Reaktor

Wes Anderson legújabb filmjének eredetileg 2020-ban kellett volna debütálnia a Cannes-i Filmfesztiválon, ám a járványhelyzet nem meglepően közbeszólt, így végül a nagyközönség előtt a The French Dispatch (A Francia Kiadás) csak idén ősszel mutathatta meg magát. Wes Anderson pedig nem hazudtolta meg stílusát: sikerült egy történet tekintetében korántsem maradandó, ám szinte minden másban hihetetlen alkotást rendeznie. Filmajánlónk következik!

Cikkünk a végkifejlettel kapcsolatos spoilereket nem tartalmaz, ám a film részleteire vonatkozó információkat igen! (nem mintha túl sok fordulat lenne benne)

A történet alapja, hogy egy kis francia városban (mely neve amúgy a francia unalom szót takarja) működő újság főszerkesztője meghal, az élete során gondosan felépített szerkesztőség jövőjét tekintve pedig egyetlen kívánsága van: szűnjön meg!

Egy utolsó számnak azonban meg kell jelennie, így a szerkesztőség tagjai még egyszer összegyűlnek a megfelelő tartalmak kialakítása érdekében. Végső soron pedig ez maga a film, ugyanis az alkotás az újságírók utolsó cikkeit mutatja be, a cikkeket tehát egy érdekes köntös részeként nem olvassuk, hanem látjuk.

Ami pedig a cikkeket illeti, a szerkesztőséghez, az újságírókhoz, illetve a film hangulatához hűen egyben humoros, egyben pedig szürreális és drámai történéseknek lehetünk szemtanúi a négy cikk kerete által – időnként feleszmélve joggal feltéve a kérdést, hogy mi a fene is folyik itt. Míg az első cikk meglepően eseménytelen, egyetlen célja pedig a bicikliző újságíró beszámolóján keresztül bemutatni a város jellegzetességeit – legyen szó Ennui-sur-Blasé kávézójáról, a település veszélyes utcáiról, lakosairól és jövőjéről –, addig a második történet már jóval komplexebb és hosszabb, ugyanis egy festői géniusz (és amúgy pszichopata gyilkos) esetét ismerteti egy szerelmi dráma részeként.

Ezen rész pedig több szempontból is komoly előrelépést hoz a filmélményt illetően, hisz egyrészt táptalajt ad a legalább részleges történetbeli izgalmaknak (az ezt megelőző bevezető kevésbé lebilincselő), illetve teret enged (legalább) két kiváló színészi teljesítménynek, tudniillik a részben központi szerepet játszik Benicio del Toro (2001-ben nyert Oscar-díjat a Traffic legjobb férfi mellékszereplőjeként) és Adrien Brody is (az ő esetében elég talán annyit írnom, hogy A zongorista által lett igazán elismert). Persze a szereplőgárda tekintetében amúgy sincs ok panaszra, elég csak arra gondolni, hogy többek között Willem Dafoe, Edward Norton és Cristopher Waltz is megjelenik kisebb szerepekben (talán az elégedetlenség épp a „kisebb” jelző miatt lehet érthető), miközben a főszerkesztő rendkívül humoros, ám annál szellemesebb stílusát (és tanácsait) is kiélvezhetjük Bill Murray alakításán keresztül (így a végére már mi is csatlakozunk az újságírócsapat gyászához).

Bár a további két történet – a diákok sakkjátszmás lázadása a polgármester ellen (illetve a lázadás egyik vezérének szerelmi kapcsolata), és a rendőrfőnek fiának elrablása (na meg az eszes mesterszakács közbelépése) – is említésre méltó, ám Wes Anderson alkotásában nem maguk a történetek dominálnak: ezek ugyanis egy furcsa világban, furcsa szereplőkkel és sokszor nehezen követhető módon zajlanak meglehetősen kevés koherenciával. Bármilyen rendhagyó is tehát (jó, Wes Anderson világában nem rendhagyó), ez egy olyan film, ahol maga a történet háttérbe szorul, az előtérbe pedig a vizualitás jön, és ebben a rendező valami olyat teremt, ami teljesen elfeledteti a nézővel a történet esetleges hiányosságait vagy gyengeségeit. A film tényleg egy festményhez (vagy inkább színházi előadáshoz?) hasonlít, melynek minden részlete végletekig kidolgozott, a néző pedig csak értetlenül állva gyönyörködik benne: nem gondolkodik rajta, nem részletezi, nem elemzi, hanem csak szájtátva nézi.

Úgyhogy itt az idő mindent félredobva megnézni ezt a filmet? Attól függ: ahogy Wes Anderson más filmjei, úgy a mostani is valószínűleg két nagy táborra osztja a nézőket, azok táborára, akik szívből gyűlölik (követhetetlennek, élvezhetetlennek és unalmasnak tartják), illetve azokéra, akik még hetek múlva is beszélnek róla. Amennyiben tehát valaki egy konvencionálisabb alkotást kíván látni követhető és lényeges történetbeli elemekkel, az hagyja ki, ha viszont valaki élvezni akarja (és tudja) a színek, a formavilág, a hangulat, a zene (még mindig hallgatom a fülbemászó dallamokat) és az animációs megoldások szinte tökéletesen kidolgozott harmóniáját, miközben képes értékelni a Wes Anderson féle (szintén nem konvencionális) humort, az talált magának egy izgalmas időtöltést.

Kiemelt fotó: Vanity Fair