Volt szerencsém meglátogatni Berlint, és minden várakozásomat felülmúlta, bár nem olyan értelemben, mint Monaco. Monaco minden szelete egy mesés babaház volt, egy mesterkélt báj. Valami, ami őszintén és egyszerűen csak giccs, nincs mögötte semmi szándék azon túl, hogy megéljen a saját pompájából. Berlin más. Az elmúlt évszázadok minden történése nyomot hagyott rajta, a város pedig újra és újra kettészakad minden században: míg régen a berlini fal metszette el, ma már inkább a múltba való görcsös visszarévedés és a pánikszerű jövőbe tekintés között egyensúlyoz a város.
Elpusztíthatatlan helyek, mindig új formában
Első utam természetesen a vasútállomásra vitt, gyerekkorom óta szerettem volna látni a varázslatos emeletes állomást, az emeletes vonatokkal. Míg a Keleti pályaudvarban a kedvencem a tágas tér és a grandiózusság, a berlini vasútállomásban - bár nagyon hajaz egymásra az Eiffel és a von Gerkan-féle tetőszerkezet - a mesebeli Abszol Útra jellemző csodálatos nyüzsgés, az állandó mozgás tetszik legjobban.
Mozgás - minden irányba. Merthogy az állomáson egymáshoz képest eltérő szögű pályákon, függőleges irányban, különféle síkokra rendezve száguldanak a vonatok, köztük szabályosan lerakott, de mégis cifra rendezetlenségben ingázó liftek vezetnek fel és le. Ilyen egy igazi vonatos álom, mintha csak egy mesekönyvbe csöppentünk volna. Elgondolkodtató is egyben, hogy a két világháború alatt újra és újra lepusztuló, tönkremenő állomásban mennyi élni akarás van: újra és újra felépül, mindig szebben, mindig magasabban, mindig csak előre tekintő dizájnnal.
A felújítás alatt álló városi úthálózat az évnek ebben a szakaszában nem könnyíti meg a helyzetét az arra látogatóknak. Jelenleg is temérdek közúti felújítási munkálat folyik, így erre kell készülnie mindenkinek, aki arra jár. Érdekes ez a helyzet, egy német kolléga meg is jegyzi: “lassan olyanok az utak, mint a bombázások idején”. És valóban, most is a romok és a szállópor közül emelkednek ki épségben megmaradt építészeti csodák. Nyilván a hangulat más, mint a bombázások idején, bár az talán közös a két helyzetben, hogy a németek akkor is és most is teljesen biztosak benne: valami újat és szépet fognak építeni a romokból.
Bűnbánat: vissza, és újra vissza
A németek bánkódnak. Állítson akárki a YouTube-on bármit, egy nemzet sem végez olyan múltba visszatekintő százéves önostorozó terápiát, mint a németek. Kis (de nem nagy) túlzással minden második sarkon szobor, tábla, emlékmű, fejfa, lobogó, térnyi vagy tenyérnyi alkotás emlékezik a Holokauszt áldozataira. És bár örök favorit a modern, beton koporsókat idéző hatalmas kockarendszer, ezeken az alkotásokon úgy érződik, hogy nem a mai németeké.
Az ott élő németeknek már szinte semmi tevékeny közük nincs a Holokauszthoz, és jogosan merül fel bennük a kérdés: miért kellene magukat ostorozni, és miért kell a jelen német polgárainak a múlt speciálisan német bűneit a lelkükbe égetni? Ehelyett helyes történelmi ismeretekkel, a jelen globális békéjének alakítására kellene képezni őket. Erre ugyanis európai nagyhatalomként minden lehetőségük megvan.
Ezért is illik szerintem nagyon a Világóra a németek szellemiségéhez, mert az inkább jelképez olyan értékeket, - mint a precizitás vagy a pontosság - amit a világ inkább összekapcsol a ma élő német polgárokkal, mint a népirtást. Volt egy kivétel a szobrok és emlékek között, amit hiteles és átgondolt alkotásnak gondolok. Ez egészen elrejtve, egy mellékutcában található: a "Trains to Life - Trains to Death" című szoborkompozíció.
A szobor két, egymásnak háttal álló gyermek csapatot ábrázol, kétféle fémből, egyazon vasúti peronon állva. Az alkotás alapkoncepciója a Kindertransporte mozgalom volt, aminek keretében a világ minden országából biztonságos helyen élő családok, gyakran idegen gyerekeket fogadtak be. Ezek a gyermekek nemzetiségük, vallásuk, szüleik tevékenysége miatt - nyilvánvalóan ártatlanul - gyakorlatilag halálra ítélve születtek, otthonukból akár heteken belül is elhurcolhatták őket.
A világosabb fémből készült oldalon egy kisfiú és egy kislány macival, rendes ruhákban, iskolatáskával, egymás kezét fogva mennek a teljes élet felé. Ők jelképezik a sikeresen elköltöztetett gyerekeket. Közülük származik például maga a szobor alkotója, Frank Meisler is. Azon az oldalon, ahol ők állnak, a talapzaton szerepel pár, a fogadó családok nevei közül is.
A túloldalon üres táskákkal, hegedűtokkal, öt sötét színű fémből készült szomorú gyermekalak szerepel, akik nem voltak ilyen szerencsések. Hiteles alkotás, hiszen nem a politikai indíttatásra hívja fel a figyelmet. Nem hergel, és nem hibáztatja a jelen ártatlan németjeit, hanem rámutat arra, mit tettek a múltban egymás megmentéséért az emberek. Látszik a kontraszt aközött, hogy a puszta emberség generációk boldogságát alapozza meg. Ez egy korszaktól független tanulság, amit mindenkinek ismernie kell. Emléket állít továbbá minden elhurcolt kisgyereknek, és nem tesz különbséget köztük a mentén, milyen okból nem tartják tiszteletben az életüket.
Elfér egymás mellett
Berlinben a kettősség kényelmesen elfér mind az emberekben, mind az építészetben. A felpezsdült sokszínű vallási élet miatt egyre szépülnek a templomok, felekezettől függetlenül mindenki büszke a saját vallására, és a sokszínűség részeként tekint magára (legalábbis kívülről ez látszik).
A templomok oldalán sok esetben hatalmas szivárványos zászló leng, az ikonikus, feltartott mancsú berlini medvét színes minták armadája díszíti. A Reichstag hatalmas oszlopai őrzik a régi korok fenséges monumentalitását, de a gyújtogatásban megsérült kupolát mégis modern üvegezéssel oldották meg. Elfér egymás mellett a fura, kígyózó fehér műanyag panelekből összerakott sportközpont, és a múzeumi negyedbe illő polgári mini palota.
Poroszosnak lenni menő
A látványt a vasútállomás mellett leuralja a berlini kocka. Nem tudja senki megfogalmazni, mi olyan bámulatos egy üveg kockában. Még akkor sem, ha megpróbáljuk megérteni itthon, hogy vannak rajta geometriai játékok, befelé pontozott mélyítésekkel, plusz üveg betétekkel. A tövében csillogó folyón úgy mennek el egymás mellett a modern luxus csodahajók és az autentikus úszó romkocsmák, mintha ez lenne a dolgok rendje. Talán éppen így is van. A folyópartot, ahol csak lehetett, zöldítették és pihenővé alakították, ami nem egyszerű feladat egy 300 ezres forgalmú vasútállomás mellett.
Brandenburgi kapu és a magyarok
Tekintsünk vissza az emlékeinkben: volt már valaha olyan élményünk, hogy egy honfitársunk mesélte, hogy látta a Brandenburgi kaput, és nem tette hozzá, hogy milyen közel van hozzá a magyar nagykövetség? Nekem mindig hozzátették, így történt akkor is, amikor körbe kérdeztem a rokonaim, professzoraim között, mit érdemes látni a városban. Rendjén is van a furcsa összeköttetés, hiszen nem kevés jelentősége van annak, hogy egy olyan ország, mint Németország parlamentjéhez ilyen közelségben, egy ilyen kaliberű épületben kapott helyet a magyar diplomácia.
Viszonyításképpen, közvetlen közelségben van még az orosz delegátus, illetve az amerikai követség. Azzal együtt, hogy milyen szintű kooperáció van a magyar zászlós épület és a Reichstag között, mezei turistaként annyi jelentősége biztosan van számunkra a lokációnak, hogy bármi probléma adódik, Berlinben minden út - többek közt - a magyar követségre vezet.
