Gazdasági válságok, világjárvány, háborúk. Ha kort kellene rendelni ehhez a lehangoló trióhoz, mondhatnánk a jelen XXI. századi valóságát, és mondhatnánk a XX. századot is. A rojtos szoknyák, a jazz számok, a tollak és a vadító vörös rúzsok kora meglepő hasonlóságot mutat globális problémáiban a jelenkorral. A szalagavatókon minden végzős innen választ osztálytáncot, reneszánszát élik a régi kor ruhái, zenéi, filmjei, festészete, a kapcsolódó kiállításokra pedig világszerte órák alatt elkapkodják a jegyeket.
A stílus népszerűségét valószínűleg a problémákhoz való hozzáállás adja. Míg napjainkban mindenki járványügyi szakember, bizalmatlanul áll az orvosokhoz, mindenről első kézből akar tájékozódni, addig a '20-as években a társadalom nagy része próbált már-már kényszeresen nem tudomást venni a háborúról, a politikai folyamatokról. New York utcáitól Berlin bárjaiig egész Amerikában és Európában arról szólt minden, hogy elfelejtsék, mibe cseppentek, és merre halad a világpolitika. A két kontinens soha nem látott, feszített tempóban kezdte meg levetkőzni az addig ismert korlátait. Átrendezte a nemi szerepeket, autókat kezdett sorozatban gyártani, felsliccelte a szoknyákat, felpörgette és meghökkentő szövegekkel töltötte meg a zenéket. Tombolhatott a világban járvány, forradalom, Amerika és Európa nagyvárosaiban dübörgött a jazz.
A művészek úgy gondolták, hogy a társadalmat nemcsak politikai és gazdasági szinten kell megváltoztatni, hanem oktatási, kulturális és művészeti szinten is
– írja Catherine Hug, a "Roaring Twenties" kiállítás kurátora. A kiállítás a húszas évek hedonizmusát helyezi párhuzamba a jelen kori emberek magatartásával, akik másfél évig voltak bezárva. Pont ugyanúgy, ahogyan a lelkük mélyén érezték a régiek, hogy újabb háború fenyeget, most is érezzük, újra kellemetlen helyzetbe kerülünk, akár hetek múlva. A műveket aköré a téma köré fűzték, hogy melyik művész milyen úton szerette volna az embereket kivezetni a háborús félelemből. Meg akarták mutatni, hogy a szépség és az alkotni vágyás kiút a kapzsiságból és a önzésből (mintegy finomabb formáját megfogalmazva a '60-as évek "szeretkezz, ne háborúzz" mintáinak).
"Ez volt a demokratikus politika és a demokratikus államok kezdete, az az elképzelés, hogy mindenki részt vehet egy békés társadalomban. Az egyik érdekes eredmény, amely a művészetben tükröződött, a Bauhaus-mozgalom és irányzata volt… [amely] az oktatást és a kultúrát az építkezéshez szükségesnek látta."
A Bauhaus "stílus", ha még elsőre nem is ugrik be róla, csak a barkácsáruház, mindannyiunk számára ismerős. Ha akár csak egyetlen Poirot novellát is láttunk megfilmesítve, láthattuk a hatalmas üvegablakokkal, szögletes betétekkel és szolid kontrasztos színekkel magasodó házakat. Az ilyen jellegű transzparencia abszolút a kor vívmánya. Az utcáról betekintve be lehetett látni a házakba, a nappali, a konyha, a társalgó és az étkező önálló műalkotássá változott, jelezve, minden napunkat megélhetjük úgy, hogy az önmagában olyan szép és kedves látvány legyen, mint a festmények a galériákban. Ez furcsa párhuzam a jelen korral is. A szolidabb építészeti stílusok újra falakat emeltek körénk, a zsúfolt városi rengetek beszűkítette az ablakainkat. De vajon ha egy ilyen hatalmas, Bauhaus ablakon keresztül visszanéznénk a mi másfél évünkre otthon, azt tényleg műalkotásként észlelnénk?
A kiállítás foglalkozik a női emancipációval is. Asszonyok, lányok lesimítatlan hajjal, gyűrött ruhában, felszabadult arckifejezéssel szerepelnek a képeken. Először ábrázolták eleve kiállításra szánt képeken a prostitúciót, a szexualitást, a az intimitást. Megjelent a gyerekekkel való kapcsolat, mint társadalmi kötöttségektől független, önálló döntés boldog eredménye Ez a gondolat egyébként vissza is köszönt a nevelésben: egyre kevesebb gyereket nevelt nevelőnő, a meredeken zuhanó csecsemőhalálozási ráta eredményeként a gyerekekhez bátrabban kötődtek érzelmileg a szüleik.
Cally Blackman, a Central Saint Martin divattörténész professzora kitért a húszas évek öltözködésének drasztikus változásainak okaira. A Coco Chanel köré épült mítosz, miszerint az egyszerű szabású kis fekete ruhák a női egyenjogúság és harcos feminizmus szimbólumai, lerombolódni látszik a történészek szerint. Bár Chanel kétségkívül egy tervező-és marketingzseni volt, csak a továbbfejlesztés tudható be neki. A világháború után nehéz, vagy szinte lehetetlen volt szolgálót találni, aki feladja a bonyolult szabású ruhákat a hölgyekre, tehát a kapcsok, szalagok mechanikáját egyszerűsíteni kellett. Emellett a nők egyre kisebb hányada engedhette meg magának, hogy ne maga végezze a fizikai munkákat a ház körül vagy a munkájában, így a szoknyák hossza nem csak azért lett kurtább, mert egy vérfeministának bizony senki ne mondja meg, látszódhat-e a térde, hanem azért is, mert így nem lógott bele az utca, a tyúkketrec, vagy a felmosóvíz mocskába az öltözet. Coco Chanel nem megalkotta a rövid, egyszerű, fiús darabokat, hanem zseniális érzékkel meglovagolta a kor megváltozott "kényszertrendjét", elegánssá, sikkessé tette a meglévő darabokat, így a váltóruhából "tiny black one" lett, az elesett férjek és bátyák nadrágjaiból szexi női függetlenségi jelkép egy övvel.
A jazz és a swing újragondolt darabjai egy teljesen új cikket érdemelnének, és még ezeken túl rengeteg új művészeti ág csak a húszas években született meg (gondoljuk csak a hobbifényképészetre vagy a retusálásra). Vajon ugyanúgy megerősödünk a járvány után, mint az elődeink? Vajon milyen tabukat dönt majd meg a huszonegyedik század társadalma? És milyen értékeket mentünk át a következő századnak?
