Ha az ember arról beszél, hogy fontos számára a környezetvédelem, könnyen besorolódhat a liberális skatulyába. Talán egy pillanatra még saját magunkban is kételkedni kezdünk: valóban nem vigyázhatok a bolygóra anélkül, hogy közben büszke konzervatív legyek? A kérdés megválaszolásához célszerű lenne először is kideríteni, miért helyezi a politikai paletta bal oldalára a közbeszéd a klímavédelem ügyét.
Hogyan került oda?
A kérdésre pontos választ nem ismerünk, csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Egyrészt a baloldali politika klasszikus céljai (az erőszakos egyenlősítés és egyéb társadalommérnöki próbálkozások) elapadtak a XXI. századra. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem működik az osztályharc-elmélet. Szerencsére nem lett bevett gyakorlat az sem, hogy erőszakkal elveszünk attól, akinek (vélhetően okkal) van, és odaadjuk annak, akinek nincsen, így a baloldalnak új ügyet kellett találnia saját maga fenntartására. És itt jön a képbe a környezetvédelem. Célszerű egy olyan ügy mögé beállni, amely kellően globális ahhoz, hogy joggal lehessen globális megoldást ígérni. Kapóra jött, hogy a zöldpolitika egyfajta kiaknázatlan területként hevert parlagon, így könnyedén elbirtokolhatóvá vált a téma a politika főáramába helyezve. Röviden: a baloldal a magáévá tette, a jobboldal pedig hagyta.
De valóban baloldali érték?
A klímaváltozás egyértelműen ténykérdés. Aki ezt tagadja, tényt tagad, az pedig nem bölcs dolog. Lényeges volna azonban megnézni azt, hogy melyik politikai oldal milyen válaszokat ad a klímaváltozás tényére. Tendencia, hogy a nemzetközi baloldal – feltehetően a klímaszorongás lázas állapotában – igyekszik a klímavédelem problémájába becsomagolni azokat az erőszakos egyenlősítési programjait, amelyek tartós megvalósítása hosszú ideje nem jön össze. Jó példa erre az a Green New Dealnek nevezett amerikai tervezet, amely különös módon rendelkezéseket tartalmazott például a feltétel nélküli alapjövedelem tekintetében.[1] Gondoljunk csak bele: ha munka nélkül ingyenpénzhez jut az ember, az mindenképpen csökkenti a fogyasztást. Logikus, nem? Természetesen az ellenkezője az igaz. De az is nyilvánvaló, hogy a drasztikus és erőszakos gazdaságzöldítés sem javít a helyzeten. Erre lehet példa a németországi Energiewende, ahol az atomerőművek elsietett leállítását követően a legkevésbé sem javult a károsanyag-kibocsátás. A kimaradó termelést pedig Németország energiaimporttal pótolja, és növelték az igencsak szennyező lignitégetést az energiatermelésben.
[1] https://mfor.hu/cikkek/makro/bemutattak-a-nagy-amerikai-akciotervet-a-klimavaltozas-legyozesere.html
Különös paradoxon, hogy a liberális oldal a progresszivitást és az énközpontúságot szorgalmazza, ennek ellenére nagyra tartja a környezetvédelmet. Hiszen a liberalizmus az igények azonnali kielégítéséről szól: ha egy (lehetőleg túlárazott, Instagram-képes) avokádós chai lattét kívánok meg, csak beszaladok a legközelebbi helyre, és veszek egyet. Papírpohárban, műanyag fedővel. Ezt kiposztolom azzal a telefonnal, amelyet évente-kétévente cserélek, hiszen megérdemlem. Cserébe, mondjuk, támogatást kérek a születésnapomon egy olyan NGO részére, amely elvileg megvédi a bálnákat. Valahogy. De lehetőleg jó messze tőlem.
Egy jobboldali fiatal véleménye a klímaváltozásról
Nem azt állítom az előző bekezdéssel, hogy ezek a fogyasztási lehetőségek ne volnának kellemesek és adott esetben akár hasznosak is. Ki ne szeretné a kényelmet? És lássuk be, fantasztikus, hogy egyre szélesebb réteg számára nyílik arra lehetőség, hogy például fapados gépekkel olcsón eljuthassanak a világ különböző pontjaira. Ezzel sincsen gond. De fontos a mértékletesség és a józanság.
Egy fiatal jobboldali és egy fiatal liberális között nincs vita abban, hogy van klímaváltozás, és hogy az embernek kötelessége megtenni, amit tud annak érdekében, hogy mentse a teremtett környezetét, és minél tisztább állapotában tudja azt átadni a következő generációnak. Az igazi nézeteltérés abban áll, hogy míg az egyik oldal hangosan fogyaszt, és ezt kompenzálandó hangzatos klímavészhelyzetet hirdet, a másik oldal tisztában van azzal, hogy nem globális szinten, bálnamentéssel kell kezdeni a környezetünk rendben tartását. Egy konzervatív fiatal ma úgy gondolkodik, hogy lokálisan kell kivennünk a magunk részét környezetünk megóvásának feladataiból. Belülről kell haladni kifelé. Egy személy, vagy egy család nem veheti fel a versenyt egy multinacionális vállalattal. Az előbbiek azt tudják megtenni, hogy igyekeznek helyi termelőktől vásárolni, és elkerülni az élelmiszerpazarlást a háztartásban. Édesanyáink érezték ezt ösztönösen, mikor azt mondták: annyit szedjünk ki, amennyit ténylegesen megeszünk. Hasznosítsuk újra, amit lehet, gyűjtsünk szelektíven! Takarékoskodjunk az árammal! Csak néhány egyszerű példa arra, mit tud tenni ma egy átlagos fiatal.
Ugyanakkor a nagy termelőkkel, az ipari és piaci szereplőkkel szemben szigorúbb állami és nemzetközi fellépésre van szükség. A környezetkárosító kibocsátás döntő többsége nem a háztartásokban keletkezik, hanem azt az ipari termelés okozza. Az államoknak törvényhozással kellene minél szigorúbb károsanyag-kibocsátási limiteket meghatározni. Ezeket a nemzetközi szervezetek iránymutatásokkal és kutatásokkal tudják segíteni. Tegyük versenyképesebbé a vasutat a repüléssel szemben! Európában erre adottak a feltételek, mutassunk benne példát. Fontos a kemény állami (nemzeti) fellépés, hiszen a multik nem szeretetszolgálatok: profitorientáltan működnek. Amíg pedig nincsenek rákényszerítve arra, hogy hatékonyabb eljárásokat alkalmazzanak, többet költsenek olyan kutatás-fejlesztésre, amely segíthet a környezetbarátabb működésben, nem fogják ezt maguktól megtenni, ha az "többet vinne, mint hozna". Ha valóban szeretnének részt venni a társadalmi felelősségvállalásban, akkor támogassák a helyi közösségeket, segítsék elő a környezetük fejlődését. Nőni fog az ilyen cégek társadalmi megbecsültsége.
A végtelenségig lehetne ezt a fejtegetést folytatni, de konklúzióként a következőt fogalmazhatjuk meg. A természetvédelem nem kisajátítható egyik politikai oldal által sem. De az, hogy milyen válaszokat adunk, igenis függ a világnézetünk diktálta iránytól. Az egyik oldal hangos látszatintézkedéseket, globális szinten történő nyomásgyakorlást szorgalmaz, ami jól mutat az internetes kirakatokban, de nem segíti elő az érdemi változást. A konzervatív oldal mer először kicsiben kezdeni, és mindenkinek azt mondani, hogy annyit tegyél meg, amennyit a magad szintjén tudsz. Nem tagadja a probléma globális voltát, de a megoldást nem a kapkodó, elnagyolt tettekben látja. Aki sokat markol, keveset fog. "Think global – act local". Ha mindenki megteszi a magáét lokálisan, akkor hamar érezni fogjuk az eredményt globálisan is.
