A klímakérdés uralja napjaink közbeszédét, a politikában és a tudományban egyaránt kiemelt témaként kezelik és a határok gyakran elmosódnak a két igencsak különböző terület között. Vajon melyik van nagyobb hatással a másikra, és mi lehet a megfelelő megoldási stratégia a klímaválság kezelésére?
A kérdés összetettsége kihívások elé állítja a tudósokat, és remek lehetőséget ad a politikusoknak a csúsztatásokra, a hatalmas lódításokra, vagy akár a kérdés elbagatellizálására. Szinte minden országban megjelennek a végleteket képviselő hangok. Hol a klímaapokalipszissal fenyegetők, hol a Föld természetes felmelegedési ciklusával érvelők tábora a hangosabb, mások egyenesen tagadják a probléma létezését. A felmelegedés 2019-ben már tagadhatatlan tény. Növekszik a hőmérséklet, olvadnak a jégsapkák, emelkedik a tengerszint, merülnek a szigetek. A valódi megoldások keresése helyett mégis még mindig helyett a bűnbakkeresésnél és az egymásra mutogatásnál tartunk.
A tudomány és a politika különös danse macabre-jának lehetünk szemtanúi. A statisztikák könnyen elferdíthetőek, ha a vizsgálat nem teljeskörű és a folyamatoknak csupán egy tetszőleges részét veszi figyelembe. Az igényes kutatások olykor megdöbbentő eredményt hoznak, és ha nagyobb nyilvánosságot kapnak, akár új irányokat is adhatnak a politikai döntéseknek. A müncheni ifo gazdaságkutató intézet például egy olyan tanulmányt[1] készített, amely aláássa azt az állítást, miszerint az elektromos autóké a jövő. A kutatás egy elektromos és egy dízel meghajtású autó teljes életciklusában vizsgálta a környezetre káros hatásokat. Az eredmény: az elektromos járművek gyártása, fenntartása és az előállításuk során keletkező hulladékai nagyobb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után, mint egy hasonló kategóriájú dízelmotorral felszerelt modell. Igaz, hogy a közlekedéssel járó zéró szén-dioxid kibocsátással nem tudják felvenni a versenyt a belső égésű motorral felszerelt járművek, de a gyártási folyamat, a hatalmas teljesítményű akkumulátorok előállítása, majd későbbi cseréje és hulladékként való elhelyezése nem kihagyható a képletből. Arról nem is beszélve, hogy vajon hogyan termeljük meg a feltöltésre használt áramot? Ez egy olyan kérdés, amelyet a klímaharcosok sokszor elfelejtenek feltenni és megválaszolni. (Megjegyzés: A kérdés még bonyolultabb, hiszen az elektromos járművek csökkenthetik a nagyvárosi szmogot, az ott lakók mindennapos életterén kívülre helyezve a környezet terhelését. Ez befolyásolja a véleményeket erről a technológiáról, még akkor is, ha nem olyan környezetkímélő, mint amilyennek látszik.)
Ezzel el is érkeztünk ahhoz a területhez, amely a politika számára cselekvési lehetőségeket kínál. Az üvegházhatású gázok egyik legnagyobb kibocsátója az energiaszektor. Az Eurostat egy 2015-ös felmérésében az energiatermelés a teljes ipari káros anyag kibocsátásának 78 %-áért volt felelős, míg a többi ipari szektor összesen csupán 8,7 %-ért. Az energiát jelentős mértékben fosszilis anyagok elégetésével állítják elő, és ez nagy mennyiségű üvegházhatású gázt juttat a légkörünkbe, a gyakran említett szén-dioxidtól az egzotikusan csengő fluorozott-szénhidrogénekig. A megoldást keresve egyesek az atomenergia, mások a megújuló energiaforrások mellett tették le a voksukat. A bökkenő, hogy az elektromos áram fogyasztása napszaktól és évszaktól függően ingadozik. Hol többet, hol kevesebbet fogyasztunk. Jellemzően ezt az ingadozást kezelik a fosszilis anyagok elégetésével, vagy atomenergiával, hiszen ezeknek az erőműveknek a teljesítménye igény szerint szabályozható, szemben például a naap- vagy a szélenergiával.
A népszerűvé vált megújuló energiaforrások alacsonyabb hatásfokúak és a természeti erőknek kiszolgáltatottak. Hasznosak, szükségesek, zöldek, de nem lehet teljesen kiváltani velük a folyamatos, szabályozható energiatermelő alternatívákat. Az ingadozó termelésben fel nem használt energia tárolására hatékonyabb megoldást kínálnak a vízlépcsők. Ezek azonban költségesek, a létrehozásukat nem minden ország számára teszik lehetővé a földrajzi viszonyok, arról nem is beszélve, hogy természetkárosító hatásaik is vannak.
Ezek az érvek pontos számokkal, kutatási adatokkal és hosszú távú következtetésekkel gyakran megjelennek a tudományos kutatásokban is, de a politikával való találkozásuk sokszor vakvágányt jelent. Európában talán Németországban erre a legjobb példa, ahol az erőltetett és átgondolatlan zöldítés az elkövetkezendő évtizedekben jelentős problémákat okozhat az autóiparnak és az energiaszektornak is. A jóléti társadalmakban általában olyannyira felerősödtek a zöld mozgalmak, és a környezettudatosság olyan központi kérdéssé vált, hogy a politikai erők egyre nagyobb, sokszor meggondolatlan zöld ígéreteket tesznek a szavazatok elnyerése érdekében. A környezetvédelem olyan kérdés, amelyben csak lassan lehet előre haladni. A négy- vagy ötéves kormányzati ciklusok sokszor nem elegendőek a jól megfontolt döntésék meghozására, és az átállásra.
Történtek biztató lépések előre az elmúlt években. 2016-ban mintegy 200 ország kötelezte el magát az éghajlatváltozás elleni fellépés és az emberiség védelme érdekében a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény aláírásával. Világméretű problémáról lévén szó, csak együttes erővel képzelhető el változtatás. A globális együttműködés azonban nem egyszerű. 2017-ben Donald Trump bejelentette az Egyesült Államok, a világ legnagyobb káros anyag kibocsátója kilépését az egyezményből. Ez nagy felháborodást keltett, az amerikai külügy pedig azzal próbálta megnyugtatni a többi országot, hogy kedvezőbb feltételek mellett hajlandó egy hasonló egyezményhez csatlakozni a jövőben. Az Egyesült Államok célja azóta is a szén-dioxid kibocsátás csökkentése, de nem szeretnék, hogy ez a gazdasági növekedés rovására menjen. A választók igénye az életszínvonal emelkedésére nagy nyomás alá helyezi a politikusokat. Nem kérdés, milyen döntéseket hoznak, ha a rövid távon népszerűséget hozó gazdasági növekedés, vagy a klímavédő megszorítások között kell választaniuk. Ilyen helyzetben a klímavédelem nehezen eladható politikai értelemben, és nem véletlen, hogy gyakran az ellenzéki pártok tűzik zászlójukra.
Sokan baloldali témának tartják a környezetvédelmet, pedig nem csak az lehet zöld, aki vörös.
A klímaváltozás kihívásai pártállástól és világnézettől függetlenül mindenkit érinenek, a Greta Thunberg oldalán tüntető klímaharcost és a teremtés védelemért küzdő konzervatívot egyaránt. A társadalmi igény a környezetvédelemre szinte minden politikai oldalon megjelenik, ezért fontos, hogy azok a politikai erők, akik eddig keveset, vagy egyáltalán nem foglalkoztak a kérdéssel, szintén keressék a megoldásokat és az ezekhez illő retorikát.
Mi lehet a tudósok szerepe? Ők azok, akik pártatlanul, a tudomány eszközeivel szolgáltathatnak megalapozott stratégiákat a hirtelen indulatok helyett a politikusoknak, akik aztán végigvihetik a harcot. A politikusoknak pedig meg kell hallgatnia ezeket a vészkiáltásokat. A környezetünk megóvásáért folytatott küzdelem csak úgy lehet sikeres, ha a tudomány és a politika nem szkander-párbajt vív egymással, hanem kéz a kézben keresi a valódi megoldásokat.
[1] http://www.hanswernersinn.de/de/kohle-wind-diesel-motoren-co2-bilanz-sd-17042019
