Nemzeti-e, vagy inkább egyetemes a kultúra?
A kultúra a leggyakoribb értelmezés szerint nem más, mint az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. Mivel az emberiség egymástól elkülönülő társadalmakban él, ezek kialakítják önálló kulturális mintáikat. A nemzeti kultúrákból áll össze a magasabb rendű, egyetemes kultúra, amelynek elemei jelen van minden közösségben, bár különböző értelmezési közegekben.
A fenti fogalmak a Nyugat gondolkodására jellemzőek. Maga a nemzet szó is egy európai találmány, amelyet egy európai eszme, a nacionalizmus terjesztett el. A nyugati ember, mivel csaknem fél évezredig uralta a világot, hajlamos a saját látásmódja szerint értelmezni más társadalmakat. Ez a téves gondolkodás pedig gyakran vezet félreértésekhez és hamis következtetésekhez.
A kultúrák különbözőségeinek egyik legnevesebb 20. századi szakértője, Samuel P. Huntington 8 + 1 civilizációra osztotta fel a világ társadalmait. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művében arról ír, hogy a hidegháború lezárásával a világideológiák (fasizmus, kommunizmus és liberális demokrácia) összecsapása véget ért, a társadalmak harcának tárgyát pedig újra egy sokkal elemibb jelenség, a kultúrák közötti vetélkedés váltja fel.
Huntington rendszerében egyetemes kultúra nem létezik. A kulturális szerveződés legmagasabb szintje a civilizáció. A civilizációkat olyan társadalmak alkotják, amelyek fejlődésük során szoros kapcsolatban álltak egymással, és ezáltal egymáshoz nagyon közel álló értékek alapján szervezték meg kulturális identitásukat. A kultúra alapját rendszerint a vallás képezi, hordozója pedig a nyelv. Ebből kifolyólag civilizációk is általában közös vallású vagy nyelvű kultúrákból születnek.
A civilizációk nem egyenlők. Vannak fejlettebb és kevésbé fejlett civilizációk, ahogyan vannak felemelkedők és hanyatlók is. Egyes civilizációkat sok társadalom alkot, emiatt polarizáltak, de van teljesen homogén is. A heterogén civilizációk akkor sikeresek, ha van egy erős magállam, amelyben a legtökéletesebben megtestesülnek az adott kultúrkörre jellemző értékek. Fontos alapvetés még, hogy a civilizációk halandók és ki vannak téve a történelemnek. Fennmaradásuk érdekében folyamatosan meg kell újulniuk.
Magyarország a nyugati-keresztény
civilizációhoz tartozik. Ahogyan említettük már, évszázadokon keresztül ez volt
a legsikeresebb kultúrkör a Földön. A gyarmatosításon keresztül az egész
bolygón elterjesztette saját értékrendjét, melynek gyökerei a judeo-keresztény
erkölcsiségből és a kapitalista gazdaságfelfogásból erednek. A két világégés és
az azt követő hidegháború után azonban a világ polarizálódott, és az addig
elnyomott vagy elmaradó civilizációk új erőre kaptak. Hamarosan egyértelművé
vált, hogy a modernizálódás nem vezet a nyugati értékrend kialakulásához, a
technológiai fejlődés pedig nem változtatja meg az idegen kultúrkörök számunkra
elfogadhatatlannak bélyegzett szokásait.
Visszatérve az eredeti kérdéshez, Huntington nyomán tehát nemzeti és egyetemes kultúráról csak saját civilizációnkon belül beszélhetünk. Míg nyugaton a társadalmak többnyire nemzetállamokba tömörülnek, az iszlám civilizációban például az állam, vagy a nemzet másodlagos szerephez jut, a legfontosabb társadalomszervezeti alapegység továbbra is a törzs. Ugyanígy az egyetemes kulturális értékek esetén, míg nálunk az egyén szabadsága mindenek előtt való és univerzális, addig a sinikus (kínai) civilizációban az egyén csupán a nagy egész egy alkotója, a gépezet egy fogaskereke. Ahelyett tehát, hogy a saját értékrendünket erőltetnénk más kultúrkörökre, saját civilizációnk megújítására kellene törekednünk.
A nyugati-keresztény civilizáció ugyanis bajban van. Az óceán másik partján lévő magállamunk, az Egyesült Államok, és Nyugat-Európa közötti társadalmi-kulturális szakadék egyre mélyül. A kommunista elnyomás alól felszabadult Közép-Európa pedig szintén éles érdekellentétbe került a nyugattal. Be kell látnunk, hogy az idealista univerzalizmus eszméje tévút, a nyugati értékrend nem egyetemes, és nem feltétlenül kívánatos alternatíva mások számára. Saját kulturális nyitottságunk pedig veszélyesen felhígíthatja identitásunkat, mivel a hozzánk érkező idegenek szilárdabb kulturális önazonossággal rendelkeznek.
A megújulás egyetlen módja a nemzeti kultúra megerősítése marad, hiszen az egyetemes nyugati kultúra csak nemzeti keretek között kaphat kézzel fogható tartalmat, és válhat más kultúrkörök értékrendjének igazi versenytársává.
