orvosolni" a helyzetet. Mindenképp kérdezzünk körbe a házban mielőtt döntést hozunk, hiszen egy ilyen helyzetben ha az egy év letelte előtt szeretnék költözni, akkor bukjuk a kauciót. 

pexels-pixabay-276724_1.jpg

Összességében nekem ezek azok a dolgok amik az albérletek buktatói lehetnek. Nyilván fel lehet sorolni még több apró részletet, de ha a fenti kritériumoknak megfelel az adott ingatlan, akkor nyugodt szívvel lehet aláírni a szerződést. Nem egyszerű ezt mind egy helyen megtalálni, ugyanis nagy szerencse kell egy-egy jó lakás kifogásához, azonban ha sokat bújjuk a hirdetős oldalakat, akkor hamar lecsaphatunk a legjobb ajánlatokra. Hajrá hajrá! :)

Anyu, hozd a tankot!
Anyu, hozd a tankot!

465567_tank.jpeg

Ritkán vezet az élet a cseh rendőrség Twitter oldalára, azonban most nem is bukkanhattam volna szívderítőbb látványra. Máshol mostanában úgysem jön velünk szembe rózsaszínű tank, nézzük hát, mi inspirálta a prágai rendőrök rózsaszín posztját!

Európában, bár a legtöbb ország az Európai Unió része, nincs olyan tagállam, akinek ne lenne egy témája, amiben újra meg újra összetűzésbe kerül a brüsszeli bürokráciával. Míg nekünk a bevándorlás és az oltóanyagok a fő témáink, addig a csehek 2017 óta konstans a fegyvertartási szigorításokban mondanak nemet. 

Hosszas viták

A tágabb értelemben vett Prága-Brüsszel konfliktus még 2015-ben kezdődött. A Dániában és Franciaországban elkövetett terrortámadásokra reagálva az Európai Parlament minden tagállamra kiterjedő szigorításokat vezetett be a fegyvertartásra vonatkozólag. Ez kiterjedt a magánszemélyek háztartásától kezdve egészen a közintézményekig, melyben bennfoglaltatott több olyan sportegylet és vadász-közösség, akik elsőként adtak hangot nemtetszésüknek a témában. A helyzet mindkét oldalon árnyaltabb a szalagcímnél:

a szigorítás mellett szól, hogy nem tiltották be a lőfegyverek mindennemű birtoklását, csupán csökkentették a tagországok saját önrendelkezését a kérdésben.

Továbbá technikai paraméterek mentén húzták meg a határokat, tehát bizonyos fegyvertípusokat nem is betiltottak, csupán engedélykötelessé tettek, illetve elkülönítettek olyan eszközöket is a kategóriában, melyek nyilvánvalóan nem szolgálnak egy békés polgárnál semmiféle sport-vagy önvédelmi célt, hiszen nincs kategóriájuk a verseny-vagy hobbisportban, önvédelemre pedig nem célszerűek. A csehek oldaláról viszont sérelmezhető volt az, hogy a részükről jól működő szabályozás jogát elvette tőlük az EU olyan precedensekre hivatkozva, amikhez semmi közvetlen kapcsolódásuk nincsen. 2017-ben a fellebbezésüket az Unió elutasította, arra hivatkozva, hogy ha kivételt tesznek, azzal legális csatornákat nyitnak a terroristák és egyéb offenzív szerveződések számára fegyvertartás és fegyverbirtoklás terén. Itt is két oldala van az éremnek: a csehek joggal hivatkoznak arra, hogy aki eddig fegyvert akart szerezni, eztán is fog (ha nem így lenne, ennek a vitának is hiányozna a precedens alapja), az ő rendszerükkel sokkal átláthatóbb és számontarthatóbb a fegyverek holléte, ezáltal globálisan biztonságosabb.

Az Európai Parlament pedig joggal félti a cseheket,

akik éveken át olyan fegyvervásárlók célországává válnának, akiket jobb szeretnének nem vendégül látni, bár a kevésbé naiv magyarázat az, hogy semmi oka kivételt tenni. 2017 óta az országban apró apró sikereket könyvelhetnek el a politikusok, hangtompító, éjjellátó, és egyéb kiegészítők legalizálása van napirenden, de az igazi áttörés eddig váratott magára.

Hirtelen ötlet

Mindeközben a cseh polgárok a maguk természetességében szemlélték a lőfegyvereiket a sarokban.

Tudták, hogy a hatályos EU-s jogszabályok szerint illegálisan vannak tartva,

vagy engedély hiányzik hozzájuk, de azt is tudták, hogy a brüsszeli állásponttal nem ért egyet a kormányuk, aki ezáltal a büntetést sem fogja rájuk vasmarokkal mérni.  Ezek után az eszközöket sem beszolgáltatni, sem újrapapíroztatni nem lett volna értelme. Mivel ez a helyzet értelemszerűen nem volt tartható, így egy kompromisszumos megoldásra volt szükség. Ennek értelmében tavasztól záros határidőig fegyveramnesztiát hirdetett a cseh kormány. Ebben az időszakban az illegális eszközöket mindenki büntetlenül bemutathatja az illetékes hatóságoknak, a szankciók a tartásért csak a határidő lejárta után érvényesek. A hatóság engedélyezhet vagy beavatkozhat, attól függően, milyen eszközről van szó. Megesik, hogy vagy a kivitelből, vagy az állapotból adódóan csak egy nyilvántartásba vételről van szó, van olyan eset is, amikor a tulajdonos csak hatástalanítva viheti haza a szerkezetet (amennyiben úgy még kell neki). Utóbbi történt a cseh sztártankossal is.

Lássuk a sztártankost

A legkedvesebb történet még a tavaszi szezonban történt, amikor egy úriember jelentkezett az illetékes hatóságoknál, és töredelmesen bevallotta, hogy véleménye szerint az kertjében lévő T-34/85-ös tigristank és hű társa, egy SD-100-as löveg nem kellőképpen legális. Sikeresen megegyeztek, hogy, bár hatástalanítva, de a bácsi megtarthatja mind a löveget, mind a tankot Utóbbival különösen gondosan kellet eljárni, hiszen egy esetleges balesetnél még megsérült volna az egyébként tetőtől talpig rózsaszínű külhéj.

 

süti beállítások módosítása