A zöld témák a közbeszéd és a média minden területén dominálnak, az ismeretterjesztő cikkektől a nemzetközi híreken keresztül az életmódtanácsadásig. Használ-e ez a dömping valóban a környezetvédelem ügyének, vagy inkább árt neki? Létezhet-e egyáltalán olyan téma, ami ekkora figyelmet érdemel? Egészséges, hogy ennyire ural mindent, tematizálva minden csatornát? Nem kicsit, nagyon.
Szupertéma vagy hiperhiszti?
Az emberiség nincsen jó hatással a természetre, józan ésszel ez megkérdőjelezhetetlen. Legyen szó az ipari kibocsátásról vagy közvetlen életterünk mérgezéséről: van mit szégyellnünk, és a tennivalónk rengeteg. Éppen ezért szorul az ember keze ökölbe, amikor ezt a fontos ügyet valós tartalom és közhasznú cél nélkül, kommunikációs fogásként, hangulatkeltésre, öncélúan használják fel.
Minden széles nyilvánosság előtt zajló klímavitában megjelennek a szélsőséges hangok. Két véglet fárasztja a józan többséget. Az egyik szerint teljes összeomlás következik, a másik szerint minden a legnagyobb rendben, a természet köszöni szépen, jól van.
Az alarmisták
Ők azok, akik a természet vagy a társadalom összeomlását, a világvége eljövetelét jósolják, a legkülönfélébb módokon. Ennek időpontját általában közelre, de véletlenül sem túl közelre jövendölik. Éppen olyan messzire, hogy mire eljön a katasztrófa időpontja, mindenki elfelejtse, hogy pár évvel ezelőtt mitől kellett rettegnie. Az alarmisták elméleteiket általában valós, valóban káros folyamatokra építik fel, és ezekből vezetik le a hétmérföldes léptekkel közelgő apokalipszist.
Az alarmista véleményvezérek tájékozódni vágyó, de a számokat, tényeket és az adott probléma természetét egyáltalán nem ismerő, jószándékú laikusokat tévesztenek meg. Némi féltudományos humbug, pár manipulált szám, rémisztő görbe: és kész a megkérdőjelezhetetlen szakmai jelentés. Ezt utána a megfelelő felületeken keringtetik, és ha jól rezonál, az emberek maguktól is felkapják. A félrevezetés célja lehet hangulatkeltés, netán anyagi haszonszerzés. Egyes megmondóemberek egyszerűen csak a figyelemre éhesek.
Hiába igazolja az idő a tudományos körök véleményét, hiába múlnak el nagy bumm nélkül sorra a megjövendölt katasztrófa időpontok: világvégekultusz mindig is volt és mindig lesz is. Mindig lesznek olyanok, akikre az észérvek nem hatnak, de róluk sem szabad lemondani. Az egyetlen dolog, amit velük kapcsolatban tehetünk, hogy önmaguk és mások számára valóban hasznos cselekvésre szólítjuk őket, ha már az elvakultságból származó tettvágy adott. Az ügy szempontjából teljesen mindegy, hogy valaki azért takarékos, mert tisztában van annak össztársadalmi hasznával, vagy azért, mert féli a világvégét.
A hiányzó tudás
Fontos megjegyezni, hogy a világvégét jóslók nagy része nem elvakult, csak nem eléggé tájékozott. Ezt használják ki a zöld köntösbe bújt ipari óriások, politikai pártok, vagy kisstílű módon adományokat lenyúló alapítványok. A tudatlanságból, tájékozatlanságból fakadó alarmizmus ellen kötelező fellépnünk, másképp a manipulációra alkalmas nézetek gombamód szaporodnak. Csakúgy, mint a témát meglovagló tudósítások, csúsztatások, clickbait anyagok.
A tudás hiánya, vagy elutasítása vezet a másik véglethez is. A konteóhivők másik csoportja teljes tagadásba burkolózik. Nem ismerik el a problémát, ezért cselekedni sem hajlandók. Elleneznek és rosszallnak minden intézkedést, szélesebb társadalmi összefogást igénylő megmozdulást. Ez a viselkedés szélsőséges ellenreakció az apokalipszis megszállott hirdetésére. Ezek a radikálisok ugyanolyan ügyesen csúsztatnak, mint a világvégét jósló társaik:
a klíma mindig is változott
az emberiség pontos hatását az éghajlatra nem tudjuk felmérni
- -mondják meggyőzően.
Érzik, hogy az ellenoldal szélsőségeseinek a következtetései helytelenek, és az alarmisták minden alapvetését, köztük a valós problémákból kiindulókat is, egy csomagban utasítják el. Itthon szerencsére sokkal ritkábbak az ilyen nézetek, mint másutt a világban. Ettől függetlenül: a vészharang rángatása helyett ideje átadni a terepet az átlag számára érthető, de mégsem túlzottan leegyszerűsítő, korrekt tömegtájékoztatásnak, ha már ennyire a környezetvédelemről szól minden.
Széles nyilvánosság
A téma nem véletlenül felkapott a médiában. A klímaváltozás korunk egyik nagy kihívása, pont ugyanúgy, mint a migráció kérdése. Jó ideig a közbeszéd meghatározó témája lesz. Összetett és izgalmas szakmai, politikai és társadalomszervezési kihívás: létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen.
A téma fontossága és sokszínűsége ellenére, ha a csapból is ez folyik, az unalmassá válhat. Ennek ellenére ugyanúgy, ahogy a betelepítési kvótáról zajló EP-szappanopera 101. epizódja, ez is - 101. alkalommal is - ugyanolyan fontos, mint elsőre, mert ha hibázunk, az végleges. Beszélni róla, megbeszélni kötelesség. De e kötelesség mögé bújva normális természeti jelenségeket katasztrófának beállítani, vagy csúsztatásokkal teli jóslatokkal fárasztani az alapproblémát elismerő közvéleményt ugyanakkora bűn, mint az egészet letagadni.
Ha a diskurzus nem terelődik korrekt, higgadt mederbe, akkor a téma elutasítottsága nálunk is felszökhet. Az USA-ban azt érték el a szenzációhajhász hozzáállással, hogy az ország világrekorderré vált a problémát tagadók arányát tekintve. Példátlan igényt teremtettek a kérdést tagadó véleményvezérekre és ellehetetlenítették a széles nyilvánosságot bevonó szakmai párbeszédet.
A média túlpörgetett izgalmát szokás klímahisztinek nevezni. A kritika teljesen jogos: korunk egyik legfontosabb szakmai kérdéséből gyártanak bulvárt, és züllesztik az UFO-észlelések szintjére. Ennek ellenére figyelnünk kell arra, hogy amikor leleplezzük ezt a vadhajtást, ne tűnjön úgy, mintha a problémáról való párbeszéd szükségességét tagadnánk. Tehát ne magát a témát, hanem a témához való hozzáállást kritizáljuk. Másképp klímatagadónak címkéznek, és kiragadott idézetekkel megbélyegeznek bennünket azok, akiknek érdekük a ,,hisztit” fenntartani.
Klímavitákban gyakran kevés a könyörület, hiszen komoly érdekek csatáznak. A kínaiak szívesen végignéznék, hogy a nyugati gazdaság párszor lábon lövi magát. Az autóipar a CO2 kibocsátás démonizálásában érdekelt a NOX vizsgálata helyett. Aztán ott van a sokat emlegetett kőolaj-, illetve szénlobbi… Az átláthatatlanul sok érdekcsoport között kéne rendet vágnia az ugyanezen érdekcsoportoktól függő politikának.
Van egyáltalán beleszólásunk?
Az embereknek? Igen, ezért van miről beszélnünk.
Nekünk magyaroknak? Nem sok. Nem szabad elfelejtenünk: globális vitáról van szó. A fent említett mintázatok nem magyar sajátosságok, máshol is ugyanez a téma, helyenként sokkal szélsőségesebb környezetben. Ha mások már vészhelyzetet deklarálnak, mi még cselekedhetünk higgadtan. Nem szabad meggondolatlanul, hanyatt-homlok saját érdekeink ellen vonulnunk. Nem szabad arányt tévesztenünk. A világ gondját nem tudjuk megoldani, ha belegebedünk se. Vedd szó szerint! Ha mi magyarok megszűnünk létezni, az is csak 0,14%-kal mérsékelné a világ szén-dioxid kibocsátását.
Ez nem azt jelenti, hogy nincs dolgunk. Minden országnak megvan a maga házi feladata. A kiotói célok után most teljesítenünk kell a párizsi és egyéb EU-n belüli vállalásainkat. Ahogy mondani szokták: a szén-dioxid nem áll meg a határoknál. A cselekvésnek sem szabad. Nem érdemes mértéket tévesztenünk: nem mi vagyunk az az ország, amely gazdasági zsarolópotenciálja által bármit is elérhet. De aktív, közös EU-külpolitikát sürgető szerepet vállalhatunk, bármennyire is reménytelen történetnek fest.
Minden kishitűség ellenére van igazi és valós lehetőség arra, hogy a nagyokra jelentős hatással legyünk: azzal, ha alternatívát teremtünk. Ha példával tudunk elöl járni a megfelelő szabályozók kialakításával, közvetlen és tágabb környezetünk tisztán tartásával, a vizeink és a termőföld védelmével.
Az alternatívaépítés előfeltétele a széles társadalmi konszenzus. Ha képesek vagyunk észérvekkel, a valóság biztos talajáról elcsendesíteni a hangulatkeltő, károgó, a cselekvést hátráltató hangokat, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy előrelépjen egy ügyünk, ami nem megosztja, hanem egyesíti a magyarokat.
