A címmel ellentétben a személyes dráma ebben a filmben sokkal nagyobb szerepet kap a politikai veszélynél, és még ez a dráma is súlytalanná válik a film közepétől. Ettől eltekintve vannak kimagasló pillanatai.
Oké, második világháborús kémfilm. Rosszabbra számítottam. A képek nem igazán keltik fel az ember érdeklődését, marcona alakok néznek valamerre. Természetesen eredeti szinkron, kissé bátortalan módon angol felirat. A film hossza kissé megriaszt, sajnos – mint később kiderül – joggal.
Némi előzetes tudás a filmhez: 1938-ban járunk, az angol miniszterelnök Neville Chamberlain, aki békét akar kötni Hitlerrel a Szudéta-vidék és Csehszlovákia kapcsán. Mi történelem órán úgy tanultuk, hogy ez óriási baki volt. A film vége felé volt is egy olyan érzésem, hogy „mosdatni” akarja a karaktert, vagy legalábbis az őt követő Churchill dicsfényéből kicsit Chamberlain-re is szórni.
Lassan rázódtam bele a filmbe, de a háborúra készülő London díszlete azonnal magával ragadott. A karakterek bemutatását rendkívül izgalmasnak találtam. Ugyanakkor sajnos elhúzódik a szereplők kibontása. Kétszer is alkalmunk van megismerni őket, és mindkettő súlytalanná válik, hisz a karakterük a konfliktus alatt ragyog ki igazán. A főszereplők kapcsolatai a mellékszereplőkkel javarészt elhalnak, mindkét férfi főszereplőnek van olyan konfliktusa, ami egyszerűen a szőnyeg alá lett söpörve. Különösen fárasztó ez, mert a film így is hosszú.
Hosszú bizony, maga a cselekmény nem kezdődik el a 47. percig. Az ízlésemnek ez nagyon késő, még szerencse, hogy az első 20 perc magával ragadó. Ilyen tájt jelenik meg Hitler karaktere, aki egyszerűen vérfagyasztó, és – ironikusan – éppen ezzel vérfrissítő is a film és a nézők számára is.
A számomra bosszantóan szokásos „Netflix nyavaják” már az első pillanatoktól megjelentek, ezután pedig hatványozottan felfedik magukat: lassított felvétel egy megrázó eseményről, miközben egy nő sejtelmesen énekel; a politikai veszélyről a személyes drámára csúszik a fókusz, illetve csúszna, ha nem vontatottan bontaná ki; egy erotikát sejtető jelenet arról, hogy két szereplő között erotikus kapcsolat is van a bizalmin túl.
Másik problémám a vágással és a szereplőkkel szembeni szimpátiával van. Úgy érzem, ez a film remek lehetőség lehetett volna arra, hogy egy rossz náci karakterből szimpatikus náci karakter legyen, például a német főhős. Ám először ismerjük meg szimpatikusként, majd látjuk unszimpatikusként, majd lesz szimpatikus ismét. És nem lesz náci egyáltalán. Ezzel a sablonos „második világháború, utáljuk a nácikat” szemléletet is feldobhattuk volna. Valamint, ha a Müncheni utazás lett volna az első jelenet, semmivel nem lett volna kevésbé izgalmas vagy feszültségteljes, ezzel visszautalva a film elnyújtott első harmadához.
A lezárás is elég langyos volt. A film megoldása semmiből érkezik, és nem az „Úristen, hogy nem vettem észre!”, hanem az „igen? hát ez elég olcsó” módon. Egyáltalán nem érzem kiérdemeltnek a szereplők narratívájának végét. Bár az utolsó pillanatban a német főhős felvet egy érdekes gondolatot, de a film említés szintjén foglalkozik csak vele, így megmaradok én is ezen a szinten.
Határozottan állítom, hogy vannak érdemes és érdekes jelenetek a filmben, és kimagasló is lehetett volna, ha a merészség nem merül ki egy áttetsző keblen.
