Avagy: 6 „leg…”
a koronavírus által hazaküldött egyetemistáktól
Szerda délután a vaslaborban
tanultuk egy alkatrésztervező szoftver működését. Én és a fiúk az első perctől
fogva megmosolyogtuk a halva született ötletet, miszerint mi most 120 percen át
érdemi munkát fogunk folytatni: a monitorok takarásában mindannyian a
telefonunkon követtük, mi történik. Hogy ki hol folytatja a tanulmányait, ha
folytatja idén egyáltalán.
A legmeglepőbb a reakcióidő volt. Mind a kormány, mind a diákok részéről. Volt köztünk, aki messze lakott, vagy éppen a határon túlról származó kollégista volt, ők már a délutáni órák alatt online megvették a jegyeket, nehogy akadályozva legyen az utazás. Órák múlva mi, Műszakisok már bizonyosak lehettünk, hogy vasárnapig mindannyian hazamegyünk. Az ELTÉ-n még az éjjeli órákig ment a félhatékony tanulás a csütörtöki zárthelyi- és labor alkalmakra. De reggelre nyilvánvaló lett, hogy pakolás van. Az értetlenségből azonnal ügyetlen szennyeshajigálás, és pánikszerű hűtőleolvasztás lett, amikor a vasárnapi határidőt előrehozták péntek estére. Kipróbálhattuk a réges-rég poros kollégiumi hangosbemondót. Fontos, precedens értékű szabályokat hoztunk, miszerint: minden kollégista legyen szíves a hűtőjében hónapok óta oszló ételmaradékokat evakuálni, a több, mint féléves szennyes ruháit mosásban részesíteni, a mosogatást, mint tevékenységet pedig mosogatószerrel és szivaccsal kiegészíteni. Járványügyileg tehát felkészülten éltük túl a rendelkezésünkre álló kevesebb, mint másfél napot, hogy több hónapra előre összepakoljunk és hazamenjünk.
A legkellemesebb a hazautazás előtti utolsó este volt: a kimondatlan világvége hangulat varázslatos hangulattal töltötte meg a kampuszok melletti utcákat. Mivel nem tudtuk, két hétre, vagy két hónapra, esetleg fél évre búcsúzunk, a legtöbben életünk egyik legkedvesebb bulijában vagy társas összejöveteleiben vettünk részt. Külön varázst adott az esténknek, hogy a kollégiumok nagy részébe külsősöknek bejárási tilalom volt, így az év addigi legkellemesebb meleg estéjén vehettük birtokba azokat az utcákat, amikről addig mindig csak az utolsó pillanatos leadások maratonfutásai jutottak eszünkbe. Többségünket kárpótolt ez az este a bosszantó nap miatt.
A legfrusztrálóbb nem is a gyors rendelkezés volt a lakhatásunkról, sokkal inkább az, hogy a két nappal azelőttig oly fontos tanulmányainkról alig két mondat, ha esett. Hétfőn még a gólyaként letett eskünkre hivatkoztak, hogy legjobb tudásunk szerint szolgáljuk a hazánkat, szerdán pedig hazaküldtek minket anélkül, hogy fogalmunk lenne arról, mit is takar a távoktatás. Eleve a távoktatás a krumpli után a legképlékenyebb fogalom a magyar nyelvben. Nincs semmiféle kimutatás arról, erre van-e infrastruktúra, arról ellenben van, hogy az egyetemisták és főiskolások évről évre nagyobb hányadban finanszírozzák a tanulmányaik költségeit saját maguk, és ennek az összegnek az előteremtését nyári munkával oldják meg. Arra azonban nincs lehetőség, ha a kiesett időszakot nyári tanulmányokkal pótoljuk. Erre még várjuk a megoldást.
A legmegnyugtatóbb érzés a hazaérkezés volt. Pesten a pánikhangulat, a kézmosókényszer, az egymást taposó bőröndrally. Elutazóban már mintha a vonatozás elvágott volna minden rossz érzést: hazaérve egy szigeten találtuk magunkat, és sorban jöttek az instafotók anyu töltöttkáposztájáról, az apuval lőtt szelfik az autószerelésről, és a menőbbnél menőbb Tik-Tok videók a kistesókkal alkotott koreográfiákból. És amíg belénk nem hasít, hogy tanulnivalónk, mint a tenger, addig tovább készülnek a bágyadt napsütésben a festmények, peregnek a romantikus percek a reggel 10 órás kávék mellett, tovább javulnak a rég lötyögő kilincsek, és festődnek a kerítések.
A legbánatosabb érzés az a felismerés, hogy huszonévesen itthon leszünk sok-sok hétig, korlátozott lehetőségekkel a barátokat illetően, és nem találkozunk a társaságunkkal. Ehelyett a szerető család mellett itt van a környezet, a szomszédok gyanús tekintete a bőröndünkre, az eddig mindig szívélyes közértes néni fals mosolya... mintha mind egy vírus gócpontjából jöttünk volna, azzal a feltett szándékkal, hogy mindenkit megfertőzzünk. Holott ellenkezőleg: engedelmesen, hihetetlen gyorsan reagálva vállaltuk a kötelességünket. Másfél nap leforgása alatt az összes kollégium kiürült Budapesten. Remélhetőleg kellő tájékoztatással ez a bizalmatlanság megszűnik. A szociális elszigeteltségből pedig meg kell tanulnunk kihozni a legjobbat.
A legelső érzés, ami megfogant beennem, hogy mennyire büszke vagyok a társaimra. Lenyűgöző, hogy szerda reggel még azon veszekedtünk, kinek a dolga lett volna a szemetet levinni, este már zokszó nélkül mindenki pakolt és készült a hazaútra. Akinek nem volt pénze, összedobtuk a vonatjegyét, aki nem tudott vagy nem volt hova hazamennie, a hallgató társaitól kapott szállást. Akinek nem volt számítógépe, kölcsönkapta a többiek laptopját, aki beteg volt, eltört a lába, azt mások szülei gyakran sok kilométeres kitérővel vitték haza. Akinek ebben a két napban dolgoznia kellett, mentünk, és összepakoltunk neki. Utólag - azt remélem - a legélesebb emlékem az lesz ebből az esetből, hogy egy olyan generáció tagja vagyok, akik ilyen önzetlenül kiállnak egymásért. És megnyugtató, hogy ha egyszer visszamehetünk az egyetemre, és diplomát szerzünk, közülük kerülnek ki a kollégáim, és ha valaha ilyen, vagy ehhez hasonló eset történik, ugyanígy ott leszünk egymásnak. Mert ami egy nemzet egységét alkotja, az nem a pénzügyi biztonság, vagy a magas életszínvonal, hanem az ilyen apró dolgokban való kiállás a másik emberért, hogy számíthatunk egymásra. Meg anya töltöttkáposztája.
