IItthon maradok-e a tanulmányaim után?
Végzős járműmérnök hallgatóként ki merem mondani, hogy itthon maradni, dolgozó emberként, kis túlzással pénzügyi hőstettnek minősül. Nem titok, hogy hányszorosát keresik a szakmámbeli mérnökök Nyugat-Európában, Oroszországban, vagy az Egyesült Államokban. Amennyire nagy nyereség lenne egyéni érdekből kiutaznom, oly mértékben szükség van a tudásomra és a munkámra egy olyan országban, ahol több ezer családot a járműiparban dolgozók tartanak el.
A dilemma hallgató korunkban ért utol minket, amikor szembesültünk azzal, hogy
a külföldi egyetemek nagy részénél magasabb szintű és több lexikális tudást kell elsajátítanunk,
ugyanakkor a szakmai versenyeredményeink bizonyítják, hogy a gyakorlatban (nem egyszer önszorgalomból) is képesek vagyunk versenybe szállni a más országbeli hallgatókkal. Mégis, miután végeztünk, nem egyszer harmadannyi a fizetésünk, mint a többieknek.
Áldozat vagy kötelesség
Vannak technikai és érzelmi akadályai az elvándorlásnak. Elsőre példa maga a nyelvismeret:
bár a műszaki ágak nyelveit (angol, német, francia) a legtöbben magabiztosan beszéljük, mégsem használjuk őket érettségi után.
Ugyanis a többi felsőoktatási képzéssel ellentétben a mi rendszerünkben fakultatív az idegennyelvi óra, míg másnak a napirendje része, nekünk a nyelvi képzés a szabadidőnkből megy. Így e téren az ismereteink, ha csiszoljuk is, gyakran nem alkalmasak egy külföldi állás elvállalására.
Nehezebben áthidalhatók az érzelmi vonatkozások: itt születtünk, a hazánk nevelt ki, ide húznak a gyökereink. Ezen az érzésen talán nincs is mit magyarázni.
Ha az operatív akadályokat elgördítjük (és a műszakisok közül ez sok hallgatónak sikerül), nem marad más, mint az itthoni ’X’ és a külföldi ’3X’ fizetés közül választani.
A két fizetés különbözetének fedezete a hazaszeretetem.
Nagy kérdés, hogy elég-e? És ha elég, akkor sem én vagyok az egyetlen, aki a – ha úgy vesszük – fizet azért, hogy nem párszáz kilométerrel arrébb végzi a munkáját.
Viseli a házastársam, akinek legalább ennyit kell keresnie, nem maradhat ki a piacról. Fizetik a gyermekeim, akiknek nem csak az anyagi javaikról kell lemondaniuk, hanem a szüleik idejéről is. Hiszen mérnöknőként sem valószínű, hogy megtehetem, hogy az óvoda megkezdéséig száz százalékban otthon leszek a kisbabámmal.
Fizetik a szüleim, mert pályakezdőként a nagyvárosi lakhatást, élelmiszerárakat a hazai fizetésem mellett néha ki kell majd pótolniuk, ha valami történik. A dilemmám tehát ebből adódik. Ha a kérdés egyváltozós lenne, és csak rajtam múlna, gondolkozás nélkül itt maradnék.
Szülői istenhozzád
Legtöbben hamar elszakadunk a szüleinktől, a csoporttársaim közül kivétel nélkül
mindenkit arra biztatnak a szülei, hogy a kötelező éveket töltse itthon, aztán vissza se nézzen!
Ne feledjük, milyen kor és milyen váltások nehezedtek a szüleinkre: aki a szocializmusban nőtt fel, a rendszerváltáskor volt munkakereső, és alig volt lehetősége egyáltalán angolul tanulni, így elzáródott a külföldi munkáktól akkor is, amikor már mehetett volna, jogosan akarja, hogy a gyermeke kedvezőbb feltételekkel vágjon neki az életnek.
Ehhez asszisztál nálunk egy speciális jelenség: Magyarországon az állami ösztöndíjasoknak képzéstől függően adott időt itthon kell dolgozniuk. Végzett mérnökként azonban
bizonyos szakágakra akkora a kereslet, hogy pár – főleg nyugati – cég nem várja ki ezt az időt, hanem kifizeti azt az összeget az államnak,
így amint megkaptuk a papírt, szállhatunk is fel a repülőre. Egy ilyen ajánlatra nehéz nemet mondani, ha három és fél évig éltünk tömlős sajton és szikkadt kiflin a kollégiumban.
Kihívás, fejlődés
Még a fejemben van az élmény, amikor a vitorlás versenyző nagyapámmal, a túrák végén, a kikötőben pihenve a hajókat néztük. Már akkor sejtettem, hogy hajótervező mérnök szeretnék lenni, így lenyűgöztek azok a mondatok, amikor mesélte, hogy amikor fiatal volt, nem volt ilyen szép és erős móló, hogy csak a németeknek volt spinakker vitorlájuk, még nem voltak yachtok, nem gyártottak erős műanyag hajót… Egyszóval mennyit kellett a sporthajózásnak fejlődnie, hogy ma itt tartsunk.
Ez az, ami annyira izgalmas a magyar fiataloknak: hogy van mit csinálni.
Nekünk soha nem lesz egyetem alatt műhely a talpunk alatt, drága szerszám a kezünkben, de a jó vizsgákat követő ösztöndíjból telik ezekre. Nem képezi a vitorlázás a testnevelés órák részét, de ha szerencsénk van, a hajópucolásból ki lehet hozni egyszer egy saját hajót.
A magyar mérnökök külföldön pont azért keresettek, mert bennünk van a mentalitás, hogy mindent meg lehet oldani, csak kreatívnak és ötletesnek kell lenni hozzá. Engem is ez vonz a hazai iparban: sokkal többet kell kihoznom magamból, mint máshol a világon, amíg fiatal vagyok, szeretném tudni, hogy mennyit tudok hozzá tenni.
A későbbi éveim még bizonytalanok, de addig biztosan nem megyek el, amíg én nem tudok mutatni legalább tíz dolgot a lányomnak a magyar kikötőkben, ami szép, hasznos, és az én fiatalkoromban még nem volt ott.
Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-asvilágválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.
Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu
