(Forrás: vasarnap.hu)
Június 8-án Írország ellen játszotta utolsó felkészülési meccsét a magyar válogatott a részben hazai rendezésű 2020-as, ám a pandémia miatt idei évre csúszó Európa Bajnokságra. Azonban - nem csak a null-nullás eredménynek köszönhetően - a mérkőzést követő társadalmi diskurzust jobban meghatározta az, ami a mérkőzés előtt, mint amely alatta történt.
Az MLSZ meccs előtt kiadott közleményéhez hűen
a magyar válogatott úgy döntött, nem letérdeléssel, hanem az évek óta már bevett módon fejezi ki továbbra is a rasszizmus elleni kiállását.
Az ír válogatott térdelésére, a stadionokba újra visszatért szurkolótábor kifütyüléssel reagált. Mindezekre az eseményekre pedig mind a hazai és szűk körű nemzetközi média, mind pedig politikusok és közéleti személyek is úgy érezték, reagálniuk kell. A magas nézőszámnak és a nemzetközi társadalmi mobilizáló erejének köszönhetően persze a labdarúgást - és úgy általában a sportot - soha nem kerülték el a társadalmi-politikai reflexiók, a sport átpolitizálása, politikai instrumentálása pedig a hidegháború alatt járt a csúcson, ahol politikai-ideológiai okok miatt az olimpia teljes bojkottjára is sor került mind a szovjet blokk, mind az Egyesült Államok által. A sport átpolitizálásának mindig maga a sport és annak résztvevői voltak a legnagyobb kárvallottjai, az elérni kívánt társadalmi és politikai változások pedig kevésbé bizonyultak előre mozdíthatónak a pályán és a stadionokban.
Az idei Európa Bajnokság partvonalán mégis újra egy identitáspolitikai kérdés látszik megosztani a nemzeteket.
Magát a sporteseményen való letérdelést a rasszizmus elleni kiállás jeleként 2016-ban egy közepes teljesítményű amerikai focista, Colin Kaepernick honosította meg az Egyesült Államokban, amely akkor szintén csak megosztást okozott a sportolók és szurkolók körében egyaránt. A Black Lives Matter mozgalom 2020-ban újra fölelevenítette a koreográfiát, miközben George Floyd halálát saját céljai érdekében megfelelően ki is használta. Ekkor kapott a térdelés immáron kettős jelentést. Egyrészt szimbolizál egy „kiállást” az afro-amerikai lakosságot ért rasszizmus ellen, másrészt a „bűnbánat” - gyakran erőszakosan megkövetelt – kifejezése a fehér lakosság részéről azért, mert esetleg a felmenőik közt lehettek rabszolgatartók, rasszisták vagy mert… ők maguk fehérek (?). Az előbbi azért több kérdést is fölvet. Egyrészt azon morális kérdést, hogy a leszármazottak mennyiben, vagy egyáltalán felelősek-e a felmenőik bűneiért. Másrészt, hogy az 1860-ban készült cenzus alapján az Egyesült Államok polgárainak csupán 1,26%-a volt rabszolgatartó, nem beszélve arról a tényről, hogy az USA társadalmának mai összetétele is nagy részben áll olyan emigránsok leszármazottjaiból, akik bőven a rabszolga fölszabadítás után vándoroltak ki megvalósítani az „amerikai álmot”.
A kollektív felelősség így az Egyesült Államok fehér bőrű lakosságának esetében szintén kevéssé állja meg a helyét.
A BLM mozgalom pedig úgy tűnik, nem elégszik meg csak azzal, hogy amerikai nagyvárosok utcáit borítsa lángba, Európában is szeretné kifejteni áldásos tevékenységét. A progresszívnak beállított szélsőbaloldali ideológia terjesztésének pedig többek között mi más is lehetne jobb eszköze, mint az Európa szerte is milliós nézőszámmal rendelkező sportesemények, jelen esetben pedig az Európa Bajnokság. Ezáltal olyan tömegek is célba vehetőek politikai-ideológiai üzenetekkel, akik egyébként nem foglalkoznak ilyen kérdésekkel, vagy éppen pont ebből a világból menekülve keresnek kilencven percnyi kikapcsolódást.
A gyanútlan nézőnek azonban a felhőtlen szurkolás élménye helyett akaratlanul is találkoznia kell egy olyan importált politikai üzenettel, amely több Európai ország társadalmi, kulturális és történelmi kontextusában egyébként is értelmezhetetlen.
Így például Magyarország esetében is. Az, hogy a Black Lives Matter mozgalom ideológiája miért nem kapott Magyarországon széles társadalmi-politikai fogadtatást, több okra vezethető vissza. Egyrészt maga a mozgalom neve és jelszava - „a fekete életek számítanak” – itthon csupán egy olyan, igen nyilvánvaló állításnak hangzik, mint például, hogy „kék az ég”. Persze azzal, hogy ez a kijelentés ennyire nyomatékosítva van, azt a hamis látszatot keltheti, mintha bárki is az ellenkezőjét állította volna, pedig nem. Főleg nem egy világjárvány közepette, ahol a magyar kormány jelszava – akár direkt vagy indirekt fricskával a mozgalom számára – a „minden élet számít” volt. Ez utóbbi kijelentés sokkal inkább képes rezonálni a magyar, de európai ember életszemléletével egyaránt.
Történelmi távlatokból tekintve még inkább érthető, miért nem sikerült a mozgalomnak a kollektív bűnösség érzését kelteni Magyarországon.
Az elnyomó-elnyomottak narratívája, amellyel a BLM operál, Európára nézve csakis egyfajta módon értelmezhető.
A kontinens, tekintettel kolonizáló múltjára, egészében bűnös a rasszizmus és elnyomó imperializmus vádjában, amelyért most el kell számolnia. Térdre Európa! Azonban kis Európai történelmi ismeretünknek köszönhetően máris érezhetjük, hogy valahol hibádzik ez az értelmezés. Nyilván nem véletlen, hogy Nyugat-Európában, amely valóban rendelkezik birodalmi és kolonizáló múlttal, könnyebben sikerült meghonosítani a letérdelés mozdulatsorát, ezzel egyszerre kiállva a rasszizmus ellen és megbánva a múlt bűneit. Közép-Európának és benne Magyarországnak viszont az elnyomó-elnyomottak narratíva kontextusában egészen más történelmi emlékei vannak, ahol inkább az utóbbiba tartozott a térség az oszmán, német vagy akár kommunista Szovjetunió igáját elszenvedve. Így pedig
igen nehézkes egy történelme során számos elnyomást tapasztaló országtól és az azt képviselő labdarúgó-válogatottól megkövetelni egy olyan mozgalom által koreografált mozdulatsort, amely az elnyomás miatti bűntudatra próbál építkezni a kontinensen.
Végezetül pedig, visszatérve a pályára, a magyar válogatott évek óta kiáll a rasszizmus minden formája ellen (ahogyan ezt tette az említett mérkőzésen is). Azért pedig rasszistának bélyegezni egy csapatot, és vele egy egész országot, mert ezt a kiállást épp nem az aktuális progresszív elvárások szerint teszi és nem térdel le egy politikai motivációtól és erőszaktól korántsem mentes mozgalom kérésére, hűen tükrözi az BLM mögötti ideológia végletekben gondolkodó természetét: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” Nem beszélve arról, hogy térdelés itthon nem csak kultúraidegen, de a sportban nem is egy győzelemre készülő csapattól elvárt magatartása.
„Harcolni, győzni, és ha nem sikerül, állva meghalni a pályán”
az, amit az ország valóban elvár a nemzeti színekbe öltözött sportolóitól, ennek az elvárásnak pedig a magyar labdarúgó-válogatott úgy tűnik minden erejével igyekszik megfelelni. Ezért valóban jár a taps.
