A Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban, melynek részeként szemlézünk 8 választ, határon innen és túl.
2006. szeptember 17. – az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének időpontja. 14 éve annak, hogy az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc által elhangzott beszéd nemcsak a politikai palettán kavart nagy port, hanem jelentős társadalmi megmozdulások kiváltására is alkalmas volt.
Nemcsak a beszéd évfordulójának időpontjában szükséges erről beszélni, hanem minden alkalommal, mikor az aktuálpolitika kialakulásának előzményeit és az ezek közötti összefüggéseket keressük, hiszen
a mai tizen- és huszonéves fiatalok számára fontos felidézni, milyen politikai erőmozgások voltak hatással az akkori közvélemény alakulására, valamint, hogy milyen politikai alternatívák jelentek meg.
Ez utóbbi az, amely 14 év távlatában is nagymértékben meghatározza a jelenlegi rendszer fennállását és működését.
Személyes tapasztalattal sajnos nem szolgálhatok, lévén, hogy akkoriban még csak hat éves voltam, és nem is Magyarországon, hanem határon túl éltem, így az események közvetlen megtapasztalására sem nekem, sem a családomnak nem volt lehetősége.
Ahogy idősebb lettem, egyre nagyobb érdeklődést kezdtem mutatni a körülöttem zajló események, folyamatok iránt, ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb lelkesedéssel vetettem bele magam a 2006-tal kapcsolatos történések utólagos megismerésébe is.
Korosztályom tekintetében eltérő minták figyelhetők meg 2006 vonatkozásában: összességében kijelenthető, hogy barátaim és ismerőseim körében mindenki tisztában van a 2006-os eseményekkel.
Aki követi a sajtót, az előbb-utóbb szükségszerűen találkozik valamilyen formában az őszödi beszéddel is. A különbség a tudás mélyrehatóságában és részletességében áll.
Ezzel ellentétben a fiatalabb korosztály többsége az általános tapasztalat szerint nem is hallott még Gyurcsány Ferenc őszödi "vallomásáról". Bár ez életkorukból kifolyólag érthető, mégsem szabad elsiklanunk afelett, hogy az emlékezetpolitika, múltunk megismerése iránti vágy milyen fontos szerepet játszik a jelenünk megértésében és a jövőnk alakításában.
Sokan követelték, hogy Gyurcsány Ferenc mondjon le a miniszterelnökségről, így a családom is. Én mindössze hétéves voltam, amikor apukám ment tüntetni. Emlékszem, hogy édesanyám és édesapám dühösen tanácskoztak az ominózus felszólalásról, miközben néztük a híradót, ahol indulatosan kiabáló emberek tömegeit mutatták.
Rengeteg érzelmet láttam a képernyőn, de nem értettem még olyan szinten a közéleti eseményeket, hogy kötni tudjam őket valamihez vagy valakihez.
Kicsit beleláttam egy ijesztő, felnőtt világba, éreztem, hogy mindenhol eluralkodik ugyanez az összezavarodottság, így bennem is.
Visszagondolva így, fiatal felnőttként, sok akkori történés értelmet nyer már, de szomorúan konstatálom, hogy korosztályom nagy része nem köti össze ezt a beszédet és a mögötte álló tetteket, vagy nem tudja, hogy miért és hogyan felelős Gyurcsány Ferenc.
Kerültem már párszor olyan beszélgetésekbe velem egyidős vagy akár idősebb emberekkel, akik szinte teljesen elfelejtették ezt a szégyenteljes eseményt,
vagy csak nem akarnak tudomást venni róla, annak ellenére, hogy 14 év után ez a beszéd a modern kori politika egyik legmeghatározóbb példája arról, hogy egy ember hogyan csinált bolondot egy egész országból.
Ugyan hétévesen még nem értettem sokat ebből az esetből és jobban lekötött az, hogy akkor kezdtem el az általános iskolát, hogy megtanultam biciklizni, de az akkori képek a mai napig felvillannak a szemem előtt: a kiabálás, a felháborodás, a számtalan sérült ember és a tüntetések az utcán.
Hálás vagyok, hogy olyan környezetben és családban nőhettem fel, ahol elmagyarázták nekem a miérteket,
és nem felejtették el az őszödi beszédet és a hazugságokat, így segítve, hogy jobban át tudjam látni a mai magyarországi politikát.
Hol is lehetne elkezdeni egy olyan történetet, ami akkor és ott mind fizikailag, mind lelkileg is 350 kilométerre állt tőlem?
Akkor és ott, a gyermeki szemmel nézve végtelenül messze fekvő, nagy Budapesten történt valami. Valami, ami miatt egyaránt vagyok most, felnőtt fejjel büszke és szomorú.
Büszke, mert a nemzet, amelyhez én is tartozom, nem nézte tovább tétlenül azt a mérhetetlen nagy hibasorozatot, amit egy ország kormánya Európában addig nem csinált, nem tűrte tovább, hogy hazudnak neki reggel, délben és este. A magyar nép felállt és azt mondta: elég volt!
Szomorú is vagyok ugyanakkor, mert az ébredéshez az út a magyar testvéreink szemkilövetésén, könnygáztengeren és vízágyúkon át vezetett.
Egy 8 éves kárpátaljai kisfiú akkor és ott mit sem sejtett abból, hogy mi történik körülötte. Annyit látott csupán, hogy a szülei minden este árgus szemekkel nézik a híradót, és lélekben ők is skandálják a jól ismert rigmusokat. Mert dühösek.
Dühösek arra a rendszerre, ami 2004-ben nemet mondott rájuk, és reménykednek, hogy véget érhet az a korszak, amiben a határon túlra szakított magyar ember „csak egy ukrán” lehet.
Számomra ezt jelenti 2006. A szüleim árgus szemeit a képernyő előtt és azt, hogy akkor és ott tudtuk: vannak, és mindig lesznek magyar testvéreink, akik ránk is magyarként gondolnak.
- Roland
Szokták mondani, hogy az idő mindent széppé tesz. Én ezt úgy értelmezem, hogy megkaptuk azt a szerencsés tulajdonságot, hogy a memóriánkban hosszú távon csak a jó emlékek éljenek tovább.
Ez a “jó” tulajdonságunk a politikai emlékezet esetében egyfajta átok.
A ma húszas éveikben járó fiataloknak - magamból kiindulva - nem sok emlékük maradt a 2010 előtti évekből, de talán még a kicsit idősebbeknek sem. Úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb szempont a politikai értékválasztásnál, hogy emlékezzünk arra, ami volt régebben, és ebből levonva a következtetéseket tudjuk, hogy mit szeretnénk a jövőben.
Emlékeznünk kell a múltra!
Én 2006-ban még csak általános iskolás voltam, furcsa lenne, ha a politika érdekelt volna akkor. Az viszont egyértelműen megmaradt, hogy akkoriban többet beszéltek közéletről, hogy az emberek sokat emlegették a miniszterelnököt. Általában negatív értelemben beszéltek a politikáról.
Akkoriban futott az a rigmus, hogy “Mondjon le!”. Nem értettem akkor, hogy miért követeli ezt látszólag mindenki, és hogy a miniszterelnök ennek ellenére miért nem mond le.
Mára már tisztábban látom a helyzetet.
Már értem, és rajtam kívül még biztosan egészen sokan értik a korosztályomból, miért is volt rossz időszak az országnak a 2006-2010-es ciklus. Viszont,
ha nekem is csak halovány emlékek maradtak, úgy egy nálam is fiatalabb generációnak ez a korszak lassan semmit sem jelent majd.
Ezek a potenciális szavazók azok, akiknek online, fiatalos kampányokkal menőként tálalhatóak olyan, közelmúltban regnáló politikusok, akik a legsötétebb eszközökkel züllesztették le az országot egy évtizeddel ezelőtt.
- Marcell
Amikor 2006 szeptemberében az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc balatonöszödi beszéde nyilvánosságra került, én még csak 9 éves voltam.
Gyerekként nem követtem a politikát, de a szüleim arcára volt írva, hogy miként vélekedtek az akkori történésekről.
Azoknak a politikusoknak a többsége, akik ma, a demokratikusan megválasztott kormányt támadják és diktatúrát kiáltanak, némán hallgattak a 2006-os események idején,
amikor a demokratikus jogaikkal élő, tüntetni kivonuló magyar állampolgárokat gumibottal verték.
Ha családi körben szóba kerül a 2002-2010 közötti kormányzás, sok minden elhangzik: Gyurcsány Ferenc és gázáremelés esete, a katolikus iskolák támogatásának megvonása, a 2004-es népszavazás a kettős állampolgárságról vagy az 500 ezer forintos törzstőkével rendelkező KFT-k időszaka, amivel a tisztességes vállalkozások kerültek nehéz helyzetbe.
- PB
2006-ban harmadik osztályos tanuló voltam. Akkoriban Budapest egyik külső kerületében laktunk, így a belpolitikai események által kirobbantott tüntetésekről csak a tévéből tájékozódhattam.
Ma, felnőttként arra döbbentem rá, hogy
a forradalmi hangulatról, drámai képsorokról és az őszödi beszédről gyakorlatilag néhány kiragadott mondaton kívül nincsenek maradandó emlékeim,
gyerekfejjel alig fogtam fel valamit abból, ami történt, így megkérdeztem a szüleimet, hogy ők miként élték meg az eseményeket.
Anya a következőt mondta: „Sosem foglalkoztam a politikával. Abból az időből is csak arra emlékszem, hogy a miniszterelnökről kiszivárgott egy beszéd, az emberek dühösek voltak és törtek-zúztak az utcákon.”
Apa ezt válaszolta: „Az a bizonyos beszéd mindent megváltoztatott. Kiderült, hogy amit a kamerák előtt mondtak, mind hazugság volt, és a háttérben teljesen más dolgok történtek. Ezt követően mindenki már csak a kormányfő lemondását várta. Lehullt egy lepel, beismerték az ámítást, így már senki nem tudta ugyan olyan szemmel nézni a politikának nevezett showműsort. Ennek hatása ma is érződik.”
- MB
Távol Budapesttől, az események másnapján, kilencévesen, a kelet- magyarországi megyénk lapját olvasva jutott tudomásomra az a sok fővárosi történés, ami az 56-os forradalom 50. évfordulójának a megemlékezéséhez köthető.
Mélyen megdöbbentett, és a szüleimet kérdeztem, ők magyarázták el az eseményeket. A legnehezebb dolog számomra annak a megértése volt, hogy
hogy lehet, hogy magyarok bántanak magyarokat? Felfoghatatlan volt. Az egyik osztálytársam tévesen úgy gondolta, háború van az országunkban, ő erre következtetett azokból a képekből, amiket a híradóban látott.
Mivel akkor még történelemórán nem tartottunk a forradalmaknál és háborúknál, az osztályfőnöki órán kellett tisztázni, hogy mi történik.
Az újság címlapja, amelyen a székház ostroma volt, a mai napig a szemem előtt van épp úgy, mint a vérző fejű emberek, akikre a rendőrök rálőttek, vagy megverték őket.
Nagyapám, aki az 56-os forradalom alatt fővárosban élt, mesélt nekem az akkori eseményekről.
Azt mondta, hogy a magyaroknak időről időre meg kell küzdenie azokkal, akik elnyomják őket.
Most, mai fejjel már értem, hogy akkor a kegyetlen szovjetekre gondolt, és hogy ez méltó párhuzam a Gyurcsány Ferenc vezette akkori hatalommal, és azokkal a rendőrökkel, akik bár parancsra cselekedtek, még is több száz emberi életet és azok családját is veszélyeztették az agresszív fellépésükkel.
Már akkoriban büszke voltam azokra, akik ott harcoltak egy jobb Magyarországért, és bátornak gondoltam őket, hiszen készek voltak kiállni magukért, még ha véres megtorlásra is kellett számítaniuk emiatt.
- Zsolt
A 2006-os tüntetéssorozatból számos emlék él bennem. Nem az összes eseményt írom le, kizárólag azt, amire személyesen visszaemlékszem. Történtek számomra megrázó, 7 éves fejjel - de tulajdonképpen mai fejjel is - félelmetes és brutális események.
Voltak olyanok is, amik inkább abszurdnak tűntek: ami a legjobban megmaradt nekem ezek közül az Horváth Gyuri bácsi volt, a seregélyesi műszerész, aki beindította az Erzsébet téren elhelyezett tankot, és megindult vele a rendőrsorfal felé. Ez az esemény akkor a világsajtót is bejárta.
Sajnos azonban nem ez maradt meg legjobban a 2006-os őszből: ahogy az őszödi beszéd napvilágot látott, aminek a sorait azt hiszem senkinek nem kell bemutatnom, az emberek abszolút többsége megelégelte az akkori kormányt.
Már kora ősztől tüntetések voltak az egész országban. Ez az 1956-os forradalom 50. évfordulóján ért a csúcspontra.
Tisztán emlékszem, a nagyszüleim nappalijában ültem a televízió előtt, és döbbenten próbáltam értelmezni, hogy mi is ez a háborús állapot az országomban.
Később értettem csak meg: a rendőrség nem kezelte a helyén a zavargókat és a békés tüntetőket. Ártatlan embereket ütöttek és lőttek meg. Akit a rendőrök értek, brutalitás bánásmódban részesültek. Indokolatlan volt a tiltott vipera, és a gumilövedékek használata az emberek ellen.
A rendőri akciók következtében számos olyan békés tüntető - néhányan súlyosan, sokuk könnyebben - megsérült, akiknek nem volt közük a zavargásokhoz. A rendőri brutalitás horrorfilmbe illő volt.
Ami még bosszantó így visszaemlékezve, hogy a símaszkos rendőrök egy törvényellenes, belső utasítás miatt nem viseltek azonosító jelet, így utólag jórészt nem lehetett megállapítani a túlkapások elkövetőinek személyazonosságát.
Felnőtt fejjel is megdöbbentenek, amik akkor történtek. Véleményem szerint korombeliek sincsenek tisztában azzal, hogy mik is történtek 2006 őszén, nemhogy a nálam fiatalabbak.
Ez egy olyan tragédia, amiről beszélni kell.
- Ádám
Nyitókép: Sean Gallup / Getty Images
Mütyűrök: Péntek János: A kalotaszegi népi hímzés és szókincse
Írnál róla? szerkesztoseg@reaktor.hu
