Reaktor

nem teljesen világos számomra, a társadalomnak milyen haszna származik abból, hogy azok, akiknek a kezén jelentős vagyon halmozódik fel, magyarok

- tette fel a kérdést Róna Dániel a Mandiner által rendezett vitán (Mi zajlik Magyarországon? – Lánczi, Giró-Szász és Róna vitáznak az elmúlt tíz évről). Fontos kérdés, főleg, ha egy politológus 2021-ben ennyire költőien teszi fel, holott a válasznak nemzeti minimumnak kellene lennie.

Irigység: konzekvensen nem probléma

Kell-e tapsolni akkor, amikor a kelet-európai gazdag ember G Merciket gyűjt, vagy az amerikai gazdag ember űrbe utazik? Ha nem teszem, sikertelen, irigy ember vagyok?

Nem, hiszen a gazdagságot senkinek nem ígérte senki ezen a 93 ezer négyzetkilométeren. A középosztálybeli létet viszont igen, sőt, 30 éve 30 éves távlatban a nyugati középosztály jóléte is meg lett ígérve, amihez csak sokat kell dolgozni, iparkodni, becsületesen adót fizetni, és szép lassan elérjük, mondotta mindenki.

Egy olyan világban, ahol az elénk belengetett nyugati középosztály bűnös, felszámolandó klíma és egyéb kuláknak van kikiáltva, a felső 1% es a lábvizében lubickoló (komprádor) burzsoázia teljes támogatásával, ami alig várja, hogy egy nagy társadalmi átrendeződés után a Globális Brazília kerítésének a szerencsésebb oldalára betonozza magát, joggal lehetünk kritikusak az egyre gazdagodó szupergazdagokkal szemben, legyenek lokálisak vagy globálisak.

A nyugati véleményelit tulajdonosi körének érdekéből kifolyólag az odaát - és ha ott van, ide is be fog gyűrűzni - egyre növekvő vagyoni egyenlőtlenség jelenlegi megoldásaiból kizárólag a középosztály eltörlésében van - kaphat teret - konszenzus. Ez csak a gazdasági része, az egyéb identitások leépítése is a csomag része. Mi magyarok kapunk bőven azért, hogy ebből a csomagból nem kérünk, mutogatva 1990-re vagy 2004-re, hogy akkor nem erről volt szó.

Dögöljön meg a (magyar) szomszéd tehene

A mindenszarizmus első sorban az egyén nyomora: minden ami magyar, szar, én is szar vagyok. Mindig minden szar. Ezzel együtt élni nem a társadalom pokla.

Azonban az ebből fakadó - sőt, tudományszerű megalapozottsággal felépített - társadalmi mindenszarizmus már nem magánügy: az ebből fakadó gazdaságpolitikai korszellem egyszer már zsákutcába vitte a rendszerváltás utáni Magyarországot. Ez az önkép, használva a divatos wokeizmust, toxikus.

Mi, magyarok - bár nincs olyan, hogy "magyar", hangoztatta egykor egy kisebb kormánypárt ideológiai hátországa - reménytelenül visszamaradott buckalakók vagyunk: golyvás gyerekek, akiknek jobb mindent kivenni a kezéből, és egy külföldi gazdiéba adni. 

Ezt az illúziót kezdetben a rendszerváltás után a privatizáció átmeneti tulajdonosi rétegének - amíg el nem adta külföldre valutáért - rossz gazdái táplálták negatív energiával, majd az EU-csatlakozás hajnalára a neoliberalizmus adott hozzá egy pozitív ideológiai bázist: jobb, ha eladjuk, és a Szabad Piac működteti majd, aminek a láthatatlan keze jobb manager, mint mondjuk az állam. (Hogy ez a terhektől megkönnyebbülő, neoliberális, technokrata állam hogy tudott ennek ellenére még nagyobb, ezer sebből vérző újraelosztóvá dagadni, amíg az IMF-re nem volt szükség, külön történet.)

A 2010-es évek végére az Osztrák-Magyar Monarchiát visszasírni kétszámjegyű társadalmi bázissal bírt: a magyar politikai és gazdasági elitből való sokkszerű, végleges kiábrándulás találkozott a bezzegkülföldi tulajdonos mítoszával, és ezt a nyomorúságos alternatívát kínálta fel. Egészséges nép ilyen önképet nem erőltet magára.

Ebből a mélypontból bő tíz év alatt sikerült elmozdulni, ma már - ugyan gyanakvóan - képesek vagyunk elhinni magunkról, hogy tudunk egy vízművet üzemeltetni, ha űrállomást nem is. (Természetesen a terminális mindenszarizmusban szenvedők kivétel, az ő kezüket engedjük el.)

Jelen van azonban a toxikus magyar önképnek egy szelektív irigységi csápja:

aki gazdag és magyar, dögöljön meg. Fontos, hogy csak akkor, ha magyar, mert az tisztességes ember nem lehet.

Ha az angol vagy francia multi helyi muftija lakik egy villában a hegyen, boldogan nyírom a sövényét, és tapsolok minden eurocentért, amit elém dob, de aki magyar, és jobban él mint én, az rohadjon meg.

Ez az szemlélet csak az egyén tragédiája lenne, ha nem lehetne kihasználni politikai célra: innentől viszont ez a társadalom problémája is, mindannyiunkra nézve toxikus. Ez az a választóvonal, ahol a kérdés, hogy "a társadalomnak milyen haszna származik abból, hogy azok, akiknek a kezén jelentős vagyon halmozódik fel, magyarok?", sorsdöntő.

Az Elefánt

Az interjúban is kiemelt szerepet kap, mint meg nem hívott troll, Mészáros Lőrinc. Az ő haszna a toxikus szemléletet támogatók szemszögéből, hogy le lehessen söpörni a témát a dohányzóasztalról, mielőtt alaposabban meg lehetne vizsgálni.

Azt a hamis dichotómiát kínálja fel, hogy valaki vagy úgy tekint rá és a hozzá hasonlókra, mint valami magyar űbermeritokratikus, kis garázsból az égbe törő Steve Jobsra, és akkor könnyes szemű fideszbirka, vagy ellene van bármilyen magyar tőkésnek, és akkor nemzetellenes labanc.

A kettő között jelentős spektrum van, optimistán szemlélve ott a többség. Mészáros amúgy sem akkora elefánt, legyen bármilyen az előjele, hogy számítson, így egyszerűsíthetünk vele. Indoknak vagy kifogásnak a nemzet sorsáról és önképéről szóló vitában pro és kontra pehelysúlyú:

Elefántok és porcelánboltok (forrás)

Ha pedig mindenképp egy nemzetszínű elefántba akar valaki kapaszkodni, ott egy jóval nagyobb: a magyar állam, ami egyrészt a leghatalmasabb tulajdonos, másrészt az elmúlt évtized politikájában markánsan magyar tőkés párti.

Miért fontos, hogy magyarok kezében legyen A Vagyon?

A letolt gatyás neoliberalizmus kritikája külön könyvtárat érdemelne, legyen annyi elég, valahol érezzük - és magyarként az elmúlt 30 évben tapasztalhattuk - hogy az a szabad verseny, aminek köszönhetően 20 féle ketchup közül választhatunk a közértben, nem terjed ki az autópálya-üzemeltetésre, még nálunk nagyobb országokban sem, ahogy a házunkba is egy csonkon jön az ivóvíz es egy csonkon távozik a szennyvíz, hogy mennyiért jön es megy, maximum beletörődhetünk, kizárólag az urnáknál lehet 4 évente véleményt nyilvánítani, ha elviselhetetlenül sokba kerül egy köbméter.

Minél közelebb van az államhoz a tulaj, annál nyilvánvalóbb a választónak, hogy van általa is számon kérhető felelős. Ez a vízmű, amit magyarok építettek, magyarok üzemeltettek, majd "veszteségesen" valami káder kezébe privatizálódott, aki aztán eladta a franciáknak, úgyis jobban tudják? Ja kérem, kedves választó, ebbe nekem nincs beleszólásom, tessék fizetni a csekket! A Nyugat amúgy se nézne ránk jo szemmel, ha beavatkoznék, ugye.

A külföldi tulajdonos ellenérdekelt a nemzeti szuverenitásban: szabad kezet akar, ezt várja a gyarmati politikustól, ezért is jutalmazza a megfelelően cselekvőt, nem akarja, hogy a lakosság számon tudja - vagy akarja - kérni. Ha kell, a választókat tehetetlenségre tanítja az önrendelkezésük olyan területeivel kapcsolatban, ahol ki vannak "a piacnak" szolgáltatva: az államnak ebbe a brutálisan egyenlőtlen relációba beleszólni szalonképtelen, nyomorba taszító demagógia, ha nem rosszabb, szóval tessék beletörődni az új status quoba, az állami szabályozás - ez esetben - anakronisztikus kalapács, amit már meghaladtunk.

Az állam természetesen, ha kell, erőszakkal is beleszólhat mondjuk az egyének CO2 kibocsátásába, abban tévedhetetlen, főleg ha úgy tapossa az egyént, ahogy fejlettebb országok parancsolják neki, esetleg buzgóbban. A külföldi tőke szabályozása a gyarmati kompetencia vörös vonala.

Felelősség: értünk is van

Éltük ezt már. Választóként az az érdekünk, hogy az ilyen esetekben belesétáljon a politikus a felelősség csapdájába, hogy büszkén magara vállalja és - ha kell megmentőkent, a kisember képviselőjeként, szabadságharcosként tetszelegve - dicsekedjen vele. Ha az államférfi jó szándékát cinikusan félre is söpörjük, a számonkérhetősége a - minden létező rendszerben - kiszolgáltatott polgár számára vitathatatlanul előny (hiszen az alternatívája a számonkérhetetlenség).

A neoliberális szabadpiacra mutogatás a bukásra ítélt, impotens politikus utolsó figyelemelterelése, mielőtt taxiba száll a reptér felé, hogy a karrierjét az általa kiszolgált, gyarmatosító "szabad piac" által biztosított elfekvőben folytassa, várva a hazatereset egy mozgástér nélkül maradt Görögország 2.0-ba, mint leválthatatlan válságmanager.

2010-re az ország sorsa ebbe a satuba szorult, es a protestből felemelkedő hazai reakció vergődése csak átmeneti megtorpanásnak tűnt a külföld szemében; kockázatokba, áldozatokba, es óriási szerencsébe telt, hogy végül nem így alakult.

Magyarország továbbra is eladó

Ettől meg minden, ami magyar, továbbra is potenciálisan eladó, és amíg el nem adják, útjában áll a piacról kiszorított külföldi tőkének, és ahogy az indító idézet mutatja, van a magyar politikai elitnek olyan része, amelyik - akár csak doktriner rövidlátásból - végre is hajtaná ezt.

Hány tollvonásunkba kerülne eldobni a szuverenitásunkat?

Ha az önfeladásunk belső akadálya elhárulna, és a magyar tulajdonhoz, tőkéhez indifferensen - bizonyos esetekben ellenségesen - viszonyuló hozzáállás hatalmat kapna, lenne olyan külső erő, amelyik atyai szeretetből akadályozni próbálná, hogy a magyar állam kiárusítson mindent? Lenne külföldi fék, vagy csak magunkban bízhatunk?

A rendszerváltás utáni Magyarország történetéből egy külsős Jó Gazda sem rémlik fel, ha volt is kifogás, maximum a vevők vesztek össze azon, hogy kié legyen az adott vagyontárgy, az árverést egy sem próbálta akadályozni. Erre a fékre, gátra csak mi vigyázunk, ha egyáltalán akarunk. Ha úgy döntünk, hogy el akarunk mindent dobni, mert minden ami magyar az úgyis szar - bár akkor miért állnak sorba a vevők? furcsa -, senki nem fog az utunkba állni. Bíztatás bőven lesz.

Esettanulmány

Az elmúlt 30 keserű tapasztalata megmutatkozik a veterán szuverenitás-párti konzervatívok hozzáállásában Fudannal kapcsolatban: azzal szemben tudnak kritikusak lenni, hogy külföldi entitás nyer teret, azt viszont elutasítják, hogy relációjelet tegyenek egy ilyen térnyerés haszonélvezői közé; a szemükben egy kínai Fudan és egy franca Fudan egyenlő súlyú, csodavárásuk a Nyugattal - vagy akar Putyinnal, mutat az ujjam intően a 2014-es Jobbikra - kapcsolatban nulla, szerintük az érdekeinket egyik külföld sem fogja jobban képviselni, mint a másik külföld, azt kizárólag mi tudjuk, ha akarjuk.

Nem kell velük egyetérteni, de a cinizmusuk megalapozott, és a konzekvenciájuk becsülendő, ráadásul nem lehet őket beskatulyázni, nincs az az elefánt, ami miatt félre tennék az elveiket, ha a nemzeti szuverenitásról van szó.

A társadalomnak milyen haszna származik abból, hogy azok, akiknek a kezén jelentős vagyon halmozódik fel, magyarok?

Van egy jelentős vagyon felhalmozódás: a magyar állam hitelezői kezében. Nem mindegy, hogy kié a magyar államadósság? Hogy a magyaroknak tartozik az állam, vagy külföldinek? Nagyon nem mindegy, lásd Japán, amely a belső eladósodásával (240%) mindig kellemetlen csillagozás, tétel tisztaságát bepiszkító apró betűs lábjegyzet, amit magyaráznia kell annak a közgazdásznak, aki szerint a helyi vízmű jobb kezekben lenne a franciáknál.

Legyen az államadósságunk is a miénk!

Nekünk kell ehhez ragaszkodni, más nem fogja helyettünk megtenni. Ha azokra hallgatunk, akik a toxikus önképükből kiindulva mérgezik a közönségüket a mindennapos mindenszarizmusukkal, nem fogjuk akarni.

A saját - közös, privát, szürke zóna - nemzeti tulajdonunk jövőjének megvitatása olyan téma, amit nem szabad lesöpörni az asztalról lózungokkal, ami egészséges önképből fakadó nemzeti minimum nélkül, indifferensen megközelítve bizonyítottan tragikus következményekkel jár.

Előnézeti kép: drMáriás: Mészáros Lőrinc Világtehénként elnyeli a Mátrai Erőművet Franz Marc műtermében
80 x 100 cm, akril vásznon, 2019