Aki az előző csokoládéboltokról szóló cikk után lemondott az álomszerű beach body-ról, és már törzsvásárló a Zangioban vagy a Rózsavölgyiben, annak jó hírem van: bemutatjuk az egyik legnagyobb magyar üzleti csodát, a Stühmer csokoládémárka történetét. Nosztalgiára fel!
Stühmer Frigyes cukrászmester korának az egyik legsikeresebb hazai vállalkozója volt (annak ellenére, hogy származását tekintve nem volt magyar). 1868-ban alapította első budapesti cukrászüzemét a mai Szentkirályi utcában, ezt tehetségének, szorgalmának és termékeinek népszerűsége, illetve a korban szokatlanul modern gépparknak köszönhetően utódai 1928-ban részvénytársasággá bővítették ki.
A régi üzem az Ősz utcában...
... és a mai Szentkirályi utcai homlokzat (még ott van a nyoma a letört betűknek a homlokzaton)
Marketing szempontjából szintén korát meghaladó profizmussal operált a piacon, a legsikeresebb és legsikersettebb magyar iparművészek, mint Jeges Ernő, Lukáts Kató vagy Szirmai Ili tervezték a csokik és egyéb édességek csomagolásait, valamint külön ügyeltek arra, hogy az összes üzlet egységes kinézetű legyen akkor is, ha a termékek külön-külön igen egyedi csomagolást kaptak.
Belsőépítészeti szempontból a Stühmer boltok világszínvonalon hozták a modern üzleti felfogás legjobban bevált trendjeit. A kortalan art deco stílusban tervezett egységes, moduláris bútorzat, homlokzati díszekkel a tervező, Kende Ferenc meghagyta a pompás, csillogás iránti igényt színekben, de formákban egy, akkor még futurisztikusnak ható arculatot adott a boltoknak, melyek ezúttal design szempontból is európai szinttű látványosságnak számítottak. Annak ellenére, hogy a klasszikus Stühmer üzletek a háború után teljesen tönkrementek, nevét örökül viselő üzletek máig hordozzák azt a diszkrét eleganciát, amit Kende megálmodott, habár ezt mai szemmel már egyáltalán nem futurisztikusnak látjuk.
Az eredeti design. Forrás: flickr.com
Bár az első üzletek még csak boltok voltak, a nagy cégóriás volt az első, aki annyira népszerű lett termékeivel, hogy azokat helyben fogyasztásra is kínálta, így bővültek az édességboltok lassan de biztosan cukrászdákká. Itt még nem szolgáltak fel kávét vagy teát, csak saját termékeket, ezt csak a ma is látható üzletek vezették be.
A pompásan tervezett Stühmer dobozokkal gyerekként évente két platformon találkozott az átlag gyerek: anyák napján, és ha elszakadt a ruhája. A világszerte híres édességek között főleg a párizsi divat lendületében kiemelkedett a míves, virágos bonbonos doboz. Ezeket tipikusan édesanyák kapták ajándékba, akik annak rendje és módja szerint kilencven százalékban varródobozként örökítették tovább a kiürült csomagolást. A dobozok ugyanis olyan tartósak és olyan szépek voltak, hogy fel sem merült, hogy kidobják őket. Szerencsésebbek még ma is őrizgetnek ilyen dobozokat -tele cérnával.
A Stühmer üzletek nem csak itthon arattak osztatlan sikert: Párizs és Bécs is a lábai előtt hevert az akkor már családi vállalkozásnak, a húszas évektől kezdve vége hossza nem volt a nyugatra küldött hatalmas édességes csomagoknak, melyeket az európai fővárosokban rendszerint már a reggeli órákban felére redukáltak az üzletekben a vásárlók. Különösen így volt ez a karácsonyi időszakban: a Stühmer Európa szaloncukor-királya volt, és emiatt a naptári év illúziórombolóan korai időszakában el kellett kezdeni gyártani az édességek, hogy mindenkit ki tudjanak szolgálni.
Társadalmi felelősségvállalás is helyet kapott a cégpolitikában: az üzem elsőként zárta ki az egészsége káros színezőanyagokat a cukorka receptjeiből, melyek már akkor kimutatható károkat okoztak a vásárók szervezetében, de marketing célból a versenytársak nem vonták ki őket az édességekből. A Stühmer cukorkák az alapító alapreceptjén nem módosítva sokkal egészségesebb módon festették a cukrokat, amit nem is féltek hangoztatni.
Termékeik, ha nem is változatlan receptekkel, még a mai gyerekeknek is mondanak valamit, legalább is névvel. Habár nem ugyanaz a két tábla, a Tibi csoki mai napig versenytársa a Milkának vagy a Bocinak, sőt, a Boci vs. Tibi egy afféle balkáni Coca-Cola vs. Pepsi párbajjá magasztosult, mivel nem csak az ország, de a teljes földrajzi térség egyik legjobb minőségű, de még elérhető árú édességei ezek.
Nem véletlen az sem, hogy mindent, ami színes puhacukor, az a magyar köznyelvben fruttikaramella. A sajátos összetétel mindkét komponense a Stühmer gyár forgalmazta édességekhez kötődik: a Frutti egy saját, levédett neve volt a gyümölcsös puha cukorkának, a karamella már kicsit bonyolultabb. Alapvetően nem sok köze van a kristálycukor alapon túl egymáshoz a Fruttinak és a karamellának, de mivel a darabok a tejkaramella kockáknál és a Fruttinál nagyjából megegyező alakban kerültek forgalomba, összekapcsolták őket a vásárlók. A Stühmer karamellája egyébként érdekes evolúción ment át: a privatizáció során 1992-ben a MÉV-ba beolvasztott Stühmer gyár azonos receptjét és gyártási jogát megvásárolta a Stollwerck Budapest Kft., emiatt terjedt el főleg Közép-Európában a "stoli" név, ami nem más, mint Stühmer-féle tejkaramella. Újabb bonyolítás: ezt ma már nem a Stollwerck gyártja, mert 1939-ben búcsút mondtak a piacnak. Egy kedves ismerőstől azonban még beszerezhetjük az édességet: a háború után nem más vette gondjaiba a megmaradt Stühmer recepteket, mint a Szerencsi Csokoládégyár.
Ismert termék még a Zizi drazsé, ami ma is a filléreket összeszedegető kisiskolások kedvence, bár nem titok: nálunk az egyetemista bulikon is szokott "Zizi-felelős" lenni. Egyszerűen ezen nőttünk fel, nem hiányozhat.
Az első csokimikulás és csokinyuszi gyártása, habár nem magyar szabadalom, a Stühmer-féle technológián alapul. Ők készítettek először szezonális alakú (nyuszika vagy mikulás) alakú üreges vagy tömör csokifigurákat. Akkor még "porcelánozott " édességekként futottak, azaz fényes, cukrozott kivitelben kerültek a polcokra. Ezt a fényes mázat később a tömeggyártás a technológiai bonyolultság miatt elhagyta, és ennek a helyére került a ma ismert celofános változat.
A Stollwerck zászlaja alatt tovább futhattak az ikonikus termékek, de csak, azok, melyek a gépesítettség miatt nagy volumenben voltak gyárthatóak, a többi, egyedi készítésű édesség forgalmazását, mint a porcelánozott csokik, megszüntették. Tovább futott azonban a fogorvosok réme, a Dunakavics, személyes kedvencem, a Francia Drazsé, és a magyar kiskamaszok első gardedámja az alkohol világába: a konyakos meggy.
Ahogy a karamellánál is pedzegetük, a Stühmer üzem nem maradt önálló: 1948-ban államosították, és termékeit a Magyar Édesipari Vállalat forgalmazta, majd jöt a privatizáció és a Stollwerck.
Bár nem az eredeti vállalat boltja, de Budapesten ma is találkozhatunk a Stühmer emlékeit őrző üzletekkel: találunk cukrászdát a Teréz körúton (A), a Pozsonyi úton (B), de akár (Műegyetemisták, figyelem) a Bartók Béla úton (C).
