Hazánk a fast fashion üzletek megjelenéséig Európában az egyik legkevesebb ruhát vásárló ország volt, emellett pedig textilipari hulladékot is fejenként kevesebbet termeltünk, mint a kontinens többi tagja. Az elmúlt évtizedekben ez drasztikusan megváltozott. A fast fashion ars poeticája, hogy rendkívül olcsón adja el a hihetetlen mennyiségű textil termékét, így ez az üzleti modell a magyar embereknek megnyitotta a kaput, hogy a régi politikai rendszerből kilépve ugyanazokat a darabokat lássák magukon, mint a gazdag nyugati polgárok.
Felmerül a kérdés, hogy egy ruhán egy fast fashion vállalat hogy nyerhet, ha a terméket olcsóbban adja el. A válasz, hogy szinte minden munkafázison spórolnak, és ebben a legelkeserítőbb a termelés fázisa.
A legtöbb ruha termelési folyamatának szinte minden percében sérül az emberi méltóság, és élesen kiütközik a különbség az etikus és a legális között. Kezdhetjük mindjárt a pamut alapanyagának, a gyapotnak a termelésével. A főként indiai gyapottermelők kiszolgáltatottságát a Monsanto-ügy reprezentálja a legjobban, de számos más esetet is elkülöníthetünk, ahol a kizsákmányolásba jogilag nem lehetett belekötni, két-három okozati áttéttel mégis több ezer ember halálát okozta. Amikor a megnövekedett keresletet a gyapot iránt a termelők egy jobb élet reményében igyekeztek kiszolgálni, lelkesen beruháztak a Monsanto által forgalmazott, sokszorosan drágább magvakba, mivel a vállalat azt ígérte a gazdáknak, hogy ez majd permetezés nélkül is nagy hozamot eredményez majd.
Meglehet, hogy tudtak spórolni a permetszeren, de a fő problémát az jelentette, hogy minden egyes vetésnél meg kellett vásárolni a méregdrága GMO magvakat a Monsantótól.
A gazdák beruházása nem térült meg, a legtöbben csődbe mentek, és nem tudták eltartani a családjukat. Ehhez az esethez becslések szerint 250-255 000 haláleset is hozzátartozik, ironikus módon rengeteg öngyilkosságot ezek közül azoknak a permetezőszereknek a megivásával követtek el, amelyekre a Monsanto ígérete szerint abban az évben már nem lett volna szükség.
A permetezés Magyarországon mindig is kényes kérdés volt. A gazdákat rendszeresen kritizálják gyakran szakmailag nem a területhez tartozó személyek is a vegyszerhasználat miatt, hiszen ezek sok esetben rákkeltő anyagokat tartalmazhatnak. Magyarokként, akik rendszeresen hallgatjuk a még viszonylag drága, de cserébe veszélytelen permetszerek létjogosultságáról szóló vitákat az élelmiszeriparban, furcsa lehet olyan ruhákat viselni, amelyekhez a földeken sok millió liter olcsó és mérgező vegyszert locsoltak el.
Míg a magyar agrárium évek óta sok pénzt invesztál a környezet- és egészségbarát permetszerek fejlesztésébe, addig Indiában bizonyos tartományokban soha nem látott mennyiségű rákos és fogyatékos gyermeket regisztráltak a beszivárgó permetszerek miatt, de a várandós anyukák is azt a vizet isszák, ami vegyi úton szennyezett, így nem meglepő a kiugróan magas csecsemőhalálozás sem.
A permetezés elengedhetetlen a gyapottermelésben, hiszen az olcsó textilárura folyamatosan nő a kereslet, így nyugodtak lehetünk afelől, hogy ha jön egy még olcsóbb és ezzel együtt veszélyesebb permetszer a piacra, akkor a fejlődő országok gyerekeinek a bögréiben azt fogjuk viszontlátni. A probléma nem a közeljövőben fog megoldódni, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a permetszert gyártó üzemek egészen véletlenül érdekeltek a mérgezésben szenvedő emberek számára szükséges gyógyszerek gyártásában is. Ámbár lehet ez nem is olyan fontos információ: a 2013-as kambodzsai textilipari dolgozók tüntetésén egy (a rohamrendőrök áltat pont nem agyonlőtt) dolgozót a fizetéséről kérdezve havi kevesebb, mint 50 000 forintot állapítottak meg keresetnek, amiből aligha telne gyógyszerre.
A gyártás fázisához érkezve először a konkurencia hiányába ütközünk. A textilipari vállalatoknál sorban állnak a szegénységben élő munkások, akik oktatás és otthon nélkül elképesztően alacsony összegekért is hajlandóak dolgozni, így akaratlanul is egymást tartják szegénységi minimum alatt: amíg egy gyármunkás helyére másik három is vár, addig az nevetségesen alacsony összegért is vállalja a műszakot.
Szakszervezet alapítást semmilyen jogon nem tilthat meg egy cég sem, de erre nincs is szükség, hiszen ebben az esetben az engedelmesség a munkások életén túl a családjaik biztonságának is záloga, senkinek eszébe sem jut a szervezkedés. Ismét elválik a legalitás és az etikusság, hiszen a vállalat nem követ el szabálysértést a szakszervezet betiltásával, teljesen legálisan tartja nyomorban a dolgozóit.
Akik, ahogy a fizetésért sem, a rossz munkakörülményekért sem reklamálnak: folyamatosan fáj a fejük, mert levegőtlen helyiségekben dolgoznak, ráadásul az egy főre eső üzemi rezsiből nem nehéz kiszámolni, hogy az éjszakai műszakban is jó, ha valami apró kis égőt kaptak a munkához. Utóbbira mondjuk jelenthet "megoldást", hogy napi 16 óra munka után már csukott szemmel is képesek elvégezni ugyanazt a folyamatot. A szervezettség érdekében szigorú szabályok szerint tarthatnak ebédszünetet és járhatnak mosdóba. A szerencsésebbek ülve csinálják végig a műszakot, de rideg tény, hogy a szék a varrógéppel ellentétben nem termel, így van, hogy valakinek nyolc órán át állva kell dolgoznia.
Ha nehéz volt randizni számunkra a karantén alatt, gondoljunk bele, hogy egy napi 16 órát a gyárban dolgozó lány, mikor és kikkel találkozik a munkahelyén kívül, mikor jár iskolába, honnan tanult olvasni, hol vannak a papírjai, mikor intéz ügyeket, mikor vesz magának és mit enni. Ráadásul ezekben az országokban késő éjjel igencsak kalandos a hazaút, mivel sem tömegközlekedés sem közbiztonság nincs.
