Az oktatás nagyon fontos egy társadalom számára. Feltétele a fejlődésnek, és a civilizált életnek. Ellenzéki hangok gyakran kritizálják a jelenlegi magyar oktatási rendszert, részben talán azért, mert politikai hasznot remélnek belőle. A gond ezzel többek között az, hogy a kritikák mellett ésszerű megoldást nem tudnak ajánlani, mindössze a kormányt hibáztatják.
Úgy gondolom, az oktatás elsősorban nem pénz, vagy az oktatási rendszer struktúrájának kérdése. Már csak azért sem, mert a konzervatív kormány biztosít elég forrást az oktatás számára. Az oktatást a tanárok végzik, nem a legmodernebb eszközök, interaktív táblák. A legfőbb probléma azonban az, hogy sok tanár nem tud szót érteni a diákokkal. Ha megnézünk egy átlagos tanári kart, sok-sok olyan pedagógust találhatunk, akik hiába tekintenek hivatásként a munkájukra, gondot okoz nekik a fiatalokkal való kommunikáció. Egy oktató ugyanis nem egy szócső, nem csak a tananyagot kell leadnia. Egy olyan tanár, aki hivatásként tekint a szakmájára, az valóban sokat foglalkozik a tanítványaival. Sajnos ez sok esetben nem működik jól.
Azok a diákok, akik kevesebb oktatói támogatást kapnak, gyakrabban élik meg munkahelynek, vagy börtönnek az iskolát. A tanárok jogosan várják el a tiszteletet, hiszen fontos és értékes munkát végeznek, egy tizenéves éves diák azonban sok esetben nem az elvártak szerint viselkedik. Nem egyszerű haladni a korral ez tény, de törekedni kell arra, hogy az oktatók megismerjék a fiatalok életvitelét, szokásait, mivel a digitalizáció miatt a világ, és vele együtt a Z generáció is teljesen más mint az előttük járó korosztályok.
Egy olyan tanárnál, aki képes rugalmas lenni, és látszik rajta, hogy „nem ragadt valahol a hetvenes évek közepén”, a diákok az esetek jelentős részében fegyelmezés nélkül sem fogják zavarni a tanóra rendjét, mivel leköti őket a tanár előadása, személyisége. A tanórák kellemesen és hasznosan telhetnek, az oktató és a tanulók egyaránt elégedettek lesznek. Vannak olyan tanárok, akik szigorral próbálnak tiszteletet kivívni, de valamiért sok esetben nekik van a leginkább nyomasztó, ugyanakkor mégis rendetlen órájuk. A diákok hajlamosak viccet csinálni egy egész tantárgyból, ha az oktató nem megfelelő.
Véleményem szerint az oktatási rendszerre a legnagyobb csapást a Rákosi-féle kommunizmus mérte Magyarországon.
Megszüntették az egyébként világszínvonalú magyarországi keresztény iskolákat, és lett fából vaskarika: poroszos, merev oktatás. Kineveltek egy szocialista tanári réteget, ami a mai napig érezhető hatást gyakorol az iskolai életre. Most itt egy új, szocialista eszméktől mentes pedagógus generáció ami lassan, de változtat. Az oktatás helyzetének változása éppen ezért nem években, hanem generációkban mérhető.
Az új generáció képes szót érteni azokkal, akik hallgatják az óráit, és képes lesz a jelenkornak megfelelő információ átadásában. Nem okoz majd gondot az, hogy bekapcsoljon egy projektort, készítsen egy Kahoot! kvízt. Tudni fogja, hogyan tartsa fent a figyelmet, és a diákok tisztelni fogják a intelligens hozzáállásáért, éppen ezért kevésbé kell majd szigorral fegyelmeznie az órán. Ennek megvalósulására sajnos kisebb esély van a kevésbé kulturált környékeken található intézményekre.
Ahol az intézmény igényli, ott nagyon is fontos az iskolaőr személye, amelyet a legjobb tanárok sem képesek pótolni. Ha biztosítja az iskolaőr a rendet, akkor már csak az oktatón múlik, hogy képes-e kiemelni a szerényebb társadalmi rétegben élőket a rossz helyzetből. Rossz helyzet, nem hátrányos. Hátrányos akkor lenne, ha a szegénysége miatt hivatalosan is hátrányba kerülne, pedig ez véleményem szerint egyáltalán nem igaz.
Az oktatás másik fontos eleme az oktatott tárgy, a tantárgyak. Az utóbbi tíz évben megfigyelhető egyfajta pozitív változás, megjelentek új tárgyak. Amit jelenleg én hiányolok, többek között a filmtan. A filmművészet egy teljes iparággá nőtte ki magát száz év alatt, az átlag magyar ember még sem képes szakszerű kritikát megfogalmazni ebben a témában egy alkotásról. Ez alapján nem is meglepő, hogy milyen magas nézettséggel fut a vidéki falvakban élőket negatív sztereotípiával illető „Mi kis falunk” c. sorozat. Ez csupán egy példa a sok, véleményem szerint igénytelen televíziós műsor közül.
A fiataloknál gyorsan terjed az Netflix és az HBO Go streaming szolgáltatás. A Netflix ugyan vét hibát, és sajnálatos módon megadta magát a liberális világnak, de azért így is nagyon sok igényes, politikamentes tartalom van rajta. A fiatalok lehet, hogy szívesebben írnának filmkritikát filmtanon, mint a média órán irodalmi hangvételű újságcikkeket. Pár éve még a hagyományos újságírás felépítését tanultam a gimnáziumban. Akkor sem értettem, minek, hiszen az online újságírás sem olyan logika alapján működik már.
A másik, szerintem elavult tárgy az énekóra. A legtöbb diák nem veszi komolyan, és az nem is elvárható, hogy egy tizennégy éves fiatal Mozartot hallgasson. Az énekórán sokkal több kortárs alkotást, akár elektronikus zenét is fontos lenne oktatni. Meg kellene tanítani azt, hogy hogyan működik egy zeneszerkesztő szoftver. Ez a jelenkor hasznos zenei tudása. Itt fontos megjegyezni, hogy az általános iskolai népdalok fontosak a gyermekek számára, így azokra mindig is szükség lesz, az is a kultúra része, ami később valóban hozzáad az identitásukhoz.
Az irodalomórák kötelező olvasmányainak kérdése egy kényes vita, sokaknak érzelmi kérdés is. Azon, hogy jelenleg mennyire jó ötlet például a ’Légy jó mindhalálig’ c. könyvet kötelezővé tenni, már sokszor elgondolkoztam. Annyi olyan könyv van, amivel erősíthetnénk a nemzeti identitást úgy, hogy azt a diákok is élvezzék. Nem is beszélve arról, hogy külföldi irodalomból is lehet rövid, izgalmas, ugyanakkor mélyen megérintő olvasmányokat választani.
Úgy vélem fontos lenne interaktívvá tenni az irodalmat.
Írjanak saját verset, vagy akár slam-poetryt. A Slam az utóbbi évtizedben terjedt el, és a legismertebb slammerek világára inkább jellemző a liberális világkép. Nem lehet hallani olyan hazaszerető alkotást, mint a ’Nem tudhatom…’ c. vers. Radnóti képes volt megmutatni a szépet, még egy szörnyű időszakban is. Fontos lenne, hogy a diákok megélhessék kreativitásukat, hogy minél többen merjenek aztán fellépni egy slam-poetry eseményen, és minél sokrétűbb, igényesebb mondanivalót közvetítsenek. A jelenlegi hazai slam-poetry kínálatból nagyon hiányzik egy-két ilyen alkotás.
Ahogyan említettem, ezek nyilvánvalóan nem években, hanem generációkban mérhető célok és változások. Nagyon sok pozitív előrelépés történt az utóbbi évtizedben, éppen ezért fontos, hogy ezek a folytatódjanak az oktatók és diákok érdekében egyaránt. Talán így válhatna élvezhetőbbé, izgalmasabbá, kreatívabbá és hasznosabbá az oktatás. Megerősödhet általa a nemzeti identitás a kultúrában is, és olyan kompetenciákat sajátíthatnak el a tanulók, amiket később tudni fognak alkalmazni is a hétköznapi életben, és a munkaerőpiacon is.
