Divatos manapság arról beszélni, legyen az ember „önazonos.” Légy azonos magaddal, hirdetik a botcsinálta szakértők, a női magazinok és a tömegmédia pszichológusok. Na de mit jelent ez? Mi az, hogy „legyek önmagam”? Ne tegyek úgy, mintha nem az lennék, aki vagyok? Merjek önmagam lenni, ahogy mondani szokták? Viselkedjek úgy, ahogy nekem tetszik, ne a konvencióknak megfelelően? Legyen „üzenete” a ruhadarabjaimnak, a kapcsolataimban pedig mindig az legyen a fontos, mi a jó nekem? Vagy inkább arról van szó, amit Shakespeare írt, hogy „mindenek fölött légy hű magadhoz”? Akárhogy is, akár olcsó lélekbúvár recepteket akarunk megfejteni, akár valami komolyabbra gondolunk, először tisztáznunk kell magunkban: kik vagyunk. Mi a valódi identitásunk, az önazonosságunk, mi az, amihez hűek lehetünk?
Az identitás trükkös dolog. Senkinek sincs egyetlen identitása, pontosabban: mindenkinek összetett az identitása. Elsősorban ugye emberek vagyunk, ezt elég könnyű megállapítani. Azután nők vagy férfiak – ezt ma már nem mindig egyszerű megállapítani, sőt, sokaknak már ezen a szinten is nehéz dönteniük, kik ők. Azután jön a többi identitásréteg, mint az ember vallása, nemzetisége, etnikuma, a családneve, a társadalmi-gazdasági státusza.
A 20-21. század rengeteg kollektív traumája után sokaknak, sokunknak van egyfajta posztmodern, lebegő identitása. Nehezen kötődhet a nemzeti kollektivitáshoz egy olyan ember, akinek a felmenőit, annak vallása vagy etnikuma miatt, az adott nemzethez tartozók deportáltak vagy gyilkoltak meg. Nem egyszerű nemzeti önazonosságot megélnie annak, aki vegyes házasságból származik, vagy akinek már a szülei is ilyen családból származnak, vagy azoknak, akik külföldön nőttek fel. Akit vallástalanul neveltek, az nehezen, vagy talán soha nem talál vissza keresztény vagy zsidó gyökereihez, amelyek nélkül persze értelmezhetetlen az európaiság és a magyarság is.
Mégis úgy gondolom, az identitás "trükkössége" mögött van egyfajta meghatározhatóság. Mindenkinek szüksége van arra, hogy valamilyen módon egy csoport részeként határozza meg magát. Bármennyire is lebeg az identitás, kell hozzá tartoznia egy horgonynak, amely megtartja a népek tengerében: egy másoknál fontosabbnak tekintett kultúra horgonya.
A különböző identitáselemek együttese adja ki egy ember komplex identitását, amelyben szerintem még mindig meghatározó, horgony szerepű a nemzetiségi azonosság. Egy idegentől itthon vagy külföldön alapesetben először nem azt kérdezik meg, hogy szakmunkás vagy orvos, heteró vagy meleg, vagy milyen vallású, hanem azt, hogy „hová való vagy?” Ilyenkor persze kiderülhet, hogy egy az adott ország állampolgárának lenni nem feltétlenül jelenti az ottani többségi nemzetiséghez tartozást (már ha van ilyen az adott országban). Egy kárpátaljai magyar, egy dél-tiroli német vagy egy koszovói szerb nyilván nem fogja magát ukránként, olaszként vagy albánként meghatározni. Számukra a nemzetiségi önazonosság valószínűleg egyértelműbb és fontosabb, mint azoknak, akik az anyaországban élnek.
Nem állítom, hogy az a helyes, ha valaki meghatározó identitásképzőként tekint a nemzetiségére, esetemben a magyarságára. Azt meg egyáltalán nem állítom, hogy magyarnak lenni jobb, mint olasznak, skótnak, amerikainak vagy izraelinek. Abban viszont biztos vagyok, hogy magyarnak lenni jó dolog. Sőt, úgy érzem, kiváltság. Nem büszke vagyok rá, hanem hálás, hogy magyar lehetek. Hogy ezt a különleges, egyedülálló nyelvet beszélhetem. Hogy nemcsak elolvasni tudom, de értem is, mit írt Tóth Árpád vagy Kányádi Sándor. Hogy közösek a mély, szerves és mégis jelképes gyökereim a magyarság nagyjaival és kicsinyeivel, színmagyar, szász, jász, sváb, szlovák, zsidó és még ki tudja, milyen felmenőimmel és rokonaimmal. Hogy megállapíthatom, a magyarok hajlamosak a lustaságra és öngyilkos, önpusztító hajlamaik vannak, ezer fajta népbetegséggel küzdenek és széthúzóak. De reménybeli magyar értelmiségiként nem elfutni akarok ezek elől a bajok elől, hanem megküzdeni velük.
Tehát önazonosnak lenni szerintem nem azt jelenti, hogy a lelki alkatunknak megfelelő ruhát hordjunk, vagy hogy legyünk nyugodtan bunkók, ha azt diktálja szenzitív bensőnk. Azt jelenti: tisztában vagyunk azzal, honnan jövünk, kiktől származunk, és hová tartozunk. Mindezt fontosnak és megőrzendőnek gondoljuk, és ezt az értékrendet átadjuk az utódainknak is. Önazonosnak lenni azt is jelenti, nem érezzük fenyegetve identitásunkat, ha másfajta identitásokkal találkozunk, hanem tiszteljük azokat, és meglátjuk bennük ugyanannak a hatalmas gyémántnak az egyik metszetét, amellyé az emberiség teremtetett. Sőt azt is, hogy az igazán tartós identitás képlékeny, nem törik, hanem ha kell, idomul, új öntőformába simul. Az ember leszáll a lóról, szántani és vetni kezd, aztán hajózni, hidat építeni, feltalálja a dinamót, a telefonközpontot és a számítógépet, filmet rendez, kitalálja a Prezit, megtanul angolul, németül vagy japánul is. De közben mindvégig magyar, vagy ha úgy tetszik, hungarus. És ha a Jóisten is úgy akarja, a gyereke is az lesz.
