Erős mondattal indítja Marshall Auerback, a Bard College Levy Intézetének kutatója, írását: szerinte a NATO „már régóta indokolatlanul létezik.” A cikkében radikális, de legalábbis érdekes állításokat megfogalmazó Auerbacket nem ismerem, de a kontextus kedvéért megjegyzem, ez az a Bard College, amely évek óta kap óriási adományokat Soros Györgytől, és amelynek posztgraduális kampuszát a milliárdos hozta létre. Ezzel az intézménnyel kötött megállapodást a CEU, amikor a magyar felsőoktatási törvény miatt hirtelen sürgőssé vált számára, hogy az USA-ban is felmutathasson egyetemi oktatási tevékenységet.
Mindenesetre Auerback finoman fogalmazva is szembe megy a Nyugaton fősodratúnak számító nézetekkel Ukrajnát és Oroszországot illetően, megkérdőjelezi a NATO létjogosultságát. Lord Hastings Lionel Ismayt, a NATO első, brit főrend főtitkárát idézve, rávilágít, hogy NATO-t azért hozták létre, hogy „kívül tartsuk a Szovjetuniót, benntartsuk az amerikaiakat, és lent tartsuk a németeket.”
Auerbach szerint a Szovjetunió széthullásával és Németország újraegyesítésével gyakorlatilag megszűntek azok az okok, amelyek az Észak-Atlanti Szövetség létrehozását indokolták.
Az újabban felmerülő nemzetközi fejleményekre pedig a NATO valójában nem tud releváns választ adni szerinte, mert azzal beláthatatlan folyamatokat indítana el.
Álláspontja alátámasztására idézi Richard Lugar szenátort, aki, elkötelezett atlantistaként, már 1993-ban kijelentette, hogy a NATO-nak „túl kell terjeszkednie a saját területén, vagy be kell zárnia a boltot.” Magyarul, mivel a NATO tagországokat elvben már nem kell megvédeniük azoktól a kihívásoktól, amelyekkel szemben eredetileg létrehozták a szövetséget, annak aktívan bele kellene avatkoznia az USA-ra és szövetségesei biztonságát veszélyeztető folyamatokba. Auerbach szerint a NATO nyilvánvalóan ezt az utat választotta, és ennek súlyos következményei lettek.
Szerinte a NATO, amely valaha a globális biztonság fő szavatolója volt, mára „a globális instabilitás eszközévé vált.”
Auerbach felidézi, hogy a NATO vezető országainak államfői 1990-ben ígéretet tettek Gorbacsovnak, hogy a katonai szervezet nem terjeszkedik majd keleti irányba. A szerző megjegyzi, hogy ezt az ígéretet sokan és sokáig legendának nyilvánították, amíg napvilágra nem kerültek azok a titkosított feljegyzések, amelyek bizonyítják, mi hangzott el az akkori szovjet vezető és George H. W. Bush, Margaret Thatcher, Francois Mitterand és Helmut Kohl között. Ezt az ígéretét a NATO nyilvánvalóan megszegte Auerbach szerint, amikor egymás után felvette soraiba a posztszovjet országokat. Később a NATO, szintén az oroszok érdekszféráját sértve bombázta Jugoszláviát a kilencvenes évek elején.
Auerbach szerint a NATO konfrontatív magatartása Oroszországgal szemben azóta sem változott, annak ellenére, hogy például Líbia bombázása esetében az oroszok nem éltek a Biztonsági Tanácsban a vétójogukkal. Később, az afganisztáni háború elején, Oroszország logisztikai támogatást nyújtott az amerikai csapatoknak és támogatta a terrorellenes háborút.
Auerbach nem kevesebbet állít cikkében, mint hogy a NATO okozta az ukrajnai konfliktust, olyan helyzetet teremtve „Oroszország ajtajának küszöbén,” amely végül a NATO bukását is okozhatja.
A szerző kifejti, hogy bár erre vonatkozóan az uralkodó nézet Nyugaton és különösen az USA-ban az, hogy az ukrajnai fegyveres konfliktus gyökere a Krím orosz megszállása volt, szerinte „mint oly gyakran, az amerikai kommentárok teljesen nélkülözik a történelmi kontextust és összekeverik az okot az okozattal.” Auerbach szerint a Krím félsziget annektálása valójában reakció volt Moszkva részéről a NATO Ukrajnának tett meggondolatlan, a tagság lehetőségét lebegtető ígéreteire és a Janukovics kormányt elsöprő puccs aktív támogatására a szövetség vezető hatalma, az USA részéről. Auerbach emlékeztet arra, hogy Janukovicsot demokratikusan választották meg annak idején, és ő is azzal az ígérettel lett elnök, hogy véget vet az országot fojtogató korrupciónak – ez egyébként azóta sem sikerült az USA által támogatott elnököknek sem.
Az USA-ban megdöbbennek azon, hogy Putyin csak akkor hajlandó Ukrajnáról érdemben tárgyalni, ha garanciákat kap arra, a NATO nem terjeszkedik tovább kelet felé és nem telepít Oroszországot megcélzó rakétákat az országba. Egyszerűen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy Moszkvának vannak érdekei, amelyeket védelmez. Ráadásul egyre inkább háborús hangulatba hergelik egymást és az amerikai közvéleményt Oroszországgal kapcsolatban, amikor azt hangoztatják, hogy Ukrajnát meg kell védeni, és fel kell venni a NATO-ba.
Miközben Auerback szerint Ukrajna biztosan nem lesz a NATO tagja, és ezt egyes kiszivárgott hírek szerint a Biden kormányzat is megüzente Kijevnek (legalábbis annyit mondtak, a „következő évtizedben” erre nem lesz esély), továbbra is túlsúlyban vannak a kommentárok között azok, amelyek nyugati beavatkozást sürgetnek Ukrajnában.
Csakhogy van itt egy bökkenő Auerbach szerint. A NATO 5. cikkelye szerint ha egy tagállamot támadás ér, minden már tagállam köteles megvédeni. Azaz, ha Ukrajnát felveszik a NATO-ba, akkor csak három lehetőség van: betartják az 5. cikkely szerintieket, és Amerika és európai szövetségesei háborút kezdenek Oroszország ellen; elismerik a Krím elcsatolását; vagy nem tartják tiszteletben az 5. cikkelyt, és akkor a NATO valójában megszűnik létezni.
Auerbach szerint mindenki tisztában van azzal, hogy egy NATO-Oroszország fegyveres konfliktus harmadik világháború-szerű forgatókönyv lenne, nyilván nem valósulhat meg Ukrajna felvétele a NATO-ba. Akkor viszont mi értelme van „fenntartani az értelmetlen, Moszkvát provokáló helyzetet?” teszi fel a költői kérdést a szerző. Majd arra a radikális következtetésre jut, hogy valójában csak egy jó megoldás van: „a béke és a biztonság megőrzése érdekében itt az idő arra, hogy a NATO egyszer s mindenkorra megszűnjön.”
Magyarországról nézve a helyzet nyilván összetettebb, mint ahogyan azt Auerbach lefesti. Ami biztos, senki sem szeretné, ha atomfegyverekkel rendelkező országok egymásnak feszülnének, úgy, hogy nekünk magyaroknak is a vásárral kelljen vinni a bőrünket.
