Nagyon elterjedt az a nézőpont, miszerint mivel a járvány kezeléséhez az orvosok és járványügyi szakemberek értenek a legjobban, a járványügyi politika meghatározása során mindenben csak rájuk kell hallgatnunk, az ő véleményüknek kell meghatároznia a további lépéseket. A sajtó, az átlagember, de még politikusok részéről is gyakran hallani ezt a hozzáállást, amely azonban egy nagyon leegyszerűsítő álláspont, és több szempontból is hibás.
Kezdjük azzal, hogy az orvosoknak és egészségügyi szakembereknek – minden érdemüket elismerve – csak a saját területükre, azaz az egészségügyre van valódi, szakmai rálátásuk. Kétségtelenül bárki másnál jobban tisztában vannak azzal, hogy milyen módon korlátozható a legjobban a vírus terjedése, hogyan biztosítható minél több ember egészségének megőrzése vagy gyógyulása, milyen intézkedések mozdítják elő leginkább a védekezést. Erre tekintettel szakmai véleményük elengedhetetlen input a járványpolitikai intézkedések meghozatala során. Az egészségügyi szakember feladata mindazonáltal a gyógyítás és CSAK a gyógyítás, ezért szakmai javaslataiban, döntéseiben kizárólag ezt a célt tartja szem előtt, hiszen ez a dolga.
Ha első ránézésre nem nyilvánvaló, mi a probléma azzal, ha teljes mértékben az egészségügyi alrendszerből érkező javaslatokra hagyatkozunk, akkor képzeljünk most el egy háborús helyzetet, úgyis gyakran hasonlítják a covid-járványt egy háborúhoz. A hadseregnek külön-külön szervezeti egysége felel a harci cselekményekért, a logisztikáért és a kiképzésért. E szervezeti egységek mindegyikének az, és csakis az a feladata és azért felelős, hogy a saját tevékenységét a lehető leghatékonyabban szervezze meg és végezze: az elsőnek a határ védelme az ellenséges támadásoktól, a másodiknak a hadianyag és ellátmány beszerzése, szétosztása és eljuttatása a harcoló egységeknek, a harmadiknak pedig, hogy minél több új katonát készítsen fel minél jobban a valós harci cselekményekre.
Ezeknek a szervezeti egységeknek mindegyike folyamatosan megpróbál minél több erőforrást igényelni a főparancsnokságtól a saját céljaira, hiszen szeretné a feladatát minél jobban elvégezni.
Könnyen belátható azonban, hogy véges erőforrások esetén – márpedig azok mindig végesek – azok elosztását nem lehet kizárólag az egyik szervezeti egység nézőpontja alapján meghatározni, még extrém helyzetekben sem: például hiába allokálunk mindent a határvédelemre, ha közben a logisztika alulműködése miatt a harcoló egységek rövidesen kifogynak munícióból és élelmiszerből; hasonlóképpen, hiába van rendkívül olajozottan működő logisztikai és utánpótlási gépezetünk, ha az ellenség áttör a határon, és nem lesz már hova kiszállítani mindezt az erőforrást.
Azaz: nem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen adott probléma jelentkezik is éppen a legégetőbben egy társadalomban, az akkor sem minden mástól függetlenül, egy vákuumban létezik, hanem a társadalom működésének összes többi területével összekapcsolódva és egymásra hatva, úgymint a gazdaság működése, az emberek anyagi helyzete és tartalékai, az oktatás, társadalmi feszültségek, satöbbi. Ezekre a kérdésekre pedig az egészségügyi szakemberek nem látnak rá szakértő módon, mivel sem nem erre vannak felkészítve, sem pedig nem ez a feladatuk.
Másrészről, nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az egészségügyi szakembereknek nem csak a szaktudása korlátozódik az egészségügyre, hanem a felelőssége is. Nem csak nem lát tehát rá szakmai szemmel, de nem is felelős azért, hogy mi történik pl. a gazdaságban, hány ember megy tönkre, hogyan nő az államadósság, hogyan romlanak az életkörülmények.
Ő azért felel, hogy a lehető legkevesebb ember haljon meg a vírustól, és minden javaslata ezt fogja szolgálni.
A lehető legtovább fogja kérni a lehető legszigorúbb járványügyi intézkedéseket, a maga szempontjából tökéletesen jogosan, mivel a saját feladatának teljesítését ez segíti elő. Hovatovább, az orvost az esküje kötelezi arra, hogy az élet védelmét tartsa szem előtt mindenek felett, így könnyen beláthatjuk, nem lesz olyan, amikor ők ebben a kérdésben bármiféle mérlegelést alkalmaznak.
Éppen ezért, ahogyan a hadsereg működését is a főparancsnokság hangolja össze, úgy az országét is a felelős kormány. A kormány dolga és felelőssége az, hogy a különböző alrendszerekből kapott információkat, szakmai véleményeket figyelembe véve, ám az adott helyzetről holisztikus, minden tényezőt figyelembe mérlegelő alkotva határozza meg a további irányt.
Ezt egyébként már csak azért is érdemes tudatosítani, mert sok esetben maga a kormány próbál meg kibújni a saját felelőssége alól azzal, hogy azt mondja: „a járványügyi kérdésekben az egészségügyi szakemberekre kell hallgatnunk”. Nos, ha ezt is teszi, a felelősség akkor is az övé marad.
