Isten őrizzen attól, hogy járványkezelésben a nyugatot kövessük

By: arminvfabian 2022. jan 13.

A hazai sajtó egy része már-már pánikszerű aggodalommal számolt be a magyarországi járványkezelési lazaságról az omikron-hullám tükrében, arról pedig inkább ne is ejtsünk szót, hogy a korábbi hullámok során alternatív járványkezelést választó államok (itt köszön be Svédország) kapcsán milyen típusú hozzáállás jellemezte a mainstream médiát. Nyugaton bezzeg nagy a szigor – támasztja alá az a bizonyos kutatás is az Oxford Egyetem részéről –, de biztosan ezt akarjuk? Lássuk Olaszország példáján keresztül, hogy mi történik számos nyugat-európai államban, és persze azt is, hogy mi a gond ezzel.

Részletezzük tehát az olaszországi szabályozásokat, kezdve a háttérinformációkkal. Az ország európai szinten is kiemelkedő oltási kampányt folytatott, ugyanis már nyár végére beoltásra került az oltható lakosság 70 százaléka, miközben napjainkra a 12 év fölötti lakosság 89 százaléka kapott oltást – az arány pedig még a 12 és 19 év közöttiek esetében is 75 százalék. Összesen több mint 116 millió vakcina került beadásra, az elmúlt hat hónapban pedig a lakosság 90 százaléka vagy kapott oltást, vagy átesett a betegségen. Azt gondolhatnánk tehát, hogy ennek következtében egyfajta nyugalmat kellene az ország tapasztaljon, de a tapasztalat nem ezt mutatja. A napi esetek száma az omikron időszakában ugyanis 200 ezer (!) fölötti, a pozitivitási arány 20 százalék körül mozog – a tesztek száma napi több mint 1 millió –, viszont a covid osztályok kihasználtsága 26 százalékos, ami egyelőre általánosságban nem okoz komolyabb megterhelést a rendszernek. Nemzetközi példák alapján – legyen szó Nagy-Britanniáról (ahol az esetszám már csökken a gyors felfutást követően) vagy Spanyolországról (ahol Pedro Sánchez miniszterelnök a Covid influenzához hasonló kezelését javasolta nemrég) – vizionálhatnánk tehát akár azt is, hogy magas esetszámok mellett, de egy nagymértékben beoltott lakosságnál lehet minimális korlátozások között élni, ám ez a nyugati országok egy részében nem így van. Nézzük például mi történik jelenleg Olaszországban:

Az elmúlt egy és fél hónap jellemzője, hogy gyakorlatilag minden héten új járványügyi szabályozások kerülnek bevezetésre – értelemszerűen szigorúbbnál szigorúbbak –, a szabályozások pedig néhány hét alatt fordulatokat hoznak.
Olaszország több más európai államhoz hasonlóan már hónapokkal ezelőtt bevezette a Green Pass (EU-s Covid Igazolvány: oltás, teszt, felgyógyultság) rendszerét, az eredeti terv szerint elsősorban tömegrendezvények használatára. Idővel a tevékenységek köre azonban nőtt, szeptember 1-től már a gyorsvonatokra is szükséges lett, október 15-én az összes munkavállaló számára kötelezővé vált (aki nem oltott, tesztelnie kell 48 óránként a munkába járás érdekében), később pedig a regionális vonatokra, illetve a tömegközlekedésre is kiterjesztették.
Január 10-én újabb szigorítás következett, hisz a Green Pass szinte minden tevékenység kapcsán Super Green Pass lett: oltás nélkül tehát gyakorlatilag csak dolgozni és vásárolni tudnak az emberek, ám mivel a tömegközlekedés használata is oltáshoz kötött – a teszt nem megfelelő –, a tömegközlekedést használni kívánó oltatlan dolgozók is egyfajta kényszerhelyzetbe kerültek. Ugyanez vonatkozik a diákokra, ugyanis 12 év felett kötelező a Super Green Pass a tömegközlekedés használatához, így az a diák, aki nincs beoltva, csak gyalogosan járhat az iskolába.
Polémiát okozott az a jelenség is, hogy a szigeteken élő oltatlan olaszok konkrétan elzárásra kerültek, hisz ők értelemszerűen gépjárművel nem tudnak a szigetekre eljutni, ám a tömegközlekedési eszközöket nem használhatják (nem, a kompot sem). Az ő érdekükben végül történt egy átalakítás, de az is csak néhány hetes határidőt ad számukra az oltás felvételére.
Mondhatnánk tehát azt, hogy a szabályozások csak az oltatlanokat érintik, így mindenki válassza az oltást és élhet nyugalomban. Persze ez már önmagában is problematikus, ám a helyzet komplexitását jelzi, hogy valójában az oltottak is ugyanolyan kényszerhelyzetbe kerültek. Az országba belépéshez ugyanis oltottsági státusztól függetlenül teszt szükséges (az oltatlanok még karanténba is kerülnek), a szórakozóhelyeket bezárták, a tömegrendezvényeket és a kulturális eseményeket korlátozták – a következő Serie A fordulóban már csak maximum 5000 szurkoló lehet jelen a meccseken (ahova amúgy is Super Green Pass kellett) – és ami a leglényegesebb, február 1-től életbe lép a két oltás hat hónap után érvénytelenné válása.

Egy olyan helyzet teremtődött tehát, ahol maguk az oltatlanok sem dönthetnek az opt-out mellett, jelezve, hogy valamilyen oknál fogva (pl. még van antitestük) nem szeretnék felvenni a harmadik oltást.
Vagyis persze mondhatják, de a Super Green Pass hasonló mértékű kiterjesztése mellett egyszerűen az oltatlanokkal egyenértékű helyzetbe kerülnek, és nem csak olyan szórakozásbeli lehetőségeket veszítenek el mint az étterem, a szálloda vagy a futballmeccs, hanem gyakorlatilag a munkába járás is problematikussá válik. A szigor részeként tehát egy olyan keret teremtődött, ahol az állam úgy csökkentheti az igazolványok érvényességének idejét és írhat elő újabb dózisokat, hogy maga az oltás nem kötelező, ám mindenki radikális mértékben kizárásra kerül a társadalomból aki nem tartja a lépést.
És ha már munkavállalás: az év kezdetén került bejelentésre az 50 év feletti olaszok oltási kötelezettsége. Az oltást továbbra is megtagadók számára a büntetés egy 100 eurós összeg kifizetésének kötelezettségét jelenti, ami ismerjük el, valószínűleg nem fogja megmozgatni az oltatlanok többségét. Kivéve azon 50 év felettieket, akik dolgozni is járnak, ugyanis az ő esetükben 600 és 1500 euró közötti is lehet a büntetés mértéke – mivel nem rendelkeznek a munkába járáshoz kötelező Super Green Pass bérlettel (igaz ott a felgyógyultság jelenthet ideiglenes megoldást). Azt láthatjuk tehát, hogy az 50 év feletti munkavállalók sokkal nagyobb nehézségekbe ütköznek, mint azok az idősek, akik egyáltalán nincsenek jelen a munka világában – tehát épp a munkaképes lakosság egy részére csap le a szigor, míg a nyilvánvalóan sérülékenyebb sokkal idősebbekre kevésbé. A Super Green Pass minden munkavállaló számára való kiterjesztése is terítéken van – az azt jelentené, hogy az oltás nem kötelező, viszont dolgozni nem lehet nélküle semmilyen formában –, ám jelenleg az olasz egységkormányon belül ez az egyik kérdés, ami végülis egyet nem értéshez vezetett, a döntés tehát nem került meghozatalra.

Jelenleg egy olyan rendszert láthatunk számos országban, ahol a magas esetszámok okozta visszhang alapvetően is rossz hangulatot okoz – nem véletlen az 1 millió fölötti napi teszt Olaszországban, ugyanis a tünetmentes oltottak is sok alkalommal tesztelni járnak a vírustól való félelmük következtében –, miközben a művészet, a kultúra vagy a szórakozás területein túl az alapvető teendők is szinte teljesíthetetlenek oltási igazolvány nélkül, az emlékeztető oltást fel nem vevők ugyanolyan nehéz helyzetbe kerülnek, de még az oltottak is kellemetlenségek sorozatával néznek szembe – tesztelniük kell az Olaszországba való hazatérés előtt, lemondhatnak bizonyos szórakozásokról, illetve hetente követhetik ugyanolyan figyelemmel az akár őket is érintő újabb szigorításokat (illetve azt, hogy az adott régió milyen színbesorolást kap, ugyanis a helyzet romlása esetén még több korlátozás jöhet helyi szinten).

De Olaszország nem az egyetlen hasonló példa, Franciaországban az államfő által büszkén hirdetett oltatlanok „cseszegetése” részeként a védettségi igazolvány szintén oltási igazolvánnyá kerül átalakításra – és a két oltással rendelkezők az oltatlanokkal egyenértékű helyzetbe kerülnek hosszú távon, ahogy már rövid távon is tesztet kell felmutatniuk tevékenységek sorához –, ahogy Németországban is a 2G (oltás, felgyógyultás) és 2G+ (oltás, felgyógyultság + teszt) szükségessége dominálja a mindennapokat.

Az osztrák példát inkább nem is domborítanám ki, ahol a beutazási szabályok megértéséhez lassan már kislexikon kell, a tél során pedig bizonyos időre a társadalom egészét lezárták.

Két év pandémia és globálisan közel 10 milliárd dózis beadása után ott tartunk, hogy éppen a nyugat-európai államok– ahol amúgy az oltottsági arány kiemelkedő – egy része hoz sok tekintetben szigorúbb döntéseket azon időszakokhoz képest, amikor az ellenszerről még csak reménykedni lehetett.

Persze az oltatlanok kizárása mindenhonnan egy választható hozzáállás lehet, ám abba belegondolni, hogy oltás (idővel 3 oltás) nélkül nem lehet metróra ülni – FFP2 maszkkal, fertőtlenítéssel, távolságtartással, lázméréssel és 10 perccel korábban elvégzett teszttel sem – , illetve emberek anyagi megélhetése kerül veszélybe egy továbbra sem kötelező vakcina elutasítása következtében, miközben a hatóságok – és civilek – szinte minden utcasarkon egymás oltottsági státuszát szkennelgetik mások fertőzőképességétől megrémülve, jelzi, hogy a nyugati járványkezelés követése nem megfelelő opció.

Nem fenntartható egy olyan rendszer, ahol az állam az embereket érintő legalapvetőbb kérdésekbe is ilyen mértékben belenyúl – a saját szabályait pillanatok alatt változtatva –, a gyakorlati következményeken túl ugyanis idővel egy teljesen sérült társadalom születik, amely már maga sem lesz képes a normalitáshoz visszatérni. Itt az idő valóban koherens döntéseket hozni egymással ellentmondó és sokszor megindokolatlan ad-hoc szabályozások helyett, illetve két év elteltével itt az idő megtanulni a járvánnyal együtt élni.