Bryan Magee, két évvel ezelőtt elhunyt kortárs brit filozófus és író Wagner világképe című művében egy igen lebilincselő elméletet prezentál arról a rejtélyekkel övezett fiaskóról, amely mindörökre véget vetett Wagner és Nietzsche legendás barátságának.
A tizenkilencedik század hímnemű Paris Hilton-ja és Nicole Richie-je az Úr ezernyolcszázhatvannyolcadik évében ismerkedett meg egymással. A zsenge diákéveit taposó, mindössze huszonnégy éves Nietzsche, és a krisztusi kor majd' dupláját megélt zseniális zeneszerző is forró rajongással viseltetett a pesszimizmus filozófusaként elhíresült Schopenhauer iránt,
így az élet hiábavalóságáról szőtt végeláthatatlan diskurzusok már a kezdetektől termékeny talajt nyújtottak gyorsan bimbózó kapcsolatuknak.
A két férfi hamar egymás legjobb barátjává, legfőbb bizalmasává vált – egymáshoz fűződő gyengéd érzelmeik szilárdnak tetsző vázát főleg a filozófiáról és a különböző művészeti ágakról szőtt társalgásaik formálták oly állhatatossá – legalábbis sokáig úgy tűnt.
Első közösen töltött karácsonyukkor Nietzsche a mindkettejük szívében heves érzelmeket korbácsoló Schopenhauer portréját ajándékozta mesterének, majd az azt követő évben Wagner Siegfried nevű gyermekének világra jötténél is jelen volt, sőt, ő lett a kisded keresztapja.
Rendelkezésre álló szerény ismereteink szerint Nietzsche sem a barátságuk előtt, sem az alatt, sem pedig az után nem volt elragadtatva a Wagner által fabrikált zeneművektől, és eme véleményét soha nem is rejtette véka alá.
Ezzel ellentétben viszont töretlen lelkesedéssel tanulmányozta polihisztor zeneszerző filozófiai nézeteit: bár egyes vélekedések szerint a fiatal, tehetséges klasszika-filológus befolyásolta Wagner gondolatiságát, a helyzet épp az ellenkező. A zsenialitás pátoszától roskadozó ifjú bizonyosan nem karcolja be becses nevét a filozófiatörténet vaskos könyveibe, ha gondolatait nem szövi át Wagner szellemisége.
Úgy tudni, hogy bár Wagnernek rendkívül imponált az ifjonti Nietzsche szenvedélytől fűtött lelkesedése, ennek ellenére nem látta benne a lelke mélyén éledező igazi zsenit, csak egy lelkes, okos, olykor egészen behízelgő fiatal fiút.
Mesébe illő, idillikus barátságuk egyik pillanatról a másikra fordult át durva, infantilis vagdalkozássá: Nietzsche minden egyes általa teremtett írott szövegben szégyentelenül gyalázta egykori mesterét.
Bizonyos hipotetikus magyarázatok szerint a két egykori cimbora közé ékelődött eláshatatlan csatabárd az áthidalhatatlan vallási ellentétek miatt került oda, kapcsolatuk végére ugyanis Nietzsche már egy fikarcnyit sem hitt a transzcendens világban, egyenesen égbekiáltó blődségnek tartott minden erre irányuló gondolatot.
Szép elmélet, ám az újonnan felfedezett információk birtokában kijelenthető, hogy sokkal valószínűbb, a nyilvános sértegetésig aljasodó csatározásuk okai csakis személyes jellegűek.
1956-ban bukkant elő egy bizonyos levelezés ama bayreuthi levéltárból, melyet Richard Wagner folytatott Nietzsche kezelőorvosával, név szerint egy bizonyos Otto Eisner-rel.
Mert mi is történt? Nietzsche retinája az évek múlásával oly súlyos és visszafordíthatatlan károkat szenvedett, melyek egyenesen a látása elvesztésével fenyegették, emellett a központi idegrendszere is jelentős gyulladással operált, ami konstans bénító fejfájást okozott cinikus hősünknek.
Nietzsche a lesújtó hírről értesülvén levelet írt drága barátjának, amelyben beavatta az orvosi diagnózisba. Wagner szinte eszét vesztve az aggodalomtól, tüstént lúdtollat ragadott, hogy maga kérjen felvilágosítást az orvostól, aki válaszában az orvosi titoktartásra elegánsan fittyet hányva teljes részletességgel fecsegett Nietzsche betegségéről. Wagner a doktornak címzett válaszában azt kérte, hogy Otto Eisner az orvosi szaktekintélyét is latba vetve próbálja meg lebeszélni páciensét az onanizálásról, ebben az időben ugyanis még a legprominensebb hozzáértők is szilárdul meg voltak győződve arról, hogy a maszturbáció vakságot okoz.
Kettejük levélváltása még sok zamatos részletet tartalmaz, a doktor fesztelenül regélt Wagnernek Nietzsche fiatalkori gonorrheás fertőzéséről, vagy arról, ahogy Olaszországban orvosi utasításra örömlányokkal koitált.
Hiába a karácsonyra kapott Schopenhauer portré és a két zseniális elme közt feszülő csillogó asztrál híd, a kompromittáló levél tartalma hamar kiszivárgott: az 1887-es bayreuthi fesztiválon minden egyes résztvevő azon csámcsogott, hogy vajon azért nincs ott Nietzsche, mert falloszának kényszeres masszírozásától már végleg megvakult, vagy most is épp Olaszországban múlatja az időt kétes erkölcsű nőszemélyek társaságában.
A meggyalázott filozófus Wagner halála után már oly módon nyilatkozott, hogy „Imádtam, de becsapott: elárult engem.” Ez kétség kívül igaz, ám Nietzsche minden jelentős művét a Wagnertől való elhidegülés után következő tizenkettő esztendőben írta, így hát megfontolásra érdemes a gondolat,
miszerint ha a zeneszerző orvossal folytatott levelezése nem roppantja ketté megingathatatlannak tetsző barátságukat, talán sosem jut el sokat vitatott, világrengető következtetéseihez.
