A menekültek megítélése megosztó téma Európában, és többnyire a mentén válik ketté, hogy az emberséges bánásmódra hivatkozva feltételezzük, hogy beilleszkednek majd a társadalomba, vagy a biztonsági kockázatot emlegetve inkább azon az állásponton vagyunk, hogy bár képesek, de nem hajlandóak eltérni az offenzív viselkedéstől.
A probléma feloldásán segít, hogy, bár egy helyre tömörülnek, rengeteg helyről és motivációval érkeznek menekültek és bevándorlók, és a szélrózsa különböző irányaiból különböző magatartásformákat hoznak. Leegyszerűsítve, szignifikáns különbség van például egy szír és egy afgán menekült várható viselkedése között.
A témában mélyebb kutatásokat Dr. Cheryl Benard végzett. A kutató publicista művei között szerepel a "Civil Democratic Islam" ("A polgári demokratikus iszlám") c. könyv is, amit elfogásakor Oszama Bin Laden könyvtárában is megtaláltak.
Szerinte világszerte megismétlődő minta rajzolódott ki 2014-től: először menekültekkel teli buszok és vonatok érkeztek, a fogadó országok "Welcome Refugees" matricákkal fogadták a látogatókat. Nem mintha ők értették volna a feliratokat, ez inkább a politikai döntéshozók és a választók közti pozitív kommunikációt szolgálta, hiszen, ahogy Angela Merkel is mondta: "tudjuk őket kezelni".
Az afgán menekültek már érkezésük pillanatában különösnek számítottak, hiszen nem is számítottak hivatalosan menekültnek, hiszen például Szíriával ellentétben Afganisztán nem volt háborús-vagy terrorövezet, az ország "mindössze" elmaradott volt, és kiemelkedően magas öngyilkossági rátával operált. Ennek ellenére a boomer generáció, aki hippibuszokkal szántotta végig az országot, és kedves, barátságos, meggyötört népként emlékezett az afgánokra, tárt karokkal fogadta a bevándorlókat a térségből.
Nem sokkal később megsokszorozódott a bűncselekmények száma bizonyos fogadó településeken, ezek közül az esetek közül pedig egy típus magasan kiemelkedett: a nők ellen elkövetett erőszak. A befogadó országok megtehették volna, hogy az eseteket a bűnösök számlájára írják (hiszen a jogállamokban ez így szokás), de minekután kivált, hogy ezek főleg afgán menekültek voltak, a bíróságok és a nyomozók kezdték szisztematikusan eltussolni az ügyeket. A torzítatlan statisztika szinte minden érintett fogadó államban a konzervatív pártok malmára hajtotta volna a vizet, így még nyilvánvalóan szélsőséges erőszakos esetekben is rejtve maradt vagy az egész eset, vagy legalábbis az elkövető személye.
Ausztria
Időközben ezek a statisztikák néhány országban nyilvánossá váltak, és használhatóak érvként komoly közéleti kérdésekben, ahogy ez történik napjaink Ausztriájában is: Sebastian Kurtz a Bildnek adott július 25-i interjújában az afgán menekültek befogadását elhibázott döntésnek nevezte, és szintén kiemelte az afgán bevándorlókhoz kapcsolódó nagymértékű romlást a közbiztonságban. A néha irreálisan befogadó szellemű politikusok nagy meghasonlására kiemelte: éppen baloldal által szorgalmazott menekült-befogadásokkal arányosan nőtt helyi szinten az antiszemitizmus és a homofóbia. Augusztus 6-án pedig Kurtz egyenesen visszautasította Manizha Bakhtari kérését, miszerint függesszék fel azoknak az afgán menekülteknek a kitoloncolását, akik nem kaptak menekült státuszt. Bakhtari szerint az országuk nincs olyan helyzetben, hogy fogadni tudja elvándorolt polgárait, Kurtz szerint viszont ezt a problémát nem az osztrákok feladata megoldani.
"Szakmai életem nagy részében menekültekkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztam, a pakisztáni táboroktól Afganisztán szovjet megszállása kori Jemenig, Szudánig (...) Iránig, és mély szimpátiát érzek az ott lakók iránt. De sehol sem találkoztam még ilyen jelenséggel. Láttam menekülteket csapdába esni, szexuális erőszakra kiszolgáltatottá válni katonák vagy tábori őrök által. De hogy menekültek e bűncselekmény elkövetőivé váljanak azokon a helyeken, amelyek menedéket adtak nekik? Ez valami teljesen új volt." - írja a The National Interest hasábjain Benard, aki hozzátette, a személyes tapasztalatai szerint ezek az emberek nem pszichopaták, hanem olyan jól szituált családokból származó boltosok, reptéri dolgozók, stb. akinek első ránézésre a háttere nem indokolja az erőszakot.
A politikai motivációjú ködösítés az elkövetőkkel szemben egészen addig működött, ameddig az összefüggés az afgán elkövetők és a fiatal fogadó országbeli nőkkel szemben elkövetett erőszak között olyan nyilvánvaló lett, hogy az már önmagában hírértékűvé vált. Csak ezután kezdett el megjelenni a támadó nemzetisége is a szalagcímeken.
A szerző egy osztrák napilap hasábjait figyelve
összeszámolta az aznap közölt erőszakos eseteket, és summázva az afgán menekülteknek akkor ott épp egy parkbéli, egy fesztiválon elkövetett, és egy vonaton megkísérelt támadás volt a számlájukon.
Milyen logika mentén működik egy embercsoport (alapvetően az afgánok, akik a rendőrségi statisztika szerint a szexuális bántalmazások mintegy feléért felelnek, a a második legnagyobb csoport a szírek, 10 százalékkal), akit befogadott egy ország, és a maga természetességében fényes nappal vonatokon, frekventált parkokban és tömött fesztiválokon próbálnak benne nőket megerőszakolni? Akinek lelki ereje van többet elolvasni az afgán férfiak által elkövetett szexuális bűnesetekről, az tapasztalni fogja, hogy ezek jó része a maga nemében gondos kitervelés nélkül kivitelezhetetlen lett volna, nem a pillanatnyi hév vezérli legtöbbször az elkövetőket.
Természetesen népszerű mentségek tárháza áll már rendelkezésére a bevándorlóknak, mindegyik kivétel nélkül arra vall, hogy nagyon is jól ismerik a fogadó ország törvényeit - csak nem érdekli őket. Kihasználják, hogy enyhítő körülmény a szellemi cselekvésben való korlátoltság, így az alkoholos befolyásoltság is. Emiatt tömegével kérnek enyhítést afgán erőszaktevők arra hivatkozva, hogy az aktust részegen óhajtották lebonyolítani.
Szokásos az a romantikus érvelés is, hogy az ő országukban szokásos elkendőzött női testek után a szabadabban felöltözött nők látványától a hormonrendszerük egyszerűen kontrollálhatatlanná vált. Túl azon, hogy ez mennyire korrekt a női szabadságjogokkal szemben, nem világos, hogy az afgán férfiak hormonrendszere miért viseli ezt a terhet nehezebben, mint a más országokból érkezett menekülteké, akiknek hazájában szintén ugyanúgy eltakarva léphetnek csak utcára a nők.
Ennek ellentmond az a statisztikai is, hogy a kihívóan öltözött fiatal lányokkal szemben az fent említett elkövetők a kisgyermekes anyákat preferálják. További megszokott érv, hogy az elkövetők "azt hitték, hogy a nők kérik" az aktust, ami némileg ellentmond annak, miért történik tömegével babakocsit fényes nappal városi parkban tologató anyákkal szemben csoportos nemi erőszak.
Benard kérdésére, hogy mégis mi motiválta az elkövetőket, egy afgán tolmács elmondta:
a motiváció a mélységes megvetés a - szerintük - őket megbüntetni képtelen, "puha" európai társadalom iránt.
Ezekben az esetekben a nő ugyanolyan jogos zsákmány, mint minden más, ami a gyengébb európaiaktól jár nekik: lakás, pénz, élelmiszer, bármi.
Náluk egyenértékű anyagi jószág a nő, gyakorlatilag a lopás kategóriája az erőszak. Az afgánok egyszerűen azért nem akarnak beilleszkedni az európai társadalomba, mert olyan kemény munkát igényel, ami egyáltalán nem éri meg, tekintve, hogy az ő fejükben a büntetni önmaga miatt képtelen Európa napjai meg vannak számlálva. Ugyanezen elv alapján játszanak ki minden szolidáris intézkedést, élnek generációk óta ingyenes lakásokban az immáron 30 éves gyerekekkel, veszítik el évente az útleveleiket, könyvelnek el általuk okozott közlekedési balesetben szerzett sérüléseket kínzások eredményeként, azaz élnek generációk óta munka nélkül, jólétben.
De még mindig kérdés, hogy miért nem elég ingyen élni a fogadó ország pénzén, és miért kell reflektorfénybe kerülni fényes nappal elkövetett nemi erőszak miatt? Mi köti össze az áldozatokat? A szerző szerint a kudarc: mert egy ingyen élő erőszakos csalónak egy szép családos anyuka vagy egy boldog, nagy karrier előtt álló, elégedett egyetemista lány látványa a legidegesítőbb. Ezek azok az élethelyzetek, amit egy becsapott állam sosem tud megadni nekik, ezek azok a boldog emberek, akikkel szemben örökké vesztesek maradnak, így "logikus", hogy őket szeretnék egész életükre megnyomorítani.
Mai hír: az újra tálibok kezébe zuhanó Afganisztánt most az aktuális pénzügyminisztere hagyta el.
