Desmond Fennell
A Reaktoron már idézett Angela Nagle által elemzett írás Desmond Fennell ír kultúrfilozófus, közíró egyik Írországon kívül legismertebb műve. Fennel mintegy öt évtizedes munkássága alatt mindig szembeszállt a divatos, de nem feltétlenül igaz, vagy helyes nézetekkel. Az ír gyökereit fontosnak tartó, de magát egyben európaiként definiáló Fennel ragaszkodik (a zsidó-keresztény kultúrából kinövő) nyugati civilizáció alapját jelentő rációhoz, amely érzése szerint egy jó ideje kezd kiveszni, és helyét önellentmondásokon alapuló, a valósággal hadilábon álló eszmék veszik át. Nem véletlen, hogy Fennell önéletrajzának címe valahogy úgy fordítható le magyarra, hogy „Normálisnak lenni – abnormális körülmények között.”
A Substack-en olvasható elemzésében Nagle kifejti, hogy Fennel esszéje az úgynevezett második amerikai forradalomról „jól öregedett”, hiszen több mint egy évtizeddel ezelőtti megállapításai tűpontosan írják le napjaink valóságát. Minden totalitárius rendszer, a jakobinusoktól a bolsevikokig, azzal kezdte, hogy amit csak lehetett, átnevezett és átírt, a helységnevektől a köznyelven át a a világháború utáni nyugati társadalmak átalakulása, átalakítása szinte észrevétlenül ment végbe. Egy láthatatlan, de, hogy Marxot idézzem, permanens forradalom során a Nyugat etikai rendszere Fennell szerint egy példátlan mértékű, általa poszt-európainak nevezett gigantikus társadalmi kísérlet során transzformálódott egy új renddé.
Az USA-ból kiinduló átalakulás „az emberi élet (olyan) kísérleti rendszereit keltette életre, amelyek tökéletesen érvénytelenítették az addigi civilizációs kereteket.” Anélkül, hogy bármit látványosan eltörölt vagy átnevezett volna, ez a Fennell által „második amerikai forradalomnak" nevezett folyamat új szabályokkal helyettesítette be a korábbiakat, amelyeket fokozatos „tisztogatásokkal" gyakorlatilag megszűntetett. Fennell szerint az új rendszer az Európát sújtó „három csapás" közül (az első kettő a kommunizmus és a nácizmus) a harmadik.
Az egyébként kapitalizmus-kritikus magyarázata szerint a rendszer folyamatossága azonban csak addig biztosítható, ameddig fenntartható az emberek fogyasztóként való létezése. Amint ez megszűnik, a nagyszabású kísérlet „erőszakos társadalmi káosszá” fajul.
Angle hozzáteszi, már egy ideje küszködnek a mostani „világunkat" kritikusan szemlélők azzal, minek is nevezzék ezt a nehezen megfogható, de jól érzékelhető, egyre fojtogatóbb rendszert – liberalizmusnak? Netán neoliberalizmusnak, vagy technokrata kapitalizmusnak, esetleg autoriter rendszernek, esetleg „woke-valaminek?” Fennel szerint az új, Amerikából eredő rend egy társadalmi utópián alapul, mely ugyan jól elkülöníthető más, szocialisztikus utópiáktól, és érintetlenül hagyta az „amerikai kivételesség" eszméjét, mégis mind közül a legradikálisabb, de, tegyük hozzá, a"leglopakodóbb" is. Hiszen, ahogyan cikkünk elején is említettük, az új rend propagálói sosem jelentették be a régi rend halálát és az új megszületését. Ezzel szemben
sikerült lebontaniuk a koherens, konszenzuson alapuló értékrendet, amely értelmes kereteket adott a nyugati ember létezésének.
Nagle leírja, hogy a második amerikai forradalom Fennel szerint a 1930-as években kezdődött, és az 1970-es évekig tartott, de a következményei határozzák meg a mai nyugati világ működését. A rendszert fenntartó erő az erkölcsi felsőbbrendűségben tetszelgő értelmiségi elitek, az ezen elitek utópisztikus megváltó-szerepét kiszolgáló ténylegesen „uralkodó" politikai és gazdasági vezetők és a katonai establishment szövetsége, mely csak addig életképes Fennell szerint, amíg a termelés-fogyasztás felpörgetett szintje fenntartható. Tehát, röviden összefoglalva, a keresztény európai civilizáció beépített etikai fékrendszerét az óriásira duzzasztott fogyasztás váltotta fel, mint a rendszer mozgatója.
Az új rendszer azonban nem nevezhető új civilizációnak, hiszen hiányzik belőle minden civilizáció sine qua non-ja: az értelem és a szilárd értékrend.
Nagle több konkrét példát hoz arra a nyugati világban uralkodó, nehezen átlátható, irracionális, de egyben az elitek által diktált „szabályokkal" szemben ellentmondást nem tűrő kontextusra. Kifejti, hogy a Nyugat társadalmainak uralkodó szexuális ethosza például egyszerre ultrapuritán, és ultraszabados, attól függően, miről, vagy kiről van szó. „Manapság kevésbé elítélendő, ha valaki elhagyja a feleségét és a gyermekeit, mintha valaki elhívja randizni a kollégáját – csak az utóbbi miatt fordulhat elő, hogy valakit nyilvánosan megszégyenítenek, vagy elbocsátanak,” írja Nagel. Egy másik példája szerint olybá tűnik, „mintha a nyugati társadalmakban egyfelől arra törekednénk, hogy teljes mértékben megszűntessük a társadalmi reprodukciót, a gyermektelenség és a terméketlenség, illetve megszüntessük a tudatosságot és az önreflexiót az olyan önpusztító viselkedések révén, mint a kábítószer-fogyasztás, az önsorsrontás és az öngyilkosság. Másfelől szilárdan hisszük, hogy ez a valaha volt világok legjobbika.”
Fennell szerint az a mostani nyugati „civilizáció" is meg fog szűnni, és a történészek „átmenetiként" fogják majd utóbb leírni, olyan értelemben, ahogyan a római kor és az európai civilizáció megszületése közötti időszak is átmeneti volt. Helyette meg fog születni egy vagy több valódi európai civilizáció, melyben ismét az ész és az értelem uralkodik majd. Úgy legyen!
