Nemrég egy csodálatos esemény történt nálunk, új élettel bővült a családunk. A szülést érthető módon már hetek óta sok kérdés lengte körül és a helyzet napról napra változott. A legkevésbé sem irigylésre méltó helyzet egy világjárvány kellős közepén gyermeket szülni, azonban a történelem folyamán voltak ennél embertelenebb körülmények is: a nagyszüleim például a világháború alatt láttak napvilágot. Milyen volt akkor az élet a frontok mögött, milyen történetek maradtak fent a lakosok közös emlékezetében az utókor számára?
A mezőségi Vajdakamarás egy volt a seregnyi kis erdélyi település közül, ami akarva-akaratlanul is közvetlenül megérezte a második világháborús keleti front csapásait. A falutól néhány kilométerre, a dédszülők háza közelében húzódott a frontvonal. A bizonytalanság, a félelem és a kiszolgáltatottság érzése mindennapos volt az emberek körében az orosz csapatok megjelenésével.
Ebből az időszakból olyan történeteket örökölt meg a család, amiket több generáció után sem fognak elfeledni, ezek közül szeretnék megosztani néhányat. Az ehhez hasonló háborús történetek azért figyelemre méltóak, mert olyan eseményekre emlékeznek, amelyek más, háború sújtotta területeken is előfordultak. Mivel számos család élte át ugyanazt, részei a kollektív emlékezetnek.
A hadszíntérhez közeli településeken gyakori volt, hogy polgári házakban szállásolták el a katonákat. A helyi lakosságot ez súlyosan érintette. Nem csak az életterüket korlátozta: előfordultak fosztogatások, visszaélések és akár kitelepítések is. Ezek között is kiemelkedett az idegenek erőszakosságától való félelem. A katonák partizántámadásoktól fenyegetve, vagy visszavonulás alkalmával úgy érezhették, hogy nem urai a helyzetnek, amit gyakran erőszakkal kívántak kompenzálni. A megszállás során az elégtelen erők miatt az adott területet nem tudták ellenőrzésük alatt tartani, a harcok természeténél fogva pedig a fegyveres és a civil közötti határvonal elmosódott. A helybeliek úgy védekeztek, ahogy tudtak. A fiatal lányok például fekete ruhákban jártak, és rendszeresen bekenték magukat sárral, amivel idősebbnek tűntek, ezzel próbálták meg távol tartani maguktól a katonákat – tudtam meg a család idősebb tagjainak beszámolójából.
A fizikai erőszak mellett egzisztenciális fenyegetésnek is ki voltak téve a helyi lakosok, ugyanis a katonák ellátásának terhét többnyire a civilek viselték. Előfordultak harácsolások is, azonban voltak, akik baj nélkül megúszták a találkozásokat. A családunk a lehetőségekhez képest maximálisan próbált alkalmazkodni a helyzethez, a betérő katonákat mindig étellel kínálták, akik viszont meglehetősen szkeptikusan fogadták a vendégszeretetet: csak akkor fogadták el az ételt, ha azt előtte a házigazda megkóstolta. Természetesen nem az ízlésük volt kényes, csupán a lehetséges mérgezéstől féltek.
A civilek „barátsága” sokszor nem önként választott út. A túlélés egyetlen záloga lehetett az együttműködés. Néhány esetben a lakosok maguk is életüket kockáztatva az ütközeteknek is közvetlen tanúi voltak. Az egyik történet szerint a családfő felajánlotta szekerét és két bivalyát - ami a vagyona jelentős részét képezte –, és fiával együtt a frontvonalról hordta a sebesült katonákat az ellátóhelyre, ahol a falu asszonyai segítettek az ellátásban. Az volt a megfigyelésük, hogy a sebesültek az anyjuk után sírtak, sosem az apjuk után.
Civilek is áldozatul estek a harcoknak. Az erdélyi hadszíntéren nem a célzott légitámadások veszélye tartotta rettegésben a lakosságot, mint másutt, de az eltévedt lövedékek is életekbe kerültek. A dédmama elsőszülött lánya is áldozatul esett. Kint volt egy bölcsőben az udvaron, és egy becsapódó gránát végzett vele.
Ilyen és ehhez hasonló történetek maradtak fent a háborús időszakból, amit sajnos sokan át kellett éljenek, hiszen nem egyedi esetekről beszélünk. Rendkívül hálásak lehetünk azért, ha nem éltünk át ilyen körülményeket, mert egy békésebb világba születtünk. Bízzunk benne, hogy soha nem is kerül arra sor, hogy testközelből részesei leszünk egy valódi háborúnak.
Képek: Fortepan.hu
