2022. május 6. – Sigmund Freud születésének 166. évfordulója. Valamennyit mindannyian hallottunk a pszichoanalízis megalapítójáról és az ő elméletéről, ám azzal már kevesebben vagyunk tisztában, hogy ez pontosan mit is takar: hogyan gondolkodott az emberről, hogyan kezelte a betegeit, elméletét hogyan építette bele a gyógyításba? Sokakban felmerül a kérdés, hogy egyáltalán „egyszerű beszélgetésekkel” konkrét betegségeket is meg lehet-e gyógyítani? Jelen cikkünkben kicsit közelebb hozom az olvasókhoz a pszichoanalitikust, valamint egy leány történetén keresztül megmutatom, hogy lehet-e az ő módszerével gyógyítani.
Először is: mit is mond az elmélete?
Freud egyik modelljében (topografikus modell) megkülönböztette a tudattalant, a tudatost és a tudatelőttest.
A tudatos azt jelenti, amivel jelen pillanatban tisztában vagyunk: az, amire épp gondolunk, ami épp uralja a gondolatainkat. A tudatelőttes az a része a rendszernek, amiből a tudatba behozhatók a különböző információk, például az emlékeink, korábbi gondolataink.
Ezzel szemben a tudattalan tartalmai nem hozhatók tudatos szintre. És hogy miért is? Lelkünk ezt magunkért teszi, minket akar védeni: egy úgynevezett cenzor meggátolja, hogy a tudattalanban elhelyezkedő érzések, gondolatok, emlékek, vágyak a tudatunkba kerüljenek, mivel ezekhez számunkra olyan helyzetek kötődnek, amik kínt okoznának akkor, ha eszünkbe jutnának. Ilyen lehet például egy traumatikus esemény: ez a tudattalanba lett száműzve, hogy emlékezni se kelljen rá, mert rengeteg kellemetlenséget és bajt okozna újra rágondolni. Széles skálán mozog, hogy mit tekintünk traumának, de ilyen lehet például egy gyermekkori bántalmazás, megerőszakolás. Az ilyen személyek, akik elfojtották és a tudattalanjukba száműzték, nem is emlékeznek rá, hogy történt velük ilyen (ennek felderítéséhez kell a terapeuta segítsége).
A tudattalan alapvetően meg akar védeni minket, ám sok probléma forrása is lehet.
Ha a traumatikus eseményeket oda száműzzük, akkor azokat hosszan elfojtjuk, de nem dolgozzuk fel. Nem tanultunk meg vele együtt élni, azonban az mindenképp felszínre szeretne törni: ha másképp nem, akkor betegségek formájában. Freud hitte, hogy akkor, ha a terápiában ezeket az elfojtott érzéseket, vágyakat, gondolatokat felszínre hozzuk, és a terápiás munkában segítjük a pácienst, hogy ezeket feldolgozza, akkor megszűnik a betegség oka, így pedig a betegség is.
Ám hogy lehet a tudattalan tartalmakat megismerni, akár nekünk, akár egy terapeutának?
Freud ehhez két módszert használt: a hipnózist és a szabad asszociáció módszerét (a betegnek azt kell mondania, ami hirtelen valamiről eszébe jut). Ezeknél az a cenzor, ami nem engedi, hogy a kínzó emlékek a tudatunkba kerüljön, kikapcsol.
Freud ezen kívül más modellt is megalkotott: a strukturális modellt, ami természetesen szorosan összefonódik az előzővel. Itt ösztönént, ént és felettes ént különböztetett meg. Az ösztönénünk foglalja magában az ösztönöket, melyek a biológiai szükségletek kielégítését célozzák meg. Az ösztönén főként tudattalan tartalmakkal fonódik össze. Ezzel szemben a felettes én morális parancsokat szolgáltat nekünk: mit illik, mit szabad, mit etikus megtenni? Ennek megfelelően pedig büntetni (bűntudat, szégyen) és jutalmazni (büszkeség) is tud minket. Tudatos és tudattalan tartalmakat is magában foglal. Az én az érzelmek székhelye, valamint a problémamegoldásban is fő szerepet kap. Tudattalan, tudatos és tudatelőttes tartalmakat is magában foglal.
Az én akkor a legegészségesebb, ha mellette az ösztönén és a felettes én egyensúlyban van. De legtöbbször ez nem így van: vagy az ösztönökre, vagy a morális szabályokra hallgatunk többet. Sok terápia alkalmával azt célozzák meg, hogy egyensúlyt alakítsanak ki.
De Freud elmélete vajon bizonyítható gyakorlatban? Tényleg a tudattalanunkban elfojtott traumák okozhatnak betegséget? Tényleg belebetegedhetünk abba, ha túlságosan a morális szabályokra vagy túlságosan az ösztönökre hallgatunk?
Jelen kérdésekre választ ad Freud Elisabeth v. R… Kisasszony című esettanulmánya.
Freud egyik kollégája küldte el a pszichoanalitikushoz a 24 éves lányt, aki állandó lábfájásra panaszkodott: főleg a jobb lábán, de a bal lábán is fájt combja, egészen pontosan a bőre és az izomzata. Azonban, mivel nem találtak semmilyen szervi okot, ami okozhatná a fájdalmat, hisztériára gyanakodtak. A hisztériát ma már inkább konverziós zavarnak hívjuk, melynek okai az elfojtott lelki feszültségek, stresszhatások, amik feldolgozás hiányában betegségként, fájdalomként törnek felszínre.
Freud feladata nem más volt, mint rájönni arra, hogy Elisabethben mik a tudattalanban elfojtott feszültségek, ehhez pedig mind a hipnózis, mind a szabad asszociáció módszerét használta.
Ha fény derül ezen feszültségekre, és sikerül a kezelések során a lánynak ezeket feldolgozni, az a gyógyulást jelenti számára, a fájdalom megszűnését.
Az alkalmak során kikristályosodott a lány élettörténete Freud előtt. Elisabeth egy háromgyerekes családba született, ahol ő volt a legkisebb két nővére mellett. Nem tudott annyira közel kerülni anyjához, mert őt állandó szembajok gyötörték, az kötötte le figyelmét. Apjával viszont közeli, bensőséges kapcsolatot alakított ki a lány. Miután az apa szívrohamot kapott és krónikus szívbajt állapítottak meg nála, Elisabeth minden idejét igyekezett ápolásának szentelni.
Egyszer azonban családja meggyőzte, hogy menjen el szórakozni egy olyan társaságba, ahol ott volt a számára tetsző fiú is. A fiú megígérte, hogy hazakíséri, ha tovább marad, ami így is történt. Elisabeth nagyon jól érezte magát, viszont hazatérve látta apja állapotának rosszabbodását. Bűntudata volt, úgy érezte, apját magára hagyta, hisz neki az ápolás lett volna a feladata. Ez az élmény kapcsolódik első elfojtásához. Felettes énje erőteljesen büntette a szórakozásért (az apjával való törődés helyett). Ennek következménye pedig az lett, hogy a fiúhoz kötődő erotikus vágyait elfojtotta, melyek aztán feldolgozás híján betegségként törtek felszínre később.
Elisabeth életében hisztériájához köthető másik fontos szereplő a sógora (kisebbik nővére férje). Ők ketten mindig nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Elisabeth, mikor rájött, hogy szerelmes sógorába, azt elfogadhatatlannak tartotta: erotikus vágyait a férfi irányába megint elfojtotta, hisz nem tudta feldolgozni (túl összeférhetetlen volt, hogy nővére férjébe szerelmes). De az elfojtott vágy ismét betegség formájában felszínre tört: ilyenkor kezdett el fájni nem csak a jobb, hanem a bal lába is.
Ez a két mozzanat volt életében a legjelentősebb betegsége szempontjából: erotikus vágyait elfojtotta, ennek lett következménye a hisztéria. Felettes énje büntette ezen vágyak miatt, hisz azokat nem érezte morálisnak – vagyis mindig ösztöneit szorította háttérbe. Ez azt jelenti, hogy az egyensúly megbillent felettes énje felé. Az ösztönös vágyakat a moralitással szemben pedig nem tudta feldolgozni, ezért a tartalmak a tudattalanba kerültek.
Amint Elisabethben tudatosultak elfojtott vágyai, lassan sikerült feldolgoznia őket. Már a kezelések során is csökkentek fájdalmai, de a végső gyógyulást belátása és elfogadása jelentette. Jelen példa jól mutatja, hogy Freud elmélete kitűnően alkalmazható gyakorlatban is.
Természetesen a pszichoanalitikus elméletét nagyon sokan kritizálták azóta, vannak benne támadható pontok is, például az, hogy minden probléma forrását a szexualitásban látta. Azonban mindenképp nagyot alkotott: rengeteg embert meggyógyítottak a módszerével. Úgy gondolom, Sigmund Freudról mindenképp érdemes beszélni, hisz pszichoanalízise és annak hatékonysága egy mindenki számára érdekes téma.
