Az elmúlt időszakban számtalan alkalommal hallottam hallgatótársaimtól, hogy mennyire szörnyű is volt az egyetemi félév a digitális oktatásra való átállás miatt. Bár magától értetődően mások élményeiről nem tudok nyilatkozni, a saját tapasztalataim kevésbé voltak negatívak, sőt! Íme 4 ok, hogy szerintem miért volt jobb a digitális oktatás!
Más jellegűvé vált a számonkérés
és nem arra utalok ezzel, hogy könnyebb lett volna. Az oktatók többsége észrevette, hogy felesleges a félév végi ZH-k és vizsgák hagyományos módon való eltervezése, ugyanis a hallgatók a lehető legbrutálisabb módon képesek kijátszani a rendszert, kreatív megoldásokat találva a számonkéréseken való ügyeskedésekre. Számos esetben jogosan kerültek megtartásra például szóbeli vizsgák, ám megjelent egy új típusú hozzáállás: a hallgatóknak végre gondolkodniuk is kellett!
A megírt esszék, szóbeli beszélgetések és másfajta kreatív feladatok során nagyobb hangsúlyt kaptak az eredeti gondolatok, az általunk végzett kutatómunka, ahogy erősödött az oktató-hallgató közötti kollaboráció is.
Valós probléma, hogy a magyarországi egyetemi hallgatók sok esetben csak azt tudják, amit mások, viszont nem tudnak olyat, amit mások még nem.
Néhány hónap digitális oktatás nem hozott minden hallgató számára eget rengető innovációt, de elindított egy olyan folyamatot, amely az önálló szakmai fejlődés alapjait eredményezte.
Rengeteg időt spóroltam!
A belváros szívében lakom, így ha valakinek, akkor nekem nincs okom panaszkodni az egyetemre való bejárás miatt. Mégis, egy átlagos egyetemi napon ki kellett keresnem az aznapi pár zoknit, el kellett készülnöm, be kellett mennem az egyetem épületébe, ahol vagy kényelmesen éreztem magam, vagy nem, vagy lemerült a laptopom, vagy nem, vagy volt időm ebédelni, vagy nem. A járványhelyzet idején azonban sikerült egy napi rutint kialakítanom, megfelelően étkeztem – az elmúlt 3 évben soha nem reggeliztem olyan rendszeresen, mint mostanság –, többet aludtam, ahogy sokkal hatékonyabban is tanultam.
Máskor az egyetemi előadások közötti egy órás szünet egy esetleges gyors ebéddel, illetve a folyosón való székkereséssel telt, most viszont tudtam, hogy ennyi idő alatt valami hasznosat is csinálhatok.
Sokan panaszkodtak, hogy több feladatot kaptak az oktatóktól: szerintem is megnőtt a teendők aránya, ám amennyiben az összes érintett fél jó szándékkal és kellő motivációval közelítette meg a kérdést, akkor sikerülhetett a korábbiaknál komolyabb szakmai munkát produkálni.
Nem lehetett annyi kifogás
- Önnek hol a szemináriumi dolgozata?
- Elnézést kérek, otthon hagytam!
Ja várjunk! Ilyen nem történhetett meg a digitális oktatás idején. Persze hirtelen jelentősen megnőtt a rossz internetkapcsolatok száma – melyek közül sok valós volt, magam is belefutottam néhány technikai problémába –, viszont összességében kevesebb volt a hibaforrás: nem késett a busz, nem volt nagy sor a nyomdában, nem került megrendezésre három barát születésnapi bulija két hétvégén belül… és mindez persze nagyon rossz, hisz a karanténhelyzet elvett az életünkből valami olyat, amit teljesen magától értetődőnek tekintettünk: talán soha nem gondolkodtunk azon, hogy milyenek is lennének a mindennapok tömegközlekedés, gyors ebédek, ZH előtt pánikosan átolvasott anyagok és a szaktársakkal való találkozás nélkül.
Ennek ellenére, szigorúan a szakmai részt tekintve, a digitális oktatás nagyobb hatékonyságot és gyorsaságot eredményezett: ha valaki kellő odaadással állt hozzá egy előadáshoz, és nem kikapcsolta a mikrofonját, aztán a sorozatát nézte, akkor a tanár szavait követően egyből ellenőrizni tudta az adott diát, megfelelő módon volt képes jegyzetelni, illetve „élőben” kereshetett utána többletinformációknak.
Kreatív energiák szabadultak fel!
A vírushelyzet olyan kihívást jelentett a felsőoktatási intézmények számára, melyre az adott egyetem vezetésének, oktatóinak, hallgatóinak egyaránt gyorsan kellett reagálnia. Mindenki alkalmazkodni próbált az adott helyzethez, rövid idő alatt sok dolgot tanulva, kreatív megoldásokat találva a megjelenő problémákra. Egy krízishelyzet alakult ki, ami bebizonyította, hogy igenis képesek vagyunk néhány nap alatt átalakítani a megszokott életünket, illetve reagálni teljesen váratlan szituációkra.
Amennyiben valaki a tanév első félévében megkérdezte volna, hogy mennyi idő alatt képesek átállni a magyar felsőoktatási intézmények digitális oktatásra, biztos az lett volna a válasz, hogy az a közeljövőben lehetetlen.
Mégis, saját tapasztalataim alapján azt bátran kijelenthetem, hogy nagyon is jól sikerült megfelelniük az eléjük állított próbatételnek. Ez pedig nem egy olyan sablonszerű kijelentés, amit egy diplomaosztón hallani szokás: konkrétan minden tanórám megtartásra került, méltóképp volt lehetőségem záróvizsgázni, és még az egyetemi kurzusokon túl is volt néhány plusz online program.
A digitális oktatás sikere persze számos tényezőtől függ, így el tudom fogadni, ha másoknak kevésbé pozitív élmény volt az elmúlt pár hónap – főleg ha gyakorlatorientált képzést végeznek. Én magam is hiányoltam a személyes találkozókat, ahogy a külvilágtól való folyamatos elzártság is nehézkessé vált idővel. Egy azonban biztos: nem ördögtől való a személyes jelenlétet igénylő, reggel 8-kor kezdődő, 200 fős egyetemi előadások helyett alternatívákban gondolkodni.
Nyitókép: Elvtárs
