A 2022. évi téli olimpiai játékok végéhez közeledve sokakban merülhet fel a kérdés, hogy mit is hoz a játékok jövője, illetve milyen költségekkel bír a rendezők számára egy hasonló esemény szervezése. Jelen szemlében bemutatásra kerül az elmúlt 12 játékok költsége, ahogy az is, hogy miként vált egyre nagyobb dilemmává a pályázás, illetve milyen ötletek merültek fel a jövő hasonló nehézségeinek elkerülése érdekében.
Így lett nagy teher a rendezés
A 20. század jelentős részében a rendezés nem okozott komolyabb fejtörést a házigazdáknak, hisz elsősorban fejlett országok (főként európai, illetve az Egyesült Államok) adtak otthont az olimpiai játékoknak, olyan államok, melyek gazdasága és infrastruktúrája lehetővé tette a bonyodalmak nélküli szervezést. A 70-es évektől azonban fordulat következett be, és miközben nőtt a résztvevő országok, illetve megrendezett sportágak száma, egyre több botrány és szomorú eset is történt – 1968-ban ellenzéki diáktüntetőket öltek meg tíz nappal a mexikóvárosi játékok előtt, míg négy évvel később terroristák támadtak meg izraeli sportolókat Münchenben, a támadókkal együtt összesen 17 áldozatot követelve.
1976-ben a kanadai Montreal esete vetett rossz fényt az olimpiára, ám itt már a költségek okozta nehézségek domináltak, a város ugyanis a tervezettnél sokkal nagyobb erőfeszítéseket kellett tegyen a rendezés érdekében, a létrejövő adósságokat pedig végül három évtizedig volt szükséges fizetni.
Változó költségek, profitról beszélni sem érdemes?
Az 1984. évi nyári olimpiai játékok sok tekintetben a legsikeresebbek voltak (persze itt nem a hidegháborús bojkottra gondolok), a kedvező rendezési feltételek mellett ugyanis Los Angeles szinte teljes egészében a létező infrastruktúráját vette igénybe, ezzel párhuzamosan pedig a közvetítési jogokból származó bevételek is meredek emelkedést mutattak, így Los Angeles vált az egyetlen olyan várossá, amely profitot tudott termelni a játékok megrendezéséből.
Az ezredfordulóhoz való közeledés idejétől azonban látható, hogy városok nagyon eltérő módon közelítik meg a rendezést, az inflációhoz igazított költségek pedig jelzik, hogy míg egyes helyszínek meglehetősen olcsó játékokat rendeztek – ilyen Salt Lake City, Torinó vagy Vancouver –, addig mások hatalmas költekezésbe fogtak.
Nincs is jobb példa erre a 2014-es téli olimpiai játékokat megrendező Sochinál, mely a legdrágább játékoknak adott otthont, 50.7 milliárd dollár – a költségvetés 85 százaléka tehát – pedig nem is sporttal kapcsolatos infrastruktúrára ment el (többek között a játékok biztonságos megrendezése jelentette az egyik legnagyobb költséget).
Az sem kérdéses azonban, hogy a még fejlődésben lévő, illetve a világ számára képességüket megmutatni akaró országok teszik a legnagyobb erőfeszítéseket: a Pekingben rendezett 2008-as játékok a második legdrágábbnak bizonyultak (a költségek itt is nem sporttal kapcsolatos teendők miatt szálltak el főként), de sem Rio, sem Phjongcshang nem volt olcsó – amint már említésre került, részben épp a hiányzó infrastruktúra eredményeként.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik előírása például, hogy legalább negyvenezer szállodai szoba kell rendelkezésre álljon, ami Rio esetében tizenötezer új szoba kialakításának szükségét jelentette – természetesen utak, vasútvonalak, illetve légi közlekedéssel kapcsolatos fejlesztések mellett.
Persze a sporttól független fejlesztések rendkívül hasznosak (hisz részben épp az olimpiai játékok idézik elő azokat), ám a magas költségek értelemszerűen olyan vitákra is okot adnak, melyek a hatékony felhasználást kérdőjelezik meg – nem egy esetben (lásd Athén) a létesítmények ugyanis teljesen kihasználatlanok maradnak, hosszú távon az olimpia a turizmust nem dobja meg, ahogy a teremtett munkahelyek is alapvetően ideiglenesek, így nincs konszenzus arról, hogy egy ország gazdaságát tényleg érdemben támogatja rendezés lehetősége.
Az elmúlt 12 játék inflációval igazított költségei (Forrás: Visual Capitalist)
Végülis mi a gond?
Szinte már konszenzus uralkodik azzal kapcsolatban, hogy az olimpiai játékokat fenntarthatóbbá kell tenni. Ezt megnehezíti, hogy már a pályázati kiírás is a költekezést propagálja (Tokió például 150 millió dollárt költött a sikertelen 2016-os pályázatára), elsősorban azon pályázókat támogatva, akik készek a lehető legambiciózusabb tervekkel előállni. Ez persze részben egy belső folyamat is, hisz a helyi építkezési vagy szervezéssel foglalkozó szereplők is rendelkeznek saját érdekekkel – befolyásolva a szervezőket a lehető leggrandiózusabb beruházások felé –, az adott pályázót pedig egyfajta átok éri – nyerni ugyanis csak úgy tud, ha nagyon merész lépéseket húz, ám a merész lépések hosszú távon kellemetlen következményekkel is bírhatnak. A problémához a korrupció is hozzájátszik, nem egy győztes pályázó került ugyanis különböző botrányok főszereplőjévé – gondolhatunk itt például az 1998-as téli olimpiai játékokra Naganóban vagy a 2002-es Salt Lake Cityben rendezett eseményre.
Egyfajta reakcióként a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 14 munkabizottságának reformjavaslatai alapján elkészült az AGENDA 2020 reformprogram, egyik célja pedig épp az, hogy csökkentse a pályázás költségeit, nagyobb rugalmasságot biztosítson a vállalkozó országoknak – többek között a már létező infrastruktúrák felhasználása által –, támogassa a fenntartható rendezési stratégiákat, na meg persze hangsúlyt fektessen a minél nagyobb átláthatóságra.
Ennek ellenére továbbra is sokan szkeptikusak az olimpiai játékok jövőjét illetően, így nem csoda, hogy olyan ötletek is születtek, melyek szerint bizonyos országoknak visszatérő rendezőkként kellene megjelenniük – ezáltal is felhasználva többször a létező infrastruktúrát –, továbbá a rendezési jogot elsősorban fejlett államoknak kellene biztosítani, azok ugyanis nagyobb erőfeszítések nélkül képesek megszervezni a sporteseményeket.
Bár ezen ötletek nem kevéssé radikálisak, az nyilvánvaló, hogy egyfajta válságot élnek az olimpiai játékok. Ebben közrejátszik, hogy a rendező országok által létrehozott rendkívül drága infrastruktúrák sokszor teljesen kihasználatlanok maradnak (a kihasználtság pedig jelentős éves fenntartási költségeket is takar), a rendezésből adódó profit szinte már reménytelen, miközben az események népszerűsége sem a jó irányba halad. Mindezen szempontokat figyelembe véve nem meglepő, hogy napjainkban nem folyik véres csata a rendezés lehetőségéért – 2017-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság rendhagyó módon például egyszerre hirdette ki a 2024. és 2028. évi nyári játékok helyszínt –, ahogy az sem, hogy az idei játékokat Peking igyekezett a lehető legolcsóbban megvalósítani. A hivatalos költségvetés jelenleg csak 3.9 milliárd dollár, amihez persze várhatóan további növekedés kapcsolódik, ám értelemszerűen nem közelíti meg a drágább játékok szintjét.
Kiemelt fotó: Sportsnet
