A történet nem úgy kezdődött, hogy valaki berúgva az ajtót, váratlanul, arcátlanul egyszer csak visszalőtt, megsebezve a birodalmi egót és a sérthetetlenség mítoszát.
Az addig elképzelhetetlen pofátlanság egységbe hozta a helyiség népét, nemcsak azért, mert eddig a bort a sértett fizette, hanem mert megzavarták békés nyugodt életét, meggyalázták a helység hírnevét, becsületét, megalázták a konkurencia előtt. Beindultak a vadnyugati reflexek és „szemet-szemért”, üvöltve 420 igen, 1 nem-el döntöttek is, hogy a gyalázatot csak elrettentő bosszúval lehet lemosni, és felhatalmazták a vezetőt, a "szükséges és megfelelő erő" alkalmazására. A 2001-es AUMF (A katonai erő használatának engedélyezése) az éppen aktuális értelmezés szabadágát adta az elnöknek. A kiadott üres csekk, és szinte korlátlan hatáskörök láttán voltak akik aggályaikat fejezték ki, de a többség pfujolása elnyomta hangjukat és a lavina immár publikussá válva, a nyílt beavatkozásokkal megindult. A felhatalmazás kihasználásáról képet kaphattunk a Kongresszusi Kutatószolgálat 2016-os jelentéséből, miszerint az AUMF-ra addig 37 alkalommal hivatkoztak 14 országban végrehajtott „intézkedések” kapcsán. Az említett országok közé tartozott Afganisztán, Dzsibuti, Eritrea, Etiópia, Grúzia, Irak, Kenya, Líbia, Fülöp-szigetek, Szomália, Szíria és Jemen.
A történet úgy kezdődött, hogy Allah kegyelméből pénz állt a házhoz (olaj), és Khomeinik eljövetelével a megosztottság ellenére egy öntudatosabb és harcosabb generációval új korszak köszöntött be, felcsillantva a reményt az eddig kisemmizett, kihasznált, lenézett, sok helyen középkori állapotokban tartott, zömében tanulatlan tömegek előtt. Az öntudat és a hit ereje elsöprő módon vírusként terjedni kezdett, a szellem kijutott a palackból!
Teremtője az uralkodó trendtől teljesen idegen más világot képvisel, a tolerancia, megértés nem jellemzi, egy rendszerbe ötvözi a vallást, filozófiát, a társadalom minden szegmensét, a napi élet legapróbb szabályozásával és a vétkesek ősi, kíméletlen megbüntetésével. Olyan erő jelent meg a színen, ami már nem kér, hanem követel, tisztában van hatalmi súlyával, mozgósító erejével.
Az értetlenül csodálkozó nyugat a még mindig az egymás között olyan szépen kigondolt, kialkudott, a térképen még angolok által megrajzolt vonalakban hisz, melyek sosem tükrözték holmi összetartozó népek, népcsoportok érdekeit, geopolitikai azonosságait, hagyományait, vallási irányultságát stb. ahol a határvonalakba már akkor be voltak kódolva olyan feszültségek, melyek robbanása csupán idő kérdése.
A „civilizált” nyugat a bebugyolált, turbános, szakállas, képzett hittudósokat hallva az ijesztő külsejű, gépfegyverekkel hadonászó bunkókat látva kezdett rájönni, hogy itt valami nagyon megváltozott, ami nagyon is felkészületlenül érte és egyszerűen nincsenek válaszai a felmerült kérdésekre.
A változásokra a profik már időben figyelmeztettek és a megoldás is látszólag adott és egyszerű: levadászni az ellenséget és szépen csendben, külön-külön leszámolva visszazsuppolni a szellem radikális részét a palackba.
A csapás-ellencsapás rendszere beindult, számtalan tragédiát, halált okozva. Azonban a harc hevessége nemhogy csökkent volna, az intenzitása még fokozódott, és a helyzet csupán szolgálati megoldásokra korlátozódva egyre kezelhetetlenebbé vált. Bush is szólt, hogy belefáradt már a "legyek ütésébe", és átfogó tervet kér.
Egyre kevésbé válogattak az eszközökben, az ütések egyre keményebbek lettek, és így érkezett el szeptember 11., ami új dimenziókat nyitott a végső leszámoláshoz. Kinyílhattak a média kapui, már nyíltabban lehetett a lépéseket tervezni, végrehajtani, mert a közvélemény megértésére számítani lehetett. Kevésbé irritálták a tömegeket a több ezer km-es távolságban végrehajtott akciók, fiaik elvesztése, mert pontot akartak végre tenni a vadnyugati film végére. A cél nem kevesebb, mint Irak, Szíria, Líbia, Jemen után kigyomlálni az iszlám radikalizmusnak és mutációinak még a csíráját Afganisztánból is. Grandiózus terv, ami méltó egy világhatalomhoz, de nem számol azokkal, akik célja e hatalomnak keresztbe tenni, kivárva míg hibázik, megtorpedózni céljait, kerül amibe kerül megalázni, hiteltelenné és nevetségessé tenni még szövetségesei előtt is, válaszul a rengeteg kapott lenézésre, megaláztatásra, embargóra, bojkottra, szankciókra, megbélyegzésre, célzott embervadászatra, likvidálásra.
Így érkeztünk meg a világ végén, az egyik legszegényebb, középkori struktúrájú, stratégiailag szinte jelentéktelen országhoz, ahol olyan lehetőségek adódtak a revansra, ami szinte ajándék, mert itt és ekkor adódott a lehetőség bedöngölni a betonba – remélhetőleg megint legalább 20 évre – a világ csendőrét és demokráciája bajnokát.
A megsérült fehérfejű rétisas most talán még veszélyesebb, de tojásait összetörték, kidobták a fészekből, mert vadászterületén túl sokaknak elegük lett abból, mit képvisel. A nagy kérdés: mindezt észreveszi-e, tanul-e belőle?
Régi és új tálib hatalom között egy generáció nőtt fel, megismerve a civilizáció modern vívmányait, ami okot ad némi optimizmusra. A sok kudarc után végre nekünk kell megértenünk, hogy a mi mércéinkkel, világképünkkel nem ítélhetjük meg társadalmukat, berendezkedésüket, kultúrájukat.
Az új Afganisztán a gazdasági előnyök (pl.selyemút, újjáépítés) mellett sok veszélyt is rejteget,
mert a kiszabadult szellem terjedése garantált, iránya azonban kiszámítható, nukleáris szomszéd is érintett, Kasmír sincs messze, adott egy muzulmán-hindu halálos ellentét.
Igy 2 nagyhatalom fiaskója után komolyabb zűr esetén már csak Kina marad az események érdemi megfékezésre, amivel az egy újabb erős kártyát szerzett a globális játékasztalnál.
Tanulságokat illetően 21 nyarán csak a bajtársiasság és szövetségesi hűség felrúgását- kudarcát ajánlatos kiemelni, ami még vadnyugati mércével is határeset, vadkeleten azonban, ahol az adott szónak, és becsületnek sokkal komolyabb értéke van - eleve elképzelhetetlen.
A nagy árulásokat, cserbenhagyásokat magyarázni lehet, de megmagyarázni nem, mélyen, kitörölhetetlenül beágyazódnak generációk tudatalattijába, amiből még Saigon okán már most is kis ízelítőt kaptunk Kabul puskalövés nélküli elfoglalásáról.
A hiteltelenség egyszer, még ha nehezen is, de megbocsátható, de kétszer már nem. Vagy mégis?
Washington ezek után hogyan szervez szövetségeket, koalíciókat közös célok érdekében?
- Gyenge társakkal? -a diplomáciában még működik, de komolyabb ügynél mit sem ér.
- Erős társakkal? - ekkor fel kell adnia vezéri pozícióját - ami nem egy vonzó opció.
- Marad tehát a régi felállás és régi módszerek, azaz megmarad mint vezérbika, de a bort és köröket mindig-mindenkinek ő fizeti, azaz a lojalitást megvásárolja –amíg tudja!
A történtek megmutatták nagyon sok országnak, hogy ne az USA ölelő karjai között keressenek menedéket,
talán egy ország a kivétel, de ez már egy másik történet.
A szennyes kiteregetése egyelőre senkinek sem érdeke, mert túl sok a fájdalmasan érintett. Új korszak kezdődött, mindenki tudja, hogy alapvető változtatások szükségesek minden szinten, de a tanulságok levonását, átszervezéseket, a struktúra és új doktrínák kidolgozását valószínűleg nem a média asszisztálásával kívánják lebonyolítani. A szeptember 11-el megnyitott kapuk, ismét bezárulnak, megújul a figyelemelterelés, az evakuálások csodás számai és sikertörténetei lezárása után
a legjobb az lenne, ha Afganisztánt mindenki nagyon gyorsan elfelejtené!
- dr. Reimann Pál
