Idén május 2-re esik az anya nélkül nevelkedő gyermekek napja. Bár keveset hallunk erről a napról, immáron 32 éve tartják meg. A Nevelőotthonok Magyarországi Egyesülete kezdeményezte azt, hogy ezekre a gyerekekre is gondolhassunk egy napon. Ezeknek a gyerekeknek kimarad az az ünnep, ami egy nappal előtte van: anyák napja. Nekik ezen a napon nincs kit felköszönteniük. Nem tudják megköszönni anyjuknak a sok törődést és gondoskodást, hisz nem is részesültek ebben. Már az is nagy tragédia, ha egy gyereknek, bár van egy szerető családja, anyukája nincs. Azonban még nehezebb dolguk van azoknak, akik mögött nincs egy szerető családi háttér. Azoknak, akik intézetben nevelkednek. Azonban ebben az esetben mi történik a gyerekekkel? Hogy tudnak fejlődni? Jelen cikkben ezen gyerekek fejlődési lehetőségeit, lelki világát mutatom be.
A fejlődés egy fontos alappillére az elsődleges gondozóval való kötődés kialakulása.
A kötődés folyamata már rögtön a születés után elkezdődik: először az anya és a baba egymásra hangolódik, majd az idő folyamán ez a kapcsolat olyan szorossá fonódik, hogy a baba biztos bázisként tekint az anyukára. Bármikor elhagyhatja, ha kíváncsi valamire, de rögtön visszatérhet hozzá valamilyen veszély vagy akadály esetén. Egyszóval, a kötődés a biztosítéka a baba túlélésének. Azonban az elsődleges gondozó azonban nem csak az anyuka lehet: a gyerek szerencsés helyzetben van, ha az anya helyét valaki át tudja venni. Ám mi történik akkor, ha erre nincs lehetőség, mint például egy nevelőotthonban? Természetesen ott is vannak emberek, akik gondoskodnak a gyerekekről, viszont ők akár többször is cserélődhetnek a gyermek életében, valamint egy gondozóra több gyerek jut, így mindegyikükkel nem tud úgy foglalkozni, mint ahogy egy anya tudna. Az vajon elég, ha egy gondozó ellátja a gyereket? Ez lenne a kötődés alapja? Ezt a kérdéskört Harlow vizsgálta állatkísérletek segítségével: majomkölyköket választottak el anyjuktól pár órával a születésük után, majd külön ketrecbe helyezték el őket, ahol rajtuk kívül egy drótanya és egy szőranya is volt. A majomkölykök fele a drótból készült anyukától, másik fele a puha, selymes tapintású anyukától kapta a táplálékot. Ám azt találták, hogy a kölykök mindkét esetben jobban kötődtek a szőranyához: hozzá tudtak odabújni, hozzá futottak veszély esetén.
Tehát a kötődés kialakulásában különösen fontos a tapintás, az odabújás, ez pedig még a tápláléknál is nagyobb szerepet kap.
Azonban ezen felül még szüksége lett volna a majomkölyköknek a visszacsatolásra is: az, hogy ne csak oda lehessen menni az anyához, hanem az is, hogy az törődjön velük.
Ez az eredmény mutatja, hogy az intézetben nevelkedő gyerekeknél nem tud úgy kialakulni a kötődés a gondozók felé, a gondozók nem tudnak annyit törődni velük, mint anya a gyermekével. Ha nagyon sokan vannak a gyerekek, esetleg még arra sincs idő, hogy a gondozóhoz hozzá lehessen bújni, ha félnek, meg tudja nyugtatni őket. Ugyanis sok gyerek esetén ez egy igen nehezített folyamat.
De ha a kötődés nem alakul ki megfelelően, hozhat más problémákat is? Harlow vizsgálatában a drótanyával és szőranyával nevelkedő kölyköknek nehézségeik adódtak a társas világhoz való alkalmazkodásban. De mi a helyzet nem állatkölyköknél, hanem gyerekeknél?
Sajnos az a szomorú valóság, hogy azok a gyermekek, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy elsődleges gondozójukkal érzelmi kapcsolatot tudjanak kialakítani, nyomott hangulatúvá, közönyössé, betegessé, visszahúzódóvá és passzívvá válnak.
Az intézetben nevelkedő gyermekeknél ez a folyamat gyakran végbemegy, amit hospitalizációnak hívunk: nem tud sokat foglalkozni velük a gondozó, nem tudnak egymáshoz érzelmek szintjén kapcsolódni. Akik állami gondozásban nevelkednek, azoknál egy idő után az értelmi fejlődés is lelassul, megreked. Ez kisgyermekkorban kezdődik, serdülőkorban pedig már nagyon markáns különbséget jelent a kötődő gyerekekkel szemben.
Állami gondozott gyerekek között fontos beszélni a szerencsés gyerekekről is: némely esetekben elő tud fordulni, hogy az intézetben a gondozóval ki tud alakulni a kötődés, azonban csak akkor, ha a gyermeket nagyon sokáig ez a személy gondozza, és van ideje törődni vele, érzelmeire pozitívan reagálni, szeretgetni.
Kétségkívül azok a gyermekek a legszerencsésebbek, akiket örökbe fogadnak: ha ez kétéves koruk előtt megtörténik, a fejlődés visszamaradása teljes mértékben rendbe hozható, pont ugyanolyan gyerekek lesznek, mint mindvégig anya mellett nevelkedő társaik. Ha később fogadják őket örökbe, intézetben nevelkedésük továbbra is negatív fényt vet fejlődésükre, nem lehet teljesen behozni a lemaradást, viszont mindenképp jobban járnak azok, akik az intézetből ki tudnak kerülni bármilyen korban, mint továbbra is intézetben nevelkedő társaik.
Dennis és tsai. szerint azok a 10-14 éves fiúk, akik az árvaházból egy másik környezetbe kerültek, ahol sokkal több inger érte őket, nagy lemaradást tudtak behozni, be tudtak illeszkedni a társadalomba, viszont azok a 12-16 éves lányok nem, akik az intézetben maradtak. Épp ezért egy nagyon fontos dolog az örökbefogadás, hogy meg tudjuk menteni ezeket a gyermekeket az érzelmi lehangoltságtól és a fejlődésben való visszamaradottságtól.
Gondolnunk kell ezekre a gyermekekre, nem csak az anya nélkül nevelkedő gyermekek napján. Ez egy nagyon fontos probléma, sajnos még ma is. 2019-ben 22 642 gyermek volt állami gondozott.
Ezek a gyermekek nem másra, mint törődésre vágynak. Ha pedig vérszerinti anyja az anya szerepét nem tudta betölteni gyermeke életében, nagyon fontos lenne, hogy ezt valaki más megtegye, hisz ő is ugyanolyan gyermek, mint a többi, ugyanazt érdemli. Ez pedig nem az elhanyagolás, hanem a szeretet.
forrás: Cole, M., R. Cole, S. (2006), Fejlődéslélektan, Osiris Kiadó, Budapest
