A műszaki ember, csakúgy,
mint egy művész, valahol mindig is élvezte annak a bizonyos elefántcsont-toronynak
a hűs nyugalmát, ami megvédte, elzárta őt a politika, a közélet, a szabad
vélemény és a képlékeny igazság harcmezejétől. Egy mérnök, egy szerelő, egy
technikus annak kényelmes tudatában él, hogy az olajszagú légkörben, mondjon
bármit is a politikus, a traktor az traktor, függetlenül a jobb- és baloldal
harcától vagy a felkapott filozófiai áramlatoktól. Csakhogy ez a helyzet sokkal
árnyaltabb.
Bár egy utópisztikus világban létezik az olcsó, örök életű
és gyorsan elkészülő autó, vagy bármi más termék, a gyakorlatban örülünk, ha
ezen három tulajdonságból kettőt, ha választhatunk. A műszaki világ, amint
elzártnak állítja be magát a közélettől, rögtön megfeledkezik a legfontosabb
tényezőről: a megrendelőről.
A megrendelő. A zseniális mérnök életében a
legbosszantóbb, mégis legjobban áhított jelenség. A megrendelő könyörtelen: még
csak nem is kíváncsi rá, milyen úton jutottunk el a szenzációs megoldásig… még
csak az sem érdekli, hogy milyen sok vita volt a műszakilag értelmezhetetlen skiccei
felett a műhelyben… A megrendelő könyörtelen, érzéketlen, csak a végeredmény és a költségek érdeklik. És
hogy mi köze ennek a közélethez? Nos az, hogy ez a kegyetlen skiccelő nagyon
sokszor az állam.
A közhiedelemmel ellentétben a tervezőmérnök nem egy
szemüveges, köpenyes srác, aki égből pottyant agymenéseket pingál kék filccel
egy üveglapra. A tervezőmérnök olyan, mint a betelefonálós kívánságműsor
vezetője: „Halló! Szeretnék kérni egy pörgős számot attól a nagyon cuki énekestől,
és küldeném Kazincbarcikára Kittinek, és üzenem, hogy nagyon szeretem!”, csak
itt éppen olyan formában kapjuk az utasítást, hogy „Halló! Szeretnék kérni egy
olcsó, egyszerű szerkezetű népautót attól a német cégtől, küldeném a német
polgároknak, és üzenem, hogy a Volkswagen a Nép Autója, szeressék!”. Ez persze
egy rég lezárt projekt, a Volkswagen azóta töretlenül termel, de a séma
ugyanaz: az államnak konkrét elképzelései vannak, de a megvalósítást a műszaki
emberre terheli. Ezek után, ha a mosógépgyárhoz beérkezik a kérés, hogy egy
nagycsaládosokat támogató projekt keretein belül egy 60 000 forint
vételárat nem meghaladó szériát szeretnénk, amely három évig, egy újszülött
gyermek óvodába küldéséig kiszolgálja a családot, hiába szeretne a lelkes tervező
egy fertőtlenítő programot, nem teheti bele. Mert a megrendelő 60 000
forintjába az már nem fér bele. Ha egy harci repülőben állami utasítás szerint
másfélszeresére kell emelni a bombakapacitást – a mérnök köteles a biztonsági
felszerelést elhagyni. Bármennyire is tudja, hogy a pilótának ez az életébe
kerülhet.
Súlyos és kevésbé súlyos döntéseket vettünk szemügyre,
mégis már ezekből a banális példákból is kiválik, mennyire nem közömbös az
állam a termelési folyamatokban. Innentől kezdve a közélet és a politika már
könnyeben érthető tényező.
Avval mind tisztában vagyunk, hogy a régi vasfüggönyön
át milyen lehetetlenség volt terméket és innovációt cserélni, de az már kevésbé
látványos, hogy a bevándorlási hullám milyen hatással volt például a magyar
kishajóiparra. Pedig a két eset hasonló. Hasonló, mert hiába ültek mindkét
esetben ugyanazok a tervezők ugyanazzal a szellemi felszereltséggel az
asztaloknál, és dolgoztak ugyanolyan képzett munkások, egy külpolitikai esemény
egyszer csak összezavarta az életüket.
A magyar kishajógyártás,
sok társával együtt egyedi terméket gyárt, ezért a sorozatgyártásnál jelenlévő
megrendelői fontosság hatványozottan igaz rá. A bevándorlási hullám előtt főleg
német, francia, és más, versenyhajós kultúrával rendelkező nemzetek álltak
partneri kapcsolatban a magyar műhelyekkel, akik világszínvonalú termékeikkel
magabiztosan szolgálták ki a nemzeti igényeket. A bevándorláshullám által
okozott nézetkülönbségek, és azok az egyéb ellentétek, amik e probléma mentén
váltak nyilvánvalóvá, a média révén gyorsan és érzelmekkel telítve landoltak az
európai polgárok ölében, így sokszor maguknak is megindokolhatatlan
bizalmatlanságot szülve a másik nemzet iránt. Hazánkból eltűntek a francia és
német megrendelők, és aki maradt, annak a hazai műhelyek erejükön felül
kénytelenek teljesíteni az elvárásait, hiszen jelenleg nem áll sorba túl sok
alternatíva. Egy hajóban előbb érvényesül a német megrendelő (gyakran például
statikailag nem biztonságos, vagy túl bonyolult) elképzelése, mint az évek óta
töretlenül fejlődő és tanuló magyar gyártók meglátásai. Pedig a változás nem a
műhelyben, hanem egy tanácsülésen történt.
Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a XXI. században a
felelősség a műszaki értelmiséget és a közéleti döntéshozatalt vica versa
terheli. A döntéshozó testületeknek, a médiának, a diplomáciának fel kell
ismernie, hogy a technológiához értő szakember pótolhatatlan érték, és olyan
eszköz, ami a leglátványosabban alakítja a nemzeti összképet, amelynek beruházásai
gyorsan és a civilek számára legegyértelműbben térülnek (vagy nem térülnek)
meg. A műszaki értelmiségnek pedig fel kell ismerni, hogy tudása egyedi, ebből
kifolyólag közéleti műveltsége nem jog, hanem kötelesség, amellyel azoknak az
embereknek tartozik, akiknek a mosógépet és az autót gyártja. Fel kell
ismernie, hogy az univerzális értékeket, mint a család, az egészség, a
közjólét, kiemelten képviseli. És ezért kell az alkatrészek között meglátnia
nem csak a fékrendszert, hanem a családot is, akit az a
fékrendszer – állami rendelkezéstől függetlenül – köteles minden helyzetben
védeni.
Süni
