A szomszéd paradicsomot termeszt a gangon. Nagynéném fűszernövényeket nevelget az erkélyen. Édesanyám kollégája citromot próbál termeszteni az irodában. Rokonaim, ismerőseim ők, megannyi pesti vagy budai betondzsungel-lakó, aki megpróbálja kielégíteni ősi sóvárgását a saját termés, a talpalatnyi termőföld iránt.
Talán mindenkiben van késztetés, hogy elvonuljon, vagy ha úgy tetszik, kivonuljon a nagyvárosból.
Aki szerencsésebb, annak van kiskertje, nyaralója, ahol hódolhat a kertészkedés vagy a konyhakertészkedés örömének. Van, aki köztes megoldásként az agglomerációba költözik, és onnan ingázik a nagyvárosi munkahelyére. Aki komolyabban csinálja, az feladja a városi létet, és ahogy Budapesten mondják (hiszen a fővároshoz képest minden „lent” van), “leköltözik” vidékre.
A statisztikák szerint az agglomerációba költözés gyakran csapda.
Én is Veresegyházon laktam hároméves koromig, amikor is a szüleim rájöttek, onnan budai munkahelyeikre bejutni, engem pedig óvodába logisztikázni korántsem zökkenőmentes.
A KSH adatai szerint 1995 és 2010 között folyamatosan csökkent Budapest lakossága, 1.893.108-ről 1.734.398-re. 2015-től 2018-ig viszont ez a folyamat megfordult, és a lakosság gyarapodni kezdett. E három év alatt csaknem 25.000 fővel növekedett a főváros lélekszáma.
Vegyes trendeket figyelhetünk meg az ezredforduló óta. Az ezredforduló környékén az állami lakástámogatások, majd devizahitelek hatására az emberek az agglomerációba költöztek, a 2008-as válság után jelentős volt a visszaköltözés, majd 2011 után, főként az új lakástámogatási formák miatt ismét kisebb mértékű kiköltözés volt megfigyelhető.
A kiköltözésnek sok oka lehet -a kiszorulás a belső, illetve felkapott kerületekből (amelyeket rehabilitáltak), az állami lakásvásárlási támogatások vagy akár az, hogy Budapesten az ingatlanárak gyorsabban emelkedtek, mint az agglomerációban. A visszaköltözés okai közé sorolhatjuk az elbukott devizahiteleket és a magas ingázási költségeket.
Sokszor számára jobb életfeltételeket jelent a „leköltözés.” A nagyvárosi szennytől, bűztől, rohanástól megcsömörlött városi értelmiségieknek a romantikusabb része, néha a vállalkozó kedvűek végleg falun telepednek le. Egyesek közülük persze kényszerből. Egyre többet lehet olvasni olyan párokról, akik feladták budapesti karrierjüket, és inkább az állattenyésztést, sajtkészítést, kenyérsütést, borászkodást választották, és most keményen dolgozva, de nyugalomban, békében, tiszta környezetben élnek és nevelik gyermekeiket. Sok holland, német és más nációjú betelepülő is keresi a tiszta levegőt, a csendes és az olcsó élet lehetőségét aprófalvakban. Új energiákat és kreativitást visznek a helybeliek életébe.
De szembe kell néznünk a ténnyel, hogy egyelőre ez a kivétel, és kevesek privilégiuma, vagy szerencséje. A legtöbb faluban az élet nehéz. Én csak akkor szembesülök ezzel, ha rövid időre előkelő idegenként lelátogatok Mezőhegyesre, a dédszüleimtől ránk maradt házba, ahol nincs bevezetve a gáz, a fűtés fával külön tudomány és folyamatos elfoglaltság. Télen sár van, nyáron por, és azoknak, akik gazdálkodnak, véget nem érő a munka a földdel, az állatokkal. Nincs olcsó hipermarket, csak drága kisbolt, és bizony a magyar élelmiszerlánc üzleteiben is minden drágább, mint a nagyvárosban. Az emberek a használt ruhaboltból és a „kínaiból” öltözködnek, és ha komolyabban betegek, a városba kell buszozniuk vagy vonatozniuk.
És akkor még nem beszéltünk a borsodi zsákfalvakról, a szinte kizárólag cigányok lakta településekről. A november 7-i Mandiner hetilapban megjelent írás Csenyétéről sokkoló volt. A komfort nélküli, gyakorlatilag lakhatatlan házakban tengődő, az uzsorásoknak kiszolgáltatott, négy általánosnál (!) többet nem végzett emberekről szóló írás végre ébresztőt kellene, hogy fújjon. Nem elég szörnyülködni!
Akkor lesz a falu az új város, ha a mélyszegénységet, a nyomort felszámoljuk. Egy polgári, 21. századi, patrióta Magyarországon nem lehetnek Csenyéték! Politikai akarat, okos és tisztességes kivitelezés, és rengeteg pénz kell hozzá, de minden házat lakhatóvá és komfortossá kell tenni, az alapvető szolgáltatásokat helybe kell vinni, iskolabuszokat kell indítani, bentlakásos iskolákat létrehozni, és folyamatosan működő, államilag finanszírozott mentorprogramokat indítani, hogy minden település olyan legyen, ahová szívesen költözik bárki. Ha a vidék nagyvároshoz való felzárkóztatásáról beszélünk, a legalján kell kezdeni a munkát, olyan helyeken, melyeknek már rég nem kellene létezniük jelenlegi formájukban Magyarországon.
Ha mindez megvalósul, akkor valóban megindulhat a fiatalok visszaáramlása a vidéki településekre, idővel egyre többeknek lehet a falu az választott otthona.. De csakis akkor, ha már nem lesznek Közép-Európa egyik legszebb és legkülönlegesebb országában, a bokrétában Isten kalapján, harmadik világbeli körülmények között élő emberek.
