Hová vezethet egy multinacionális cég vezetőjének szerencsétlenül elsült videója? Meddig mehet el egy óriáscég vezetője akkor, ha interjút ad? Megkérdőjelezhet esetleg olyan jogi struktúrákat is, amelyek kidolgozása és követése egyértelműen állami feladat?
A multinacionális cégek létjogosultságát és rengeteg pozitív hatását nem vonhatjuk kétségbe. Legyen szó akár élelmiszerről, ruházatról, vagy egyéb szolgáltatásokról, egyértelmű könnyebbséget jelent az emberiség számára az, hogy az óriáscégek termékei a világon közel azonos színvonalat képviselnek, valamint bizonyos termékek esetében a méretgazdaságosság okán olcsóbban tudják előállítani, s így eladni azokat. Számos óriáscég azonban – elérve lassan egy-egy kisebb állam népességét és büdzséjét – tapasztalhatóan kezd átalakulni vállalkozásból valami olyan, a vállalkozás és az állam jellemzőivel is bíró entitássá, amely egyre nagyobb szükségét érzi fogyasztóit nem csupán megbecsülni, hanem kondicionálni is. Tapasztalhatjuk, hogy egyre több óriáscég foglal állást olyan kérdésekben, amelyek az emberi együttélés alapjairól szólnak. Újabb gondolatjel. Nem azzal van a probléma, ha egy vállalat aktívan szerepet vállal bizonyos közös ügyekben, legyen az esetleg a természetvédelem, vagy egyéb humanitárius kérdések. A vörös vonal talán ott húzódik, ahol egy vállalkozás szépen lassan elkezdi megkérdőjelezni azokat a törvényeket és egyéb normákat, amelyeket a nép hatalmával bíró államok vagy egyéb szervek hoztak meg.
Peter Brabeck a 92 milliárd svájci frank bevételű (2013) és több mint 328.000 embernek munkát adó (2016) élelmiszer-ipari vállalat, a Nestlé korábbi vezérigazgatója. Brabeck egy 2005-ös videóinterjúban azt nyilatkozta, hogy a vízhez való, mindenki számára lehetővé tett hozzáférést szélsőséges gondolatnak tartja. Nem gondolja, hogy a vízhez való hozzáférés lehetősége alapvető emberi jog lenne, hiszen a vizet felfoghatjuk nyersanyagként, élelmiszerként, amelynek értéket kell adni. Az interjúból pontosabban nem derül ki , hogy Brabeck hogyan kíván a jelenleginél egyértelműbb értéket adni a víznek. Az interjú miatt azonban sokan felháborodtak, hiszen a Nestlé kinyitott egy olyan kérdést, amely az államok vezetőségére tartozna. Itt az ideje elgondolkodunk egy olyan világon, ahol az ivóvíz biztosítása többé nem az államok, hanem a multinacionális cégek kezében van?
Az interjúból pontosabban nem derül ki , hogy Brabeck hogyan kíván a jelenleginél egyértelműbb értéket adni a víznek. Az interjú miatt azonban sokan felháborodtak, hiszen a Nestlé kinyitott egy olyan kérdést, amely az államok vezetőségére tartozna. Itt az ideje elgondolkodunk egy olyan világon, ahol az ivóvíz biztosítása többé nem az államok, hanem a multinacionális cégek kezében van?
Alapjog-e a vízhez való hozzáférés?
A kérdés pofonegyszerű, és annak ellenére, hogy a világon napjainkban több mint egymilliárd ember nem jut megfelelő minőségű ivóvízhez, jogilag sokáig nem volt kielégítően megválaszolható. Ezt jól jelzi az is, hogy az ENSZ 2010-ig nem foglalt egyértelműen állást a kérdésben. Az 1948. december 11-én kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata explicité nem mondja ki, hogy a vízhez való hozzáférés önmagában egyetemes emberi jog lenne. A dokumentum említi azonban az élethez való jogot, mint abszolútumot, amelyből levezethető a válasz. Víz nélkül nem létezhet az élet, ezért az élethez való jog csak akkor gyakorolható, ha az embereknek hozzáférése van az ivóvízhez. Sokan hivatkoztak erre a levezetésre, amely azonban olyan egyéb kérdéseket is felvet, hogy ha a vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, akkor az élelmiszerhez való hozzáférés is az legyen ugyanezen elv alapján, és a sor akár a végtelenségig folytatható lenne. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye sem nevesíti az ivóvízhez való hozzáférés biztosításának követelményét, de az levezethető az élethez való jog megállapításából, az ENSZ égisze alatt kiadott dokumentum esetéhez hasonlóan.
2010-ben az ENSZ Közgyűlése pontot tett a vita végére azzal, hogy elfogadta az A/RES/64/292 számú nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy a tiszta és egészséges ivóvízhez, valamint az alapvető higiéniához való jog olyan emberi jogok, amelyek elengedhetetlenek az élethez. A dokumentum egyúttal felhívja az államokat és nemzetközi szervezeteket arra, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy biztosítsák a tiszta és megfizethető ivóvizet mindenki számára. A megfizethetőség tehát jelzi számunkra, hogy nem az ingyenes ivóvíz ideáját kergetjük, még akkor sem, ha a hozzáférés alapjognak minősül. Az ENSZ Fejlődési Program (UNDP) meghatározása alapján a megfizethetőség azt jelenti, hogy az ivóvízre költött összeg nem haladhatja meg egy háztartás bevételének 3 százalékát.
Ha összegezzük eddigi forrásainkat, a következőkre juthatunk. A vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, azonban nem garantálható minden egyes ember számára száz százalékos eredménnyel. Ennek ellenére minden államnak törekednie kell rá, hogy minél több ember számára lehetővé tegye jogának gyakorlását. Az alkotmányjog ezt úgy nevezi, hogy a vízhez való jog nem alanyi alapjog: gyakorlása nem közvetlenül az egyén döntésétől függ, mint például a gyülekezéshez való jog esetében. Ehelyett a vízhez való joghoz az állami intézményvédelem oldaláról érdemes közelíteni.
Magyarország
A magyar alaptörvény is hasonlóan az intézményvédelmi (objektív) alapjogként tartalmazza a tiszta ivóvízhez való jogot. Az Alaptörvény XX. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy mindenkinek joga van a testi-lelki egészséghez. Ezen rendelkezést bontja ki ugyanezen cikk (2) bekezdése, amely kimondja, hogy Magyarország ezen jogok érvényesülését többek között az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával éri el. Fontos aláhúzni, hogy Magyarország biztosítja a vízhez való hozzáférést, nem pedig más, egyéb szervezet. Ez már csak annak fényében is fontos, hogy a volt Nestlé-vezér gondolatai rímelnek azokra a nézetekre, miszerint az ivóvízellátást privatizálni kellene, hogy ezáltal gazdaságosabban lehessen eljuttatni a fogyasztókhoz.
Gondoljunk csak bele, hogy ez mihez vezetne! Egyrészről az állam, a szuverén elvesztené önállóságának, szuverenitásának egy óriási, életfenntartó darabját, és rá lenne utalva arra, hogy egy piaci vagy félpiaci elven működő vállalat szabályozza a lakossági vízellátást. Továbbá, elképzelhető lenne ennek a folyamatnak egy olyan irányú fejlődése is – különösen az egyre apadó vízkészletek következtében – amely a vizet a pénzhez hasonlóan árfolyamrendszerbe rendezné. Amennyiben pusztán piaci alapon kerülne megoldásra a vízellátás, ez előbb-utóbb elkerülhetetlenné válna, hiszen, ha adott területen elfogynának a vízkészletek, oda „importálni” kellene, amely felnyomná a víz „árfolyamát”, ezáltal az megdrágulna. Hasonló helyzetben találnánk magunkat a konyhában a csap előtt állva, mint a töltőállomáson a benzin árát szemlélve.
A példa extrém, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha ilyen kijelentésekkel találkozunk. Pozitív ellenpélda erre Szlovénia esete, ahol az ország vízkincseit 2016-ban állami kezelésű közjószággá nyilvánították, melyet nem lehet privatizálni. A kormány azzal indokolta a lépést, hogy a jövőben várhatóan igencsak fel fog értékelődni a tiszta ivóvíz, ezért fontos elkerülni a fentebb vázolt eshetőséget. Érdemes azt is kiemelni, hogy az olyan kisebb, vagy közepes méretű államok, mint Szlovénia vagy Magyarország, lakosságszámuk és gazdaságuk teljesítőképessége miatt könnyen a piaci alapú vízelosztás vesztesei között találhatnák magukat, annak ellenére, hogy területükhöz képest igencsak jelentős volumenű ivóvízkészlettel rendelkeznek. Nyilvánvaló tény azonban az is, hogy a fejlett államokban jelen van a pazarlás jelensége az ivóvíz tekintetében is. Erre azonban még ilyenkor sem adhatunk piaci alapon választ, nem engedhetjük, hogy az ivóvíz elosztása nyakló nélkül a profitorientált óriásvállalatok kezébe kerüljön. Ha hiszünk abban, hogy az állam az emberek együttélésének szükségszerű és célszerű következménye, és elfogadjuk, hogy az állam az, ami a néptől eredeztetett hatalom birtokosa, akkor abban is hinnünk kell, hogy az állam felelős a polgárai irányában. Az állam és az egyén szimbiózisának egészséges gondolata, valamint azon korai kapitalista eszme elvetése, hogy az állam szükségképpen „rossz gazda”, elvezethet minket oda, hogy odafigyeljünk a környezetünkre, és már csak azért se pazaroljuk el az ivóvizet, hogy néhány évtized múlva ne kelljen reggel arra kelnünk, hogy az interneten rákeresünk az ivóvíz literjének aznapi árára.
