Demeter Szilárd nincs meggyőződve róla, hogy a könnyűzenének miniszteri biztosra volt szüksége, viszont úgy érzi, ezzel egészen más mozgástérhez jutott az ágazat. Az egyes műfajok sikeréről ugyanakkor a közönség dönt, nem az állam. És hogy miért gondolja, hogy zenében, irodalomban és képzőművészetben is világbajnokok vagyunk? Miért teszi vérszegénnyé az irodalmunkat a kritika? A Reaktor Podcast tizenkettedik adásából ez is kiderül.
A magyar könnyűzenének szüksége volt miniszteri biztosra? Mit várhatunk Öntől?
Hogy miniszteri biztosra szüksége volt-e, abban van enyhe kétely bennem is, valószínűleg nem. De nem véletlenül talált meg engem ez a feladat, mint ahogy a nemzeti könyvtárral való foglalkozás sem. Nem volt olyan arca, aki a könnyűzenét az étlapról az asztal mellé ültette volna. Vagy az étlapon vagyunk, vagy ott ülünk az asztalnál, és rendelünk az étlapról. A magyar könnyűzene nem bírt eddig ilyen reprezentativitással, nem képviselte kormányzati szinten senki az igényes magyar könnyűzene érdekeit.
A magyar könnyűzenei stratégia, amit letettünk az asztalra pont azt térképezi fel; melyek azok a strukturális problémák, amik a magyar könnyűzenész szcénát sújtják, illetve hogy mit lehetne kezdeni azzal a kulturális hordozóval, amelyen keresztül a magyar fiatalok jelentős része egyáltalán találkozik a kulturális tartalmakkal.
Készült ’18-ban egy nagy, több mint 50 ezres mintán kultúrafogyasztási szokásokat felmérő kutatás, amiből kiderült, hogy a magyar fiatalok jelentős része csak mozgóképet, filmet és könnyűzenét fogyaszt. Nem jár könyvtárba, múzeumba, operába. Ezzel lehet ilyen eltartott kisujjú értelmiségi módjára nem egyetérteni és azt mondani, hogy ezek a mai fiatalok, de ezzel nem oldjuk meg a kérdést. A mi stratégai alapállásunk, hogy ha ezt hajlandó fogyasztani, akkor a könnyűzenei kultúrán keresztül próbáljunk értékesebb vagy minőségibb kulturális tartalmakat biztosítani számukra.
Gyakran éri az a vád a magyar könnyűzenét, hogy túlságosan egyszerűsödik, butul. Egyetért ezzel? Formálni kell a keresletet vagy ki kell szolgálni azt?
Az, hogy butul a kultúra, a globális kultúra, tehát nem csak a könnyűzene, hanem mindenféle kulturális tartalmak vészes leszállóágban vannak, már egy több éves tendencia. Mindig elsírjuk magunkat, hogy egyre kevesebbet olvasnak, egyre kevesebb, könnyedebb, szöveget olvasnak, egyre tartalmatlanabb, sekélyesebb filmeket fogyasztanak a nézők. Akár a komolyzene romlását is ide lehetne sorolni; elég sok olyan műsor készül, ami gagyi köntösbe csomagolja a komolyzenei üzeneteket. Ez nem azt kell, hogy jelentse, hogy ezzel a mozdulattal hátat is fordítunk neki, azt mondjuk, hogy ez van, ebben élünk, nincs mit tenni, feltesszük a kezünket és sajnáljuk a mai fiatalokat, hogy nem annyira igényes zenét hallgatnak, bezzeg a mi időnkben meg így tovább, hanem el kell kezdeni ezen dolgozni. És nem úgy, hogy eléjük teszünk valamit és azt mondjuk, hogy akkor ezt hallgassátok, mert ez a jó, mert akkor biztos, hogy nem fogják hallgatni.
Az olvasmányélményeimből kiindulva, amikor a tanárnő azt mondta, hogy ezt kell elolvasni, mert ez az irodalom, akkor biztos, nem azt olvastam el, egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni ezt az autoritást. A fiatalok lázadók és általában a felnőtt világgal szemben lázadók, ami nagyon helyes egyébként. Tehát könnyűzenei nevelést kezdenénk el a stratégia szerint, könnyzenei neveléshez szükséges infrastruktúrának a felépítését, ugyanis rengeteg társadalmi haszna van, ha az ember hangszert vagy zenét tanul. El szoktam sorolni mindenféle interjúban, most nem tenném meg. Ha az ember valamilyen szinten ért bizonyos hangszerhez, mondjuk gitározik, és 3-4 akkordot tud, ahhoz hogy azt el tudja játszani, rengeteg készséget és képességet muszáj neki fejlesztenie és onnan kezdve már sokkal inkább érti, hogy mi történik a színpadon egy produkció esetében vagy mit hall. Ha van egy zenei alapképzettség, akkor még a loopokat is másképp húzogatom a számítógépen, amikor éppen zenét programozok, mert tudom, hogy a harmóniamenet mért úgy van és mért nem másként. Nem csak a hallásomra hagyatkozom, hanem van bizonyos előzetes zenei tudásom.
Ha elkezdem érteni a zenét, akkor nem lehet megetetni a gagyival.
A zenei értés felől kell megközelíteni a könnyűzenei kultúrának a minőségi javítását. Néha nem nagyon tudjuk értékelni, hogy mi történik a színpadon, de ha benne vagyunk, és mi próbálunk reprodukálni egy bizonyos produkciót, a haverokkal összehozunk egy garázszenekart és holnaptól Deep Purple-t fogunk játszani vagy Shakirát, mindegy hogy kicsodát és megpróbáljuk azt eljátszani, azt a számot, akkor rájövünk, hogy az bizony meló, hogy úgy szólaljon meg, hogy az emberek élvezzék is. Onnantól kezdve teljesen másképpen tekintek ezekre a produkciókra.
A zenei értés és a zenetanulás lehetőségeit próbáljuk nyitogatni, ez a feltételezéseink szerint magával hozza a zenei kultúra javulását is.
Ha nem tudom a gagyit eladni akkora tömegben, akkor kénytelen-kelletlen a producereket is rá tudjuk szorítani arra, hogy ne butítsák a zenei üzeneteket, a zenei termékeket, az egy marketing logika. Végezetül úgy gondolom, hogy ezek ízlésviták és azok szubjektívek, az, hogy nekem mi tetszik és mi tetszik másnak, annak nincs objektív mércéje, nem tudom azt mondani, hogy az ő ízlése rosszabb, mint az enyém. Az állami szerepvállalásban azt tudom elképzelni, hogy a magyar zenészek által készített könnyűzenét jobban támogassuk, patrióta meggondolásból. A magyar adófizetők pénzét mégiscsak a magyar könnyűzenei kultúrára költsük, mintsem a konzum szemétnek a lehetőség nyitogatására.
De nem kell az államnak dönteni zenei műfajok, szcénák között, azt úgyis a közönség fogja eldönteni.
Az irodalomban is mindig elmondom, hogy baromi jó, hogy bizonyos kritikus csoportok hatalmi pozícióba kerülnek és elmondják, hogy mi a jó irodalom, de egy dolgot elfelejtenek a képletből, az olvasót. Az olvasó fogja eldönteni. A könnyűzenét sem a producerek fogják eldönteni, akármennyire butítják vagy próbálják a közönségízléshez alakítani. Azt látjuk, hogy fel-leszálló ágban vannak különböző szubzsánerek. A ’90-es években Magyarországon elképesztő mennyiségű blues fesztivál volt, most már nincs. Ettől még a magyar blues jó, meg értik, csak most éppen nincs divatban. Ízlésvitákat állami segédlettel nem kell megvívni, de hogy tudjunk érvelni a saját ízlésünk mellet és tudjuk érteni, hogy mi történik a színpadon, ezt a zenei képzés, tehetséggondozás, tanulás eszközrendszerén keresztül el lehet érni.
Előbb-utóbb a tehetségek ki fognak emelkedni, új bandák fognak születni, ugyanakkor ma, ha megkérdeznék, mit mondanék először tehetségkutatónak, valószínűleg egy X-Faktor jutna az eszembe. Az Öröm a zene! vagy éppen az ÉTER Fesztivál lehetősége nincs benne a közbeszédben. Hogyan lehetne ezeket népszerűbbé tenni?
Láthatóbbá kell tenni őket. Nem szégyen tanulni a kereskedelmi csatornák marketingeseitől. Látjuk, hogyan tudnak ők felépíteni mini drámákat, hogyan dramatizálják a szereplőválogatást. Ez egy megtanulható vagy megvásárolható tudás. Elég nagy média rendszer van már a kormány kezében, közmédia plusz kormány közeli média, de abban is gondolkodunk, hogy a médiafogyasztási szokások megváltozásával aránylag olcsón létre lehet hozni azt a kommunikációs ökoszisztémát, amely mindenfajta platformon képes felépíteni ezeket a szereplőket. Regionális portálok, különböző közösségi médiumokban megjelenő, különböző audiovizuális tartalmak pl. ez a podcast is egy új típusú médiatermék. Minél több audiovizuális terméket kell az online térbe kihelyezni. A médiafogyasztási szokásaink radikálisan megváltoztak, ez az, amivel a politika ma már számot vet, a kultúra még le van maradva. Ma már információt 80%-ban online szerzünk be és csak 20% a hagyományos vagy nyomtatott sajtó.
Online térfoglalást kell végrehajtanunk, tele kell spamelnünk a netet magyar tartalmakkal!
Nem egy központból kell az egész tartalomgyárat működtetni, szerkeszteni, hanem sok-sok regionális központ számára kell lehetővé tenni, hogy ezeket a tartalmakat kitolják. A tehetségkutatók több állomásos, általában kis régiós szintűek, az adott régión belül gyűjtik össze a tehetségeket, majd a Hangfoglalón keresztül tudnak nagyobb, országos léptékre érni. Ez nem baj, sőt, ez jó.
Azt jelenti, hogy a különböző régiókban, egész Magyarországon, sőt a Kárpát-medence magyarlakta területein belül tudjuk ezt a kulturális kavalkádot biztosítani, hogy történik valami kultúra ott is és nem minden csak Budapesten.
Ezt az ökoszisztémát kell úgy felépíteni piramis-szerűen, hogy a csúcsán legyenek azok az országos elérésű médiumok, melyeken keresztül a legjobbak majd napfényre tudnak lépni.
El tudja képzelni, hogy egy ilyen, napfényre lépett magyar együttes a nemzetközi színtérre is kilépjen?
Folyamatban van ilyen. A Hangfoglaló Programon keresztül a zenei exportot is támogatjuk, a Nemzeti Kulturális Alapon belül működik egy kollégium. Vannak mérhető nemzetközi sikerek, már ott vagyunk a nemzetközi térben, de ezt tudatosabb menedzsmenttel, jelentősebb pénzösszegekkel nyilván jobban lehetne csinálni. A tudás megvan, már létezik az a csapat, aki menedzselni tudja ezt a folyamatot a világ összes táján, ha éppen arról van szó.
Nagyon érdekes a következtetés, amit levontak az elmúlt évek tendenciáiból, mi azokat a magyar zenekarokat tudjuk eladni külföldön, akik valamilyen módon meg tudják őrizni azt a közép-európai vagy magyar karaktert, ami miatt van egy sajátsága. Ez egyébként egy trivialitás, hiszen a kultúrában nem arra vagyunk kíváncsiak, ami ugyanolyan, mint a világ összes többi részén, hanem arra, ami más.
Az, hogy mi brit popzenekart neveljünk Magyarországon, egy értelmetlen verseny, mert ezt a versenyt indulásból megnyerik a brit popzenekarok, mert ők jobban tudják.
Nekünk magyar popzenekarokat kell tudnunk felépíteni és ezt a kulturális sajátságot, zenei örökséget kell beépítenünk, ami egy tágabb értelemben vett zenei örökség, a Baltikumtól a Balkánig terjed nagyjából. Ha ezt be tudjuk építeni a kortárs könnyűzenébe, azzal olyasmit tudunk mutatni a világnak, ami sehol máshol nincs. Ebből következik, hogy el tudjuk adni a terméket, kíváncsivá tudjuk tenni a világ zenehallgató kb. 80%-át.
Ahogy említette is, nagyon fontos a nemzetközi piacon, hogy egy-egy magyar banda meg tudja őrizni a saját országának, közösségének kultúráját. Erről átkanyarodnék arra, hogy a kultúránk védelme, mint címszó nagyon gyakran felmerül, akár Önnel kapcsolatban is. Ezt hogy kell érteni? Mit jelent az, hogy megvédünk egy kultúrát?
Azt hiszem, Bródy mondta, hogy én Erdélyből jövök és sajátos kisebbségi tapasztalattal bírok, tehát reflexszerűen védem a kultúrát, mert a Ceaușescu-kommunizmusban az volt a szándék, hogy az én anyanyelvi kultúrámat megszüntessék. Pont emiatt a mi veszélyérzetünk, a kisebbségben élő magyarok veszélyérzete sokkal szenzitívebb.
Ha végignézünk a globális őrületen, ami Amerikából indul ki, de egyre több nyugat-európai országban is látunk már példákat, ez a kukázzuk ki a rabszolgatartókat, a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető heteroszexuális, keresztény férfiakat, akik egyébként… stb. Teljes bolondulás van most már a világban és ez minket sem fog érintetlenül hagyni. Erre nem úgy kell gondolni, mint egy távoli problémára. Ez a probléma itt él velünk.
Ha megnézzük a MeToo-kampányt, ami tavaly végigsöpört az egész világon, az felülírta azt a római jogfogalmat, amire kétezer éven át Európát építettük, hogy először bizonyítani kell egy megvádolt személy bűnösségét, és utána ítéljük el.
A MeToo-kampány ennek a fordítottját csinálta, bemondásra ítéltünk el, mindenfajta bizonyítás nélkül vélt vagy valós tettek alapján bizonyos szereplőket, ezzel karriereket kettétörve. Egy médiakampánnyal felülírták azt a jogfogalmat, amire mi egy egész Európai Uniót építünk.
Vagy az ökohisztéria kapcsán, biztos emlékeznek a hallgatók is, amikor az Amazonas esőerdő égetéséről voltak brutális erejű képek. Hogy ég a Föld tüdeje. A klímaszakértők magyarázták, hogy az Amazonas esőerdője nem a Föld tüdeje. Oké, az baj, hogy felégetik, de nem a Föld tüdeje. És ez az üzenet két hónapig nem ment át, olyan médiakampány volt. A természettudományos tényeket sem lehet manapság természettudományos tényként védeni.
A kultúránk alapzata recseg-ropog, és ezen belül a magyar kultúra ráadásul azért van különösen veszélyeztetett helyzetben, mert nekünk nincsenek rokon nyelveink. Amíg például a szerbek és horvátok nagyjából ugyanazt a nyelvet beszélik – két különböző tájnyelvi megközelítésben –, vagy van egy nagy szláv vagy neolatin közösség, vagy vannak olyan társkultúrák, amik mégiscsak erősítik egymást, addig a magyar kultúrának nincsenek társkultúrái. Mi itt vagyunk Európa közepén ezer éve egy olyan nyelvvel, amit rajtunk kívül senki sem beszél, senki sem ért. És a világ elenyésző hányada hajlandó megtanulni a mi nyelvünket.
Itt két stratégia van: vagy megerősítjük ezt az anyanyelvi kultúrát, amire a magyar nyelv kiválóan alkalmas, vagy azt csináljuk, mint a svédek, akik a svéd tudományos nyelvet már át is állították angolra. Lemondtak a svéd nyelvű tudományosságról, Svédországban angolul lehet tudományos karriert építeni.
Ezt a második utat én egyébként önfelszámolásnak látom, nem tartom egy járható útnak. Ugyanis ha lemondasz az anyanyelvedről és az anyanyelvi kultúrádról, akkor gyakorlatilag secperc alatt átállítanak téged más típusú identitásokra. Ez történik ott, amit az előbb őrületnek neveztem, ilyen őrült, ideologikus agymosáson átesett tömegek estében. Nem lesznek kapaszkodóid, nem lesznek iránytűid. Egyszer ezzel etetnek meg, utána amazzal. Nem kell hozzá semmi más, csak egy jól felépített médiakampány.
Említette a beszélgetés elején, hogy a fiatalok nagy része filmet néz, zenét hallgat és nagyon nehéz rávenni őket, hogy például a Petőfi Irodalmi Múzeumba betérjenek. A koronavírus-járvány következtében több múzeumpedagógiai foglalkozás került át az online térbe, illetve online kiállítás-bemutatókat szerveztek. Hosszútávon van-e olyan stratégia, ami a múzeumot viszi el az emberekhez?
Minket azért ért kevésbé váratlanul az egész pandémiás helyzet, mert mi már tavaly óta erre készülünk, gyakorlatilag ez az egyik főigazgatói célom volt. Úgy neveztem, hogy „extra muros” – falakon kívüli térhódítás. Egyrészt a Károlyi-palota falai végesek, tehát fizikailag bezárt ez a tér. nem is múzeumnak épült, a kiállítóterek sem a legjobbak. Bár ettől még a muzeológusaink megoldják a feladatot.
Folyamatosan azt mondom, hogy ki kell vinni az itt őrzött kincseket a falakon kívülre. Ennek van analóg vagy reális lába, amikor utazó kiállításokat készítünk. A legkönnyebb, legolcsóbb és leghatékonyabb még mindig a virtuális láb, amikor egy digitális kiállítást készítünk. Vagy mindenféle innovatív megközelítésben megpróbáljuk az irodalmat közelebb hozni a kultúrafogyasztókhoz.
Itt is van egy nagyon fontos kérdés, amin már több mint fél éve dolgozunk, ez a digitális kultúrvagyon. Most már elég sok pénzt elégettünk arra, hogy digitális másolatokat készítsünk a közgyűjteményeinkben lévő értékekről, tárgyakról. Már minden múzeumban és levéltárban elég jelentős digitális adatvagyon halmozódott fel. Most arra készülünk, hogy ezeket valamilyen strukturált formában szintén közzétegyük.
Ez ugyanaz, hogy spameljük tele a netet magyar tartalmakkal.
Minden olyan kulturális tartalom, amire a közoktatásnak vagy a turizmusnak szüksége van, az itt van nálunk a közgyűjteményekben. Mi mindent tudunk a kastélyokról, várakról. A mohácsi csatáról szintén olyan világbajnok tartalmakat tudunk két perc alatt összerakni, hogy nincs az a Wikipedia, ami utolérjen minket.
Egyszerűen van egy nagyon muzeológus tudás, le tudjuk válogatni a lényegeset a lényegtelenről, valamint érdekesen tudjuk összefüggési rendszerbe helyezni őket. És megvannak azok a digitális másolatok különböző tárgyakról, amelyek érdekessé tesznek egy akármennyire unalmas történelemórát is. Hirtelen emberközelbe tudunk hozni bármit. Ez egy nagy adatvagyon, aminek a közzététele évek óta várat magára és most nagyon piszkáljuk egymást közgyűjteményi vezetőkként, hogy ezt sikerüljön összehangoltan közzétenni. Előzetes tárgyalások mindenkivel voltak, mi már létrehoztuk a Petőfi Irodalmi Múzeumon belül a Digitális Bölcsészeti Központot, aminek ez a feladata, hogy egy ilyen cselekvési tervet állítson össze. Ez gyakorlatilag el tudná juttatni a magyar internetet abba a 4.0-s állapotába, hogy szemantikai-logikai relációkba rendezzünk tartalmakat.
Tehát, ha beírom a keresőbe, hogy Kossuth Lajos, akkor a Kossuth Lajos utcától a Kossuth Lajos cukrászdán keresztül a Kossuth Lajos képig mindent antennaszerűen kidob számunkra. Márpedig a jövő és most már a jelen is arról szól, hogy egy mesterséges intelligencia összerendezi olyan relációkba, ami már elmondja nekünk, hogy miről szól. Tehát Kossuth Lajosról nem egy utcát fog feldobni, legfeljebb a legvégén, abban az összefüggésben, hogy történelmi hős volt és ezért nem tudom, hány utcát neveztek el róla Magyarországon. Hanem az összes közgyűjteményi tartalomra egy ilyen szemantikai relációs mátrixot szeretnénk felépíteni és ez be tud minket szívni a saját kultúránkba.
Ahogy ezen beszélgetésben is kihallom és ahogy az interjúit olvastam és a különböző podcasteket hallgattam, az a kép alakult ki bennem, hogy Önnek lehet egy olyan dolog az életében, ami megfogja és azzal kel, azzal fekszik. Ez lehet akár a magyar kultúrának az ügye. Én ezt vallásos emberként úgy mondanám, hogy „elhívást” érez magában valamilyen cél felé. Van-e egy ilyen célja Önnek?
Hát negyven felett az embernek azért kevésbé van késztetése a saját karrierjére gondolni. Nekem az összes személyi ambícióimmal szembemegy az, amit éppen csinálok, én legszívesebben a kis falusi házunkban ülnék, gyümölcsfát nevelnék, írogatnám a könyvemet, zenélgetnék és élném a világomat, meg nevelném a gyerekemet. Erre most ugye nincs lehetőségem, feladatot kaptam, amit el kell végeznem. Igazából, ami engem motivál ebben az egész történetben, az az, hogy amióta megszületett a fiam, az én koromhoz képest későn jött gyermekem, aki most még csak 3 éves, azóta az ő szemén keresztül nézem a világot. Azt szeretném, hogy ha ő ugyanabban az anyanyelvi kultúrában nőne fel, ami engem a legvadabb Ceausescu-diktatúrában is megtartott.
Ezeket a tartalmakat tudni kell biztosítani neki. Ez viszont már egy közösségelvi elköteleződés, mert hiába mondom azt, hogy én felgyűjtöm a könyvtáramat, meg összevásárlom a magyar komolyzenei értéktárat, meg begyűjteményezek nem tudom hány festményt, meg mindent összerakok egy nagy házba és azt mondom a fiamnak, hogy ez a magyar kultúra, ha nincs társa, akivel ezt meg tudja beszélni, és nem tud úgy felnőni, hogy az természetes, hogy ő Csukás-könyvekről beszélget a leendő osztálytársaival, vagy Lázár Ervin-mesékből veszi a kódokat. Ha ez nem lehetséges, akkor hiába csinálom én ezt, mert el fogom őt veszíteni a magyar kultúra szempontjából, vagy ő fogja elveszíteni az anyanyelvi kultúrát, amit én imádok. Valóban van bennem egy ilyen szenvedély, a magyar kultúra iránti szeretet vagy szenvedély, mert hogy egész egyszerűen jó.
Baromi jó zenéink vannak, nagyon jó zenekaraink vannak, baromi jó zenészeink vannak, nagyon jó íróink vannak, nagyon jó költőink vannak.
Én négy nyelven olvasok, és semmi szégyellnivalónk nincs ilyen szempontból. A költőink annyira jó költők, mint más nemzeti kultúrák költői. Nehezebb lefordítani ugyan őket, de ez sem egy lehetetlen mutatvány. Erre is van egy külön csapat, hogy a magyar irodalmat exportképessebbé tegyük, és kicsit feljebb húzzuk az európai irodalom rangsorán.
Szóval zenében, irodalomban és képzőművészetben is világbajnokok vagyunk.
Filmben talán nem annyira, vagy ezt nem tudom megítélni. Én kevésbé érzem magamhoz közel a kortárs magyar filmet, de lehet, hogy bennem van a hiba, de hát ezért mondtam azt, hogy ez egy ízlésvita. Nekem annyira nem jön be az, amit most kortárs magyar filmként láthatunk. Ettől még kötelességtudatból megnézem, csak nem biztos, hogy újra fogom nézni azt a filmet.
Ha már beszélgettünk a digitális irodalomról. A Digitális Irodalmi Akadémiának a szerzőit mekkora közönség olvassa? Most bővítették a névsort, erre miért volt szükség?
Ez egy elég nagy vita, itt most nagyon őszinte leszek. Ma kortárs irodalmat nagyon kevesen olvasnak. Sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Rengeteg sok pénzt ölünk a kortárs irodalomba, ösztöndíjakat biztosítunk és életjáradékokat fizetünk, meg könyvek kiadását támogatjuk, enélkül nem is élne meg.
Az olvasók viszont fogynak, egyre kevesebben olvasnak kortárs magyar irodalmat. Ez nem egy visszafordíthatatlan folyamat, ezért is van a Digitális Irodalmi Akadémia, ahol most jelenleg élő klasszikusoknak a teljes életművét lehet olvasni.
Tehát, ha valaki Bodor Ádámot akar olvasni, akkor a DIA honlapján hozzáférhető a teljes életmű, szerkesztett, gondozott formában, tehát egy hiteles szöveghely. Ezt szerettük volna kibővíteni kevésbé élő, kortárs szerzővel. Azért mondom így, mert, ha azt mondom, hogy halott szerző, akkor az egy lezárt történet. Mi az elmúlt bő 50 évből válogattunk szerzőket, vagy kértünk szakértőket, hogy nevesítsenek szerzőket. Nekem egyébként még Platón is él. Aki meg tud szólítani, az valamilyen szempontból élő szerző. Kitágítani azt a szöveghelyet, megmutatni más szövegeket és legalább hozzáférhetővé tenni.
Ez nem biztos, hogy automatikusan azt fogja jelenteni, hogy többen fogják olvasni, de lehet, hogy többen fognak onnan idézni és akkor kíváncsibbak leszünk olyan szerzőkre, akik egyébként könyvtárak mélyére vannak most temetve. Nem nagyon veszik őket előre, vagy mert nem a kánon fősodrához tartoznak, vagy mert nem is tartoztak soha oda. Lehet, hogy jelentős alkotók, de a Vajdaságban éltek és ezért a Vajdaságon kívül nem ismeri őket senki. Tehát egy ilyen Kárpát-medencei merítésből 113 kevésbé élő szerzőnek a teljes életművét céloztuk most meg. Ez fel fog menni körülbelül 120-ra, mert nagyjából húsz olyan hagyaték lesz, amihez nem fogunk tudni hozzáférni, vagy az örökösök végett, vagy mert nem találjuk az örökösöket és jogszerűen nem tudjuk közzétenni. Az elmúlt évek tapasztalatából ezt a huszas számot valószínűsítik a kollégák. Tehát, hogy minél több szöveget felpakolni a netre, olvashatóvá tenni.
Emellett elindítottuk a hangoskönyv-projektünket is, hogy minél több szöveget hallhatóvá tudjunk tenni, ugyanis most megint változnak a tágabb értelemben vett irodalom fogyasztási szokásaink.
Eddig az gondoltuk, hogy az e-book lesz a jövő, a nyomtatott könyvek halála az az elektronikus könyv lesz, de nem, mert annyira kiokosodtak a telefonjaink, hogy ma már a könyvolvasáson kívül minden másra alkalmasak. Ma már nem cipelünk magunkkal két okos eszközt, egy e-könyvolvasót meg egy okostelefont nem szívesen visz magával az embert. Ezért egyre nagyobb divatja kezd lenni a hangoskönyveknek.
Az Amazon fel is építette azt az ökoszisztémát, hogy elkezded olvasni az e-könyvet és ahol abbahagyod, ott folytatja a hangoskönyv, tehát a markerek kommunikálnak egymás között. Mi még nem tartunk itt, még az e-könyveknél is elég gyatrán állunk, de errefelé kezd tolódni. Próbálom valahogy egy picit a kortárs irodalmat is olvasóközelibbé tenni, ha szabad így fogalmazni.
Ősztől, a pandémiás időszak pont keresztbe vágta ezt a tervünket, de ősztől kifizetjük a kortárs magyar írónak, hogy kimenjen az olvasói közé, kifizetjük az útiköltséget, kifizetjük a fellépői díjat, csak menjen ki Csajágaröcsögére találkozni az olvasóival. Ugyanis az az én sejtésem, hogy ha Csajágaröcsögén találkozik az olvasóval, és felolvassa az egyébként a Petőfi Irodalomi Múzeumban zseniálisnak nevezett versét, Csajágaröcsögén meg leereszkednek a sisakrostélyok, és le fognak ereszkedni Beregszászban meg Szabadkán vagy Kolozsvárott vagy Csíkszeredán, akkor talán elgondolkodik majd a nagyrabecsült művész úr vagy hölgy, hogy nem biztos, hogy a közönség a hülye, lehet, hogy a verse érthetetlen. Mert itt a PIM-ben úgyis hazudunk neki.
Itt a PIM-ben könyvbemutatót tartani az azt jelenti, hogy mindenki a szemedbe fog hazudni, az ellenséged is azt mondja, hogy kurva jó voltál. Ez egy ilyen hely, itt ezek a játékszabályok, itt nincsen őszinteség ebből a szempontból.
A vidéki közönségnél viszont látszik a tekinteteken, ha valami unalmas, azt unják. Ez visszahat a szerzőre és megpróbál majd egy olyan írásművet letenni az asztalra, amit talán ott is élveznek, talán kicsit így életszagúbbá válik. Nem egy lehetetlen mutatvány, ha József Attila verseit a világon bárhol, bármelyik részén fel lehet olvasni, vagy mondjuk Pilinszkyt, hogy mondjak egy kicsit elvontabb költőt, felolvassuk bárhol a világon a magyarságnak, látszik, hogy a szőr felállt a karjukon.
Érzik, ha nem is értik, hogy mit akar Pilinszky mondani, de legalább érzik a vers mondandóját, zsigerileg megüti őket. Mikszáthot a mai napig elő lehet venni és élvezni, direkt nem mondtam most Jókait, mert neki kurva hosszú tájleírásai vannak, és azt általában unják az emberek, Mikszáth kevésbé foglalkozik ezzel, de nem hiszem, hogy lenne olyan magyar olvasó, akinek, ha Karinthyt adunk a kezébe, azt unja.
Tehát lehet úgy írni, hogy az asztalosinas is értse, meg az egyetemi prof is szórakozzon rajta vagy találjon benne intellektuális fogódzót. Nem egy lehetetlen mutatvány, csak valamiért mostanában elvált az irodalom az olvasótól. Elkezdtünk a szakmának meg a kritikának írni.
Az a fontos, hogy mit mond róla a szakma vagy a kritika. Azon belül is egy uralkodó műhely és ez egész egyszerűen vérszegénnyé és unalmassá tette az irodalmunkat.
Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Vecsei József, Fúzió Hallgatói Közösség
