(Kép forrása: abc7.com)
Aki még nem ismerné a sztorit: történt a napokban, hogy Amanda Gorman afro-amerikai költőnő versének holland fordítását azért nem fogadták el, mert a fordító egy fehér férfi, és mint ilyen, nem érezheti át igazán egy afro-amerikai nő érzésvilágát. Az eset nem példa nélkül álló:
több alkalommal felmerült már az elmúlt időszakban, hogy pl. meleg vagy transznemű karaktert meleg, illetve transznemű színész játszhasson csak el.
Most nem szeretnék belemenni annak taglalásába, hogyan is nevezzük azt, amikor valakit a bőrszíne, a neme vagy a szexuális identitása miatt zárunk ki valamilyen lehetőségből, helyette egy elméleti problémát szeretnék bedobni.
A „progresszív”, interszekcionális identitáspolitikai kezdeményezések általában néhány politikailag jól megszólítható és reprezentálható, ilyen vagy olyan okból elnyomottnak titulált csoportokra céloznak: a nőkre, különféle átlagtól eltérő szexuális irányultságokra és nemi identitásokra, feketékre és más etnikai kisebbségekre, fogyatékkal élőkre. Mivel ezekkel a csoportokkal kapcsolatosan általánosságban – de, fontos megjegyezni, nem a csoport összes tagjával – azonosítható valamilyen társadalmi hátrány egy másik csoporthoz képest, vagy egy másik csoporttól elszenvedett történelmi sérelem,
a progresszív retorika szerint ennek kompenzálásaként jóvátételt, extra lehetőségeket érdemelnek, és jobban oda kell figyelni arra, hogy reprezentálva legyenek a médiában.
Az én kérdésem a következő: mi alapján jelöljük ki ezeket a csoportokat, és hány ilyen létezhet? Az emberi sorsot, egy adott személy életlehetőségeit és esélyeit ugyanis számos tényező határozza meg. Igen, tagadhatatlanul belejátszanak a fentebb felsoroltak is, bár ez nagyban függ a szociális környezettől (talán beláthatjuk, hogy igencsak más esélyei vannak egy Európában élő melegnek, mint egy szaúd-arábiainak).
De mondok még néhány olyan jellemzőt, ami erőteljesen kihathat a sorsodra:
Milyen családban nőttél fel? Mennyi szeretetet kaptál gyerekkorodban, és mennyire voltál kitéve a kultúrának a szüleid által? Egy békés és kiegyensúlyozott családban felnevelt emberről tudhatjuk, hogy jóval kiegyensúlyozottabb lesz a pszichéje, mint egy bántalmazó vagy diszfunkcionális családban felnőttének, ahogyan azt is, hogy a szülők intellektuális színvonala nagyban meghatározza a gyerek fogékonyságát is ezen a téren.
Vagy mondjuk mennyire vagy vonzó? Tudjuk, hogy a közmegítélés szerint szépnek ítélt emberek előtt rengeteg olyan kapu nyílik meg, ami a többiek előtt zárva marad, és az egyéb kapukat is sok esetben kevésbé kell feszegetniük. Emellett kutatások szólnak arról, hogy a szép emberek mentális egészsége, általános boldogsági szintje magasabb, mint a szerencsétlen külsejűeké.
Mennyire vagy intelligens? Az intelligencia az egyik legfontosabb prediktora annak, hogy milyen jövedelmi szintet fogsz elérni az életben.
Naphosszat lehetne sorolni azokat a tényezőket, amelyek kihatnak arra, hogy milyen sorsra, létélményre számíthatsz, hogy milyen lehetőségek nyílnak meg előtted az életben. És itt a probléma:
a progresszív identitáspolitika ugyanis maga emel ki ezek közül néhányat, amelyeket önkényesen minősít az ember létélményének meghatározó részeként, amelyért adott esetben kompenzáció jár.
Ráadásul erre még az elméleti alapja is légvár, hiszen pont a progresszívek állítják, hogy a nem, a rassz, a szexuális kategóriák mind társadalmi konstrukciók, és nem objektív, inherens tények. Ha pedig így van, akkor miért nem kell ugyanilyen elbánásban részesíteni az embereket az általam felsorolt, és még számtalan egyéb koordináta-rendszer mentén?
Ha pedig az interszekcionalitás alapelveit elvisszük a logikus végpontjukig, oda jutunk el, hogy MINDEN EGYES EMBER egy önálló „csoport”, hiszen nincs két olyan ember, akiket pontosan ugyanazok a benyomások értek volna, akik pontosan egyenlő feltételekkel és esélyekkel nézhetnének szembe az élettel.
És ezt a cikk kiindulópontjaként szolgáló esetre vonatkoztatva gyakorlatilag oda jutunk el, hogy Amanda Gorman versét senki más nem fordíthatja le, mint Amanda Gorman.
Filmen bármely valós személyt csak saját maga játszhatna el (ha egyáltalán, hiszen a filmfelvétel kori önmaga nem azonos a cselekmény ideje kori önmagával), kitalált karakterek pedig egyáltalán nem volnának megszemélyesíthetők.
A progresszív identitáspolitikával pontosan ugyanaz a baj, mint a liberális kurzus zászlóshajóinak 90%-ával: egy alapvetően legitim törekvést – jelen esetben az egyenlőség elősegítését, a társadalom igazságosabbá tételét – próbál meg alapvetően érzelmeken, benyomásokon alapuló módon, de közben azt racionálisnak beállítva elérni. Ha azonban egy elv nem állja ki az ad absurdum próbát – azaz, ha a logikusan levezetett végkifejlete abszurd helyzetet eredményez –, akkor ideje más utat választani a kitűzött cél felé.
