A Nyomorultak (Les Misérables) c. musical világszerte már nem csak nagyon népszerű, de a popkultúra részévé is vált. A filmváltozat mellett a színdarab is újra meg újra előkerül, azonban vannak hetek, hónapok, ne adj' Isten évek, amikor a barikádok harcosai nagyobb aktualitással énekelnek, mint általában. Így történt ez most is, itt nálunk Budapesten.
Az eset a Madách színházban játszódott le, ahol viszonylag rövid ideig műsorra tűzték a francia forradalom epikus drámáját. Átlagos, kellemes, bizsergető hangulatban indult az előadás, senki sem számított arra, hogy bármi katarzist át fog élni azon túl, amit a színlapon is olvashatott.
Forrás: madachszinhaz.hu
Addig a pontig, míg a személyes szál bontakozik ki (amikor az ex-tolvaj egyetlen megbocsátó cselekedet után mások megmentőjévé válik), a közönség csak a régi, bájos meghatottságot mutatta, aztán valami megváltozott.
Pár nappal az aznapi előadás előtt bontakozott ki az orosz-ukrán konfliktus, már akkor több ezer ember kelt át a keleti határon, és nem tudom elképzelni, hogy lett volna olyan tag a közönségben, aki ne hallott volna legalább egy történetet szétszakadt, megcsonkított családokról. Már az első pár szabadságharcos dalnál felhallatszott az erkélyre a földszinten lévők tömeges szipogása, majd teljesen váratlanul a "Do You Hear The People Sing?" c. dalnál (ami a forradalmi hangulat tetőpontjára szánt zenemű) a közönség elkezdett énekelni a színészekkel. Ez kissé kaotikusra sikerült, mert aki tudta a dalt, az magyarul énekelt, aki pedig csak a dallamra emlékezett, az az angol feliratot "puskázta" a színpad felől.
Nem kétlem, hogy matematikailag kivitelezhetetlen volt, hogy egy teltházas előadásnyi ember egyetértsen az orosz-ukrán háború kapcsán minden részletben. Mégis ezen a ponton kezdett bennem megfogalmazódni, hogy vajon lehetséges-e, hogy ennyi ember az eset velejében, lényegében mégis egy állásponton legyen?
Voltam már Nyomorultak darabon, és zeneileg bármilyen impresszív is volt, soha nem jutottunk el odáig, hogy a kedvenc magyar szokásunk, a végtelen vastaps helyett az egész est szipogásba, erkély-flashmobba és kórusban dübörgésbe torkolljon, főleg, hogy egy-egy kimagasló teljesítményt leszámítva a darab nem is volt kiemelkedően jó. Túl azon, hogy Valjean és Javert fantasztikusan lett kreálva, a díszlet több ponton furcsán lett átrendezve, a pakolás olykor lassú és botladozó volt, az egyik főszereplő énekhangjától pedig a nézőtér kétharmada vagy befogta a fülét, összeszorította a szemét, vagy pironkodva a padlót nézte. Nem volt tehát közel sem hibátlan, mégis a nézőtérről azt kellett, hogy mondjam, soha nem látott katarzist éltünk át, pusztán a külvilágban kialakult helyzet miatt.
A szünet után nem sokkal az "Empty chairs and empty tables" dalnál, amikor az egyetlen túlélő az utcákon agyonlőtt barátairól énekelt, újra feltörtek az érzelmek, felnőtt férfiak pityeredtek el, sokan pedig kényszerűen elhagyták a nézőteret. A csúcspont egy méltatlanul elfeledett dalnál volt: a "Turning" c. dalnál azok az anyák énekeltek akiknek a történet szerint a gyermekeik ártatlanul meghaltak a harcok alatt.
Forrás: AMRAH
Pont az azt megelőző pár napban kaptak szárnyra a hírek, hogy hány fiatal fiút fordítottak vissza az ukrán hatóságok a határon, majd közülük hányan haltak meg a harcok közben. Ugyanígy a túloldalról is lehetett hallani elhunyt orosz fiúkról. Szintén ezen a héten jelent meg a lengyel édesanyák tiltakozó alkotása, ahol egy teret borítottak be üres babakocsikkal, felhívva a figyelmet az akkor már százas nagyságrendben meggyilkolt kiskorú áldozatokra.
Miklós Tibor fordításában a dal meglepően aktuális és megrázó volt, és a rövid kis nóta így kapott nagyobb ovációt, mint bármelyik sláger a Nyomorultakban.
