Az elmúlt hetekben számos hazai portálon is lehetett olvasni a mianmari eseményekről, különösen azon történésekről, mely következtében elérhetetlenné vált az országban előbb a közösségi média, majd az internet is. De mit érdemes tudni erről a sokak által kevésbé ismert országról, milyen kihívások nehezítették meg annak függetlenségét követő időszakát, illetve minek az eredménye a mostani katonai puccs? Cikkünkben ezt vizsgáljuk!
Britek, japánok és a függetlenedő Burma
Kezdjük néhány alapinformációval Mianmart illetően. Először is tisztázni szükséges az állam nevét, mely sok félreértést von maga után: hivatalosan ma a Mianmari Szövetségi Köztársaságról beszélünk, a formálisabb, sokat vitatott Mianmar elnevezés 1989-től lépett érvénybe Burma helyett. A Délkelet-Ázsiában található, 676 578 km² területű (ez közel kétszerese Németország területének, illetve hozzávetőlegesen hétszerese Magyarországénak) és több mint 51 millió fős népességű ország összesen öt állammal szomszédos, mégpedig Indiával, Bangladessel, Kínával, Laosszal és Thaifölddel. Legnépesebb városa Rangun [angolul Yangon, mely korábban Rangoon volt] (lakossága közel 5.5 millió fő), fővárosa 2005 óta Najpjidó (Nepjida) [Naypyidaw].
(Fotó forrása: Britannica)
Mianmar története igen hosszú múltra nyúlik vissza, részletesen lehetne diskurzust folytatni tehát Anawratha király egyesítést eredményező tevékenységeiről a 11. századból, ahogy a területen megjelenő théraváda buddhizmus kulturális hatásairól, a virágzó kereskedelemről, esetlegesen a későbbi töredezettség kihívásairól is. A jelen korlátok miatt azonban egy nagyobb ugrást téve eljutunk a 19. századig, mely időszak során az angolok három háborút is vívtak a terület megszerzéséért (1824-1826, 1852-1853, 1885), végezetül pedig a Brit Birodalom részévé tették Burmát.
A 2. világháború során rövid ideig Japán is megszállta a területet, Burmára egyfajta összekötő elemként tekintve, ám összességében az ország függetlenedéséig (1948) a britek maradtak a térség meghatározó szereplői.
Pártatlanság, majd katonai diktatúra
A függetlenedést követően egyaránt merültek fel belső és külső nehézségek, a demokratikus intézményrendszerek építése mellett pedig az országnak arra is választ kellett adnia, hogy kíván-e a hidegháborús környezetben valamelyik irányba elköteleződni. Burma ekkoriban a pártatlanság elvét követve igyekezett meghatározni magát, majd az Egyesült Államokkal kialakuló ellentétek következtében – mely során az USA a kínai nemzeti erőket támogatta –, a nyugatról érkező segélyeket is elutasította, a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezetének (SEATO, a Csendes-óceáni térségben formálódó, NATO mintáját követni kívánó együttműködés) tárgyalásán pedig nem jelent meg.
Az ország ehelyett határozottan támogatta a Bandungi Nyilatkozatot – ezáltal csatlakozva azon 29 állam blokkjához, mely a kétpólusú világrendben egy harmadik, független utat kívánt követni –, illetve az elsők között ismerte el Izrael és a Kínai Népköztársaság létét.
A pártatlanságot választó állam azonban sok nehézséggel nézett szembe, az ideológiai feszültségeken túl etnikai konfliktusok sokasága is megjelent, 1962-ben pedig U Nu miniszterelnököt – aki meghatározó szereplője volt az ország politikai életének 1948-tól kezdve – katonai puccs verte le Ne Win tábornok vezetésével. Érdekesség, hogy Ne Win tábornok 1958 és 1960 között is vezette az országot, mely időszak során épp U Nu kérte fel a hadsereget a rend helyreállítására az egyre nagyobb bizonytalanság tükrében. Ezen rövid időszakot kevésbé jellemezték drámai változások, ám 1962-től a katonai kormányzat a korábbi, pártatlanságot hirdető elvekkel szemben radikális lépéseket tett,
Ne Win ugyanis kikiáltotta a Burmai Szocialista Köztársaságot, felfüggesztette az 1947-től érvényben lévő alkotmányt, államosítási törekvéseket valósított meg, betiltotta az ellenzéki pártokat, erőszakosan reagált a különböző egyetemi szervezetek tüntetéseire (többek között felrobbantva a diákszövetség épületét), továbbá szigorú cenzúrát valósított meg.
A hatalomátvétel ellen tüntető diákok csoportja a Ranguni Egyetemnél
Bár a térségben több nem demokratikus berendezkedésű állam is jelentős lépéseket tudott tenni a fejlődés irányába a következő évtizedek során, Burma nem tartozott ezek közé. Az ország izolacionista politikája, az élelmiszer-ellátottság akadozása, a korrupció, illetve a társadalmi feszültségek további ellenségeskedést generáltak, ezen feszültségek pedig évtizedeken keresztül meghatározták az állam életét. Különösen erőteljes volt az 1988-as tüntetéssorozat, mely sokak szemében a demokratikus forradalom lehetőségeként jelent meg. A valóságban azonban újabb katonai beavatkozás következett, a hadsereg elnyomó lépései több ezer áldozatot követeltek, és bár a szocialista rendszert egyfajta gazdasági liberalizáció váltotta fel, 1990-re pedig demokratikus választásokat írtak ki 30 év után először, a választások nem hoztak békét.
Törékeny demokrácia, ismétlődő történések
De mi is történt az 1990-es választások során? A mostani történések kapcsán is nagy relevanciával bíró Aun Szan Szu Kji (a puccs előtt ő volt az ország de facto vezetője) [Aung San Suu Kyi] pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) győzött a szavazatok közel 60 százalékát megszerezve. A hatalomátadás azonban nem történt meg, a Nemzeti Liga politikusainak egy részét bebörtönözték, ahogy maga Aun Szan Szu Kji is házi őrizetbe került. Az ő személye azért is különösen érdekes, mert 1991-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki a demokráciáért és emberi jogokért való tevékenységei következtében (a díjat nem tudta átvenni), az ezt követő 20 év jelentős részét pedig fogságban töltötte. Ennek ellenére továbbra is a demokráciáért küzdő lakosok fő reménysége maradt, a megítélése pedig a nyugati világban is meglehetősen pozitív volt: 1999-ben a Time magazin „Gandhi gyermekének” nevezte a politikusnőt, sőt, több évtizedig élt az a gondolat, hogy erőszakmentes hozzáállása egy radikálisan új jövőt teremt Mianmar számára.
Ezen kép nagyban megváltozott a muszlim kisebbséghez tartozó rohingja közösséget érintő etnikai tisztogatásokra adott reakcióinak következtében, illetve azt követően, hogy újságírók kerültek bebörtönzésre az ügyről való tájékoztatás eredményeként.
Bangladesbe átjutott ronhigja menekült személyek a menekülttáborban (Fotó forrása: AP)
1990 után 20 évig nem került sor újabb választásokra, és bár az ezredforduló sok tekintetben változást hozott a katonai diktatúra korábbi időszakához képest, az ország globális interakciója nem bizonyultak elégségesnek, 2003-tól megerősödtek a nemzeti szankciók, a demokratikus reformok sikertelensége pedig reakciót váltottak ki a társadalom tagjai részéről is. 2003-tól kezdve az országvezetés egy hét pontos terv alapján igyekezett a demokrácia útjára vezetni az államot, melynek része volt többek között egy új alkotmány létrehozása, szabad választások lebonyolítása, végezetül pedig egy modern, a fejlődés útján haladni képes Mianmar felépítése.
18 évvel a törekvéseket követően láthatjuk, hogy a választások kérdése továbbra is káoszt tud okozni az országban: 2010-ben épp Aun Szan Szu Kji pártja bojkottálta azt – ahogy maga az ENSZ is megkérdőjelezte a tisztaságát –, 2015-ben a Nemzeti Liga a Demokráciáért a 25 éve ezen lehetőségre váró politikusnő vezetésével győzelmet tudott szerezni – bár szabálytalanságokat ekkor is megállapítottak, sokan pedig úgy vélték, hogy a katonaság a gyakorlatban továbbra is vezetni fogja a háttérből az országot –,
míg a mostani puccs is azt követően vette kezdetét, hogy a főként nyugalmazott katonákból álló ellenzéki Egyesült Szolidaritás és Fejlődés Pártja (USDP) szerint a kormánypárt elcsalta a választásokat.
Mi történik most?
A katonaság lépéseket követelt a kormányzattól a feltételezett csalások tisztázása érdekében, ám miután ez nem történt meg, választási csalásra hivatkozva eltávolították mind az ország államfőjét, mind pedig a kormányzati tagokat, számos politikust letartóztattak, továbbá szükségállapotot hirdettek a következő egy évre. Az ideiglenes elnökön keresztül jelenleg Min Aung Hlaing hadseregtábornok kezében összpontosul mind a végrehajtó, mind a törvényhozó és bírói hatalom, akinek elmondása szerint a mostani puccs nagyon más a korábbiaknál, ugyanis a katonai vezetés csak ideiglenesen veszi át a hatalmat a szabad és tiszta választások lehetőségeinek megteremtése érdekében, miközben nem fog változni az ország külpolitikája és gazdaságpolitikája sem.
Bár a korábbiakhoz hasonlóan a tavaly őszi választásokon is felmerültek szabálytalanságok – például épp a kisebbségek szavazati jogosultságával kapcsolatban –, a hadsereg csalást illető érvei kevésbé tűntek megalapozottaknak, a puccs pedig sokkal inkább köthető a félelmükhöz, hogy a vereség következtében elveszítik különböző privilégiumaikat. Mianmarban jelenleg ugyanis a mandátumok 25 százaléka mindenképp a hadsereghez kerül, miközben bizonyos kulcsminisztériumok is hozzájuk tartoznak. Ezt veszélyeztette a Nemzeti Liga elsöprő tavalyi győzelme (a mandátumok 83 százalékát szerezték meg), mely következtében a párt elegendő szavazatot szerzett ahhoz, hogy egymaga alakíthasson kormányt, illetve módosításokat végezzen a jelenlegi rendszeren. Ez a fajta függetlenség talán lehetőséget teremtett volna egy radikálisabb változás bekövetkezésére, továbbá arra, hogy maga Aun Szan Szu Kji is máshogy reagáljon le bizonyos ügyeket.
Szakértők egy része úgy látja ugyanis, hogy az országvezető nem maga vált egy elnyomó államfővé a rohingjákat érő támadásokra való enyhe reakciója során, hanem a hadsereg folyamatos nyomása, illetve az attól való függés tette lehetetlenné egy erőteljes álláspont felvállalását.
Látható, hogy a függetlenedést követő több mint 70 év folyamatosan egy, a demokrácia útjára lépni kívánó, ám ezt elérni nem tudó törékeny rendszer működését jelentette. Bár való igaz, hogy 2010 után szignifikáns változások következtek be az állam életében, Mianmar ennek ellenére nem volt képes saját múltjától elszakadni, a mostani történés pedig egy hosszú ideje tartó történetlánc egy újabb sorozata. Ahogy arról olvasóink is értesülhettek a különböző portálokon, az elmúlt napok tüntetések sokaságát és egyre erősebb forradalmi hangulatot hozott Mianmarban, a világ pedig óráról órára figyelheti a zajló eseményeket, mialatt a különböző nagyhatalmak egymástól teljesen eltérően értékelik a jelenlegi helyzetet. Persze nem ez az első alkalom, amikor polgárok sokasága követel egy új rendszert az országban: kérdés, hogy most sikerül-e hosszabb távú változást produkálni.
Kiemelt fotó: Getty Images
