Agatha Christie klasszikusa évtizedek óta társunk a krimi világában. Az Orient Expressz mellett talán a leghíresebb Poirot novella, népszerűsége töretlen, dacára annak hogy a lefestett világ már a maga korában is kevesek számára volt igazán érthető vagy elérhető. A főhősök gazdagok, szépek, vagyonukkal és életszínvonalukkal együtt a háború utáni társadalomnak a problémáik is elérhetetlenek. Most a mozikban újra élhetjük a "remake"-et, de vajon miért olyan népszerű ez a történet, hogy érdemes legyen újragondolni? Mi az értelme annak, hogy a felsőbb osztály problémáit taglaljuk, és miért szórakoztatóbb ez, mint a Dallas?
A Csárdáskirálynő-szindróma
(Nem létező betegség, csak én találtam ki.) A Csárdáskirálynő zeneileg egy jól megkomponált, de nem korszakalkotó mű. Történetét tekintve szórakoztató, de nem mesteri. Mégis a háborúban kimerült emberek zsúfolásig megtöltötték a színházat, mikor játszották, mert ki voltak éhezve a csillogásra. A Poirot novellákkal is így vagyunk: a pénz mindig motiváció, és csodálatos nézni a szép bútorokat, az autókat, a meseszép hölgyeket és a magabiztos urakat. Szeretjük a bálozók, partyzók, luxushajózók problémáit magunkra venni pont azért, mert elérhetetlen. Pihentető recept, működik, és valószínűleg még sokáig működni fog.
Miért pont a Nílus..
Amiért az Orient Expressz, és a többi egzotikum: ezeket a kortársak szinte csak képeslapokból ismerték, és bizony a huszonegyedik század emberének is kevés esélye van személyesen átélni, milyen a Níluson hajózni, vagy több napon át egy vonatban élni. És ha meg is tapasztaljuk, valószínűleg a tankönyvi példákat látjuk majd, és nem lesz időnk igazi élményeket szerezni az adott helyen. A Poirot történetekben adott a lehetőség olyan esemény sorozatoknak kibontakozni, ami mellett a táj otthonosan a háttérbe szorul.
A karakterek frissíthetőek
A híres művésznő detektívregényei mindig az intuitív detektív pszichológiai ismereteire építenek, amihez tűpontos jellemrajzok kellenek. Legyen mit elemezni, ugye. A huszonegyedik század rendezői rájöttek ennek egy nagyon fontos előnyére: ezek a karakterek kortól függetlenül univerzális képek, és sok féle módon használhatóak. Rendkívül izgalmas, hogy más ruhákba bújtatva, más házakban leültetve, más zenékre táncoltatva bár, de motivációkban ugyanolyan emberek vannak a húszas-harmincas évek történeteiben, mint amilyeneket a kortársaink generálnak. Így tehát nem kell új karaktereket kitalálni, csak új ruhákba bújtatni, új lakásba helyezni, és új zenére megtáncoltatni azokat, amelyeket Christie már megírt.
Érdekesek az analógiák
Nem kérdés, hogy ha sok pénzt akarunk, akkor szereznünk kell egy csomó jó színészt a filmünkhöz. Praktikusan a Wonder Womant, Havas Jon szerelmét, és a Harry Potter egyik legviccesebb tanárát. Viccet félretéve, a híres színészekkel való okos gazdálkodás nagyon hasznos és izgalmas feladat. A kor sztárjaihoz a nagyközönség társít bizonyos karaktereket, és mindig jó találgatni, hogy vajon ki fogja eljátszani azokat a szerepeket, amiket a könyvekből csak a képzeletünkben ismerünk. A Halál a Níluson kicsit nehezebb feladat, hiszen ennek nem a mostani mozisiker az első film verziója. Szerencsére az első, David Suchet főszereplésével rendezett film nem igazán játszott arra, hogy a kor leghíresebb művészeivel dolgozzon, így ezt az adut meghagyta Branagh-éknak.
Bár a kritikusok sok negatív tulajdonságát kidomborították, a Halál a Níluson egy remek és érdekes példa arra, hogy nem csak a Disney meséket lehet és érdemes újra elővenni és leporolni. Reméljük, a mozikban lesz annyi érdeklődő a mostani mű iránt, hogy egyéb Poirot novellákat, vagy más detektív sztorikat is felfrissítsünk. Melyiket lenne érdemes? Melyik történet újragondolása lenne a legnagyobb mozisiker? Várjuk az ötleteket!
