Nem is lehetne aktuálisabb egy 1925-ös cikk, mint napjainkban. Szilágyi István színművész meggyilkolása sok színházkedvelő szívét facsarta össze. A hírek szerint fia végzett vele, aki komoly mentális problémákkal küzdött. Ez a hír sarkallt egy majd százéves, A legsúlyosabb vád... című írás felidézésére, amely a híres Lipótmezei Elmegyógyintézet egy napját mutatja be.
A magyar elmeorvosokat hosszú ideje foglalkoztatta a gondolat, hogy külföldi mintára itthon is meghonosítsák a nyilvános ingyenes tanácsadást vagyontalan kedély- és idegbetegeknek és azok hozzátartozóinak. 1925 augusztus elsején meg is kezdődött Lipótmezőn az ingyenes orvosi ellátás, mi pedig végigkísérhetjük Dr. Keresztes első napját a klinikán. Bár nem híresztelték különösebben az intézet megnyitását, már az első nap telt ház volt.
A
züllött fiú
Délután háromkor kezdődött a rendelés, és már akkor hosszú sorban kígyóztak az emberek egészen a villamosmegállóig, mintha csak egy zarándoklaton lenne az ember. Belép az első beteg, aki egy zilált, elkeseredett középkorú anyuka. Hamarosan kiderül, hogy nem ő a valódi beteg. Szemeit törölgetve elmondja, hogy a férjét is ide zárták 15 évvel ezelőtt, és itt is halt meg. A Tébolyda falait most fia miatt kellett felkeresnie, akit többször lopáson kaptak, és züllött életét már nem tudta tovább tolerálni az édesanya. A fiút is beinvitálják a rendelőbe. Bár nehezen oldódik fel, később kifejezetten jól teljesít az intelligenciavizsgálatokon, értelmes, jóeszű fiú. További faggatásra kiderül, hogy tudja: rossz, amit tesz, de mégis úgy érzi, muszáj így cselekednie, nem tud ellene tenni. Néhány további vizsgálat és már közölték is az anyukával, hogy sajnos a fiának bent kell maradnia a Tébolydában. Az asszony letörölte könnyeit és megnyugodott: „így legalább már tudom, hogy jó helyen van”.
Sírok, ha más jól érzi magát
B-listás asszony ül le a vizsgálószékbe, aki szorgosan törölgeti könnyeit. „Ha hangversenyre megyek és a legszebb szimfóniákat hallgatom, elfog a keserűség. Hogy érezhetném én jól magam itt a jómódúak és a szerencsétlenek között, hisz én vagyok az emberiség legnyomorultabbja”. Hamarosan rohamokról is beszámol, amelyek időnként elkapják, sőt van amikor naponta hétszer is. Tudja, hogy nem szervi problémája van, és reméli, a doktor úr segíteni tud rajta. Felírnak neki pár gyógyszert, injekciós kezelésre kell járnia, és már adja is át a kilincset a következő betegnek.
Bár még csak pár napja működik az ambulancia, számos visszatérő beteg is sorakozik a folyosón. Egyetemi hallgató, akinek nincs pénze villamosra se, és eddig nem mert kimenni az utcára sem, mert „hüperérzékeny” volt mindenre, a gyógyszerek azonban visszaadták neki a szabadságát. A vasutas, aki folyton lehangolt és szomorú volt, de az elektrosokk-terápia visszaadta jókedvét. Már esteledik, de még mindig tele a váró, fiatal lányok, asszonyok, férfiak, idősek, mindenkinek az arcára van írva a kór.
Dr. Keresztes a rendelés végén elmondja: az, hogy ennyien várnak itt, a legsúlyosabb vád az akkori idők ellen. Mindenkire tornyosulnak a problémák, nehéz a megélhetés, sok a szegény, az elesett. Lehet, így száz évvel később, a koronavírus hatására újra megtelnek a pszichiátriák ambulanciái, és újra feladatunk lesz az elesettek felsegítése és megmentése. A hozzátartozóknak pedig kötelességük figyelemmel kísérni a bajban lévő családtagjaikat, és ha kell, segítséget kérni. Ha így lett volna, talán Szilágyi művész úr is köztünk lehetne még…
