„Az elmúlt huszonhat év legnagyobb honvédelmi és haderő-fejlesztési programját indítja el 2017 januárjától a Magyar Honvédség, Zrínyi 2026 néven”
- nyilatkozta korábban dr. Simicskó István volt honvédelmi miniszter.
A haderőfejlesztési programot azonban még szakmai berkeken belül is kételyekkel fogadták, hiszen a korábbi, hasonlóan hangzatos névvel illetett vállalások rendre zátonyra futottak. Az elmúlt majdnem három év beszerzéseit tekintve azonban beláthatjuk, hogy ebben az esetben valós tartalom is párosul a jól csengő címhez. De vajon szüksége van e egy alig 10 milliós nemzetnek a világ legmodernebb harckocsijaira vagy a légierejének nagyütemű fejlesztésére?
Mielőtt megválaszolnánk a kérdést, vizsgáljuk meg, milyen állapotban volt a Magyar Honvédség 2016 környékén. Ebben az időszakban hazánk félelmetesen keveset költött hadseregére: GDP-nk mindössze 0,7 %-a ment védelmi kiadásokra, amivel hátulról az ötödikek voltunk a tagállamok listáján. A jelenség egyáltalán nem újkeletű: a Honvédség leépítése és költségvetésének csökkenése 2002-től tendenciává vált. Nehéztechnikáinkat és tüzérségi eszközeinket zömében eladtuk, vagy politikai befolyásnyerés céljából elajándékoztuk. A megmaradt, főleg az orosz államadósság törlesztéseként érkező eszközök pedig amúgy is elavultnak voltak. A korabeli biztonságpolitikai felfogás az volt, hogy a NATO, a világ legerősebb katonai szövetsége megteremti Magyarország biztonságát, és hagyományos értelemben amúgy sem érhet bennünket fenyegetés belátható időn belül.
A 2014-től felpörgő események aztán látványos változást hoztak Európa, és benne hazánk biztonsági szemléletében. Az ukrán kormányválságot követő orosz intervenció, a 2015-ös migrációs válság és Donald Trump amerikai elnök hatalomra kerülése is sürgetővé tette a helyzet megváltoztatását. Az Egyesült Államok NATO-t bíráló kijelentései politikai visszaigazolást is biztosítottak a nemzeti kormányoknak a védelmi kiadások növelésére. Így született a Zrínyi 2026 honvédelmi és haderőfejlesztési program, amely céljául a NATO által is előírt 2 %-os GDP-arányos honvédelmi kiadási minimum elérését tűzte ki. Egyes források szerint ez a terv akár 3500 milliárd forint elköltését is jelentheti. Sokak azonban nem fogadták kitörő lelkesedéssel a változást.
Magyarországról, de Európáról általánosságban is elmondható, hogy a társadalom nincs túl jó véleménnyel a katonaságról. Egy 2015-ös felmérés alapján egyik nyugat-európai államban sem haladja meg a lakosság 30 %-át azok száma, akik fegyvert fognának hazájuk védelméért. Németországban ez a szám alig 18 %, míg Hollandia esetében éppen, hogy eléri a 15 %-ot. A jelenség háttere a katonaság és társadalom közötti viszony sajátos európai modellje.
A tengerentúlon az általánosan elfogadott álláspont, hogy a katonákat ki kell emelni a társadalomból. A „military” a hétköznapi embertől idegen szervezet, a közember igen keveset tapasztal belőle. A katona bevonulásakor egy ritkán lakott – nemritkán sivatagi – bázisra költözik, ahol a lakosságtól elzárva, meghatározott célok mentén végzi feladatait. Mivel az Egyesült Államok esetében a hadsereget folyamatosan „használják”, a hírekből elegendő információ jut vissza a hétköznapi amerikaiak életébe az utánpótlás és a presztízs biztosításához.
Európát azonban, főként történelmi hagyományaaiból eredően egészen más modell jellemzi. A kontinensen a katona nem társadalmon kívüli entitás, hanem egy lakos a sok közül. A laktanyák a nagyobb városokban kaptak helyet, a katonai parádékon - és korábban a sorkatonai szolgálaton keresztül is - a hadsereg folyamatos kapcsolatban maradt a lakossággal. A katonának nem csak végre kell hajtania felettese parancsát, hanem tudnia és látnia kell, kikért harcol. Mondhatni, e felfogás szerint a professzionalitásnál fontosabb tényező a hivatás. Ez a modell nem feltétlenül a teljesítményen, hanem inkább az élő kapcsolaton keresztül biztosítja a katonák társadalmi elismertségét és utánpótlását.
A hidegháború végével ezen a ponton ingott meg leginkább a fent bemutatott rendszer. A volt szocialista országok euroatlanti integrációjával, és Európa, mint stratégiai környezet leértékelődésével egyre jelentéktelenebbé vált a honvédség. A már a 80-as években is rosszul menedzselt szervezet fenyegetés híján sorsszerűen mellékpályára került: ez lett az az ágazat, amelyiktől nagyobb politikai következmény nélkül lehetett forrásokat elvonni. A sorkatonaság megszűnésével végleg megszűnt a kapcsolat a hadsereg és a társadalom között, és felnőtt egy generáció, amelynek tagjai szinte soha sem találkoztak katonákkal. A honvéd a motivációját, a társadalom pedig az érdeklődését veszítette el.
Ebbe a közömbös hangulatba csapódtak bele a hírek a több mint százmilliárdos harckocsi- és önjáró lövegvásárlásról, szintén százmilliárd forintos tételben a helikopterbeszerzésekről, csapatszállító harcjárművek és páncéltörő fegyverek megvásárlásáról és a magyar hadiipar cseh licenc alapján gyártott kézifegyverekkel való felélesztéséről. A beszerzések pedig nem csak mennyiségbeli fejlődést jelentenek, hanem saját fajtájuk legmodernebb változatait képviselve komoly minőségbeli ugrást is hoznak. A program első két éve után GDP-arányosan a védelmi kiadásaink már át is lépték az 1 %-ot. A milliárdos megrendelések láttán sokakban azonban felmerült a kérdés: mire?
Egyesek az orosz agresszió után sem látnak Magyarországot veszélyeztető katonai fenyegetést. Mások inkább a sokat kritizált állapotú egészségügyre és az oktatásra költenék a súlyos milliárdokat. A beruházások ellenzője általában pont az a friss generáció, akik a fent említett történelmi események miatt már egyáltalán nincsenek kapcsolatban a katonasággal. Az ő szempontjukból vizsgálva a kérdést akár jogosnak is tűnhet ez az álláspontjuk. Egy 28 éves vállalkozó méltán teheti fel a kérdést, hogy adóját miért egy ilyen irreleváns és számára haszontalan dologra költik el, miközben a kórházak és az oktatás hiányosságairól szóló hírekkel naponta találkozik. Ő katonával legfeljebb a tévé előtt, vagy filmeket nézve találkozik, a mozivásznon találkozik. Az internetet elöntő fotók az omladozó burkolatú sztk-król, vagy az iskolában tanárt bántalmazó diákokat mutató videók azonban rendszeresen szembejönnek vele a közösségi hálón. Az ő megközelítéséből annak a pénznek sokkal jobb helye is lehetne. Mégis ki ellen fegyverkezünk mi valójában?
A legtöbb érv a hadsereg korszerűsítése ellen azonban hibás. Aki fegyverkezéstől, „háborús uszítástól” fél, az két szakmai cikk elolvasása után már beláthatja, hogy a Zrínyi 2026 program célja elsősorban a képességek visszaszerzése. Az évtizedes leépítések által indított lavina megállítása, a korábban meglévő katonai képességek újjáépítése a fő szempont, nem a haderő növelése. Aki szerint jobb helye lenne a pénznek az oktatásban, vagy az egészségügyben, annak be kellene látnia, hogy a Magyar Honvédség jelenlegi állapotában képtelen ellátni az alkotmányos feladatait. A NATO pedig nem egy ingyenes védelmi garancia, hanem katonai szövetség. Értsd: katonaságok szövetsége. A jelenleg elköltött százmilliárdok mellett is messze van még az a minimum szint, amit az észak-atlanti szövetség elvár tagállamaitól.
A honvédelem, vagy az egészségügy és az oktatás-e a fontosabb? Ez a kérdés eleve hibás és félrevezető. A helyes forma: a honvédelem és az egészségügy és az oktatás a fontos. Hiszen egy nemzet biztonságához mindháromra ugyanúgy szükség van.
Kiemelt kép: MTI Fotó/Varga György
