2022. február 24. óta ropognak a fegyverek Ukrajnában, miután Oroszország megtámadta észak-keleti szomszédunkat. Európa számára egy rég nem látott volumenű háborúról van szó, meglehetősen közel hozzánk. Az idősebbek számára a délszláv háború borzalmai, a rengeteg menekült, a srebrenicai mészárlásról szóló hírek húsbavágó élménye elevenedik fel, ha követik a híreket, ha tudomást szereznek a bucsai mészárlás szörnyűségeiről, ha találkoznak az ukrán menekültekkel a belvárosban. Putyin háborús gépezete immáron három hónapja ismertette meg velünk újra a háború borzalmait. A délszláv háború végeztével Európa csak remélni tudta, hogy többé ilyennel nem kell szembesülnie.
Nem véletlen a párhuzam a két konfliktus között, sok közös vonásuk van. Samuel P. Huntington, néhai amerikai politológus egészen biztosan egyetértene ezzel az állítással. Sőt, egy egész elméletet is megfogalmazott a kilencvenes években, amelybe a mostani háború is beilleszthető. De mit gondolt Huntington? Mit tud mondani az egyik főbb műve: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása?
Az elmélet szerint igen komoly cenzust jelentett a Szovjetunió felbomlása 1991-ben. Az 1990-es rendszerváltozásokkal megszűnt a bipoláris világrend, a kapitalista és a szocialista táborok szembenállása. A hidegháború végének a ténye elmélkedésre sarkallta az akadémikusokat, elméleteket gyártottak, hogy hogyan lesz tovább. Francis Fukuyama szerint a történelem véget ért, mivel a liberális demokrácia, mint a legjobb politikai berendezkedés nyerte a hidegháborút, nincs más élhető alternatíva. Ezzel szemben Huntington azt mondta:
„Reménykedni a történelem végében- emberi dolog.”
Úgy gondolta Huntington, hogy a kommunista-kapitalista szembenállást egy másfajta törés fogja felváltani. Szerinte a nemzetek, miután ezek az identitások megszűntek, egy másfajta önmeghatározást keresnek, ami mentén elválaszthatják magukat más nemzetektől, ami alapján kialakul a „mi” és az „ők”. Az amerikai politológus szerint a jövőben nagy civilizációk fognak egymással rivalizálni, harcolni. Azt állította, hogy amit a bipoláris világrend elnyomott- a kulturális és vallási különbségek fogják meghatározni a nemzetek egymáshoz való viszonyát, nem valami politikai ideológiai szembenállás.
Az elmélet alapján megkülönböztethetjük a nyugati, a kínai, a hindu, az ortodox, az afrikai, a japán, az iszlám, a latin-amerikai és a buddhista civilizációkat. Az egyes nemzetállamok ezekbe a tömbökbe tömörülnek, ahol van egy „magállam”, egy domináns, vezető hatalom, ilyen például Oroszország az ortodox civilizációban, de az Egyesült Államok is ezt a szerepet tölti be a Nyugat esetében. Huntington Oroszország esetében kilátásba helyezte, hogy a Nyugatot fogja majd erősíteni, de Putyin révén erőteljesen szétváltak útjaik. Ezek a civilizációk többféleképpen is kapcsolatba kerülhetnek egymással, a háború is ilyen.
A kilencvenes években több olyan konfliktus volt, ami az egyes civilizációk tagjai közt robbant ki, az iszlámot kifejezetten rossz szomszédként aposztrofálta. Az azeri-örmény konfliktus, a délszláv háború is ilyen volt, civilizációk törésvonalán történő „törésvonal-háborúk”. Ezek a háborúk sokáig elhúzódnak, véresek, különösen kegyetlenek, jellemzően többszereplősek és bármikor kiújulhatnak: ilyen az azeri-örmény konfliktus is, 2020 ősze jelentette a legújabb felvonást.
Huntington Ukrajna esetében a „hasadó állam” kifejezést alkalmazza, ami jól leírja az ottani viszonyokat. Ez a jelző azt takarja, hogy az államon belül van civilizációs törésvonal, ez jelen esetben az „ukrán ukránok” által lakott Nyugat-Ukrajna és az orosz kisebbség lakta Kelet-Ukrajna között figyelhető meg. Ukrajna lakossága meglehetősen diverz, sokan gondolják magukat ukránnak, miközben orosz az anyanyelvük, de vannak olyanok is, akik az ukrán anyanyelvük ellenére nem elsősorban ukránként gondolnak magukra. Azonban az ukrán politikára egyre inkább jellemző volt egy Nyugat-Kelet törés: a nyugati országrészben a transzatlanti integráció felé vágyakozó, eurofil, nemzetállamosítani akaró pártok voltak az erősek, míg a keletiben az orosz kisebbségi érdekeket képviselő, az orosz kapcsolatokat elmélyíteni akaró, keleti szláv identitást hangsúlyozó politikai erők értek el sikereket. Ebből a szempontból tényleg felfedezhető a hasadó jelleg. Ezt illusztrálja valamennyire a 2007-es választások eredménye is (fenti térkép).
Az ukrán politikai elit az államnyelv megosztó kérdését felhasználva mélyítette az árkot a többségi ukránok és a kisebbségi oroszok között. A különböző nyelvtörvények, de akár az oktatási törvény körüli vita is ennek a csatározásnak a színtere volt. A nyugatias erők egy homogén, egynyelvű Ukrajnáról álmodoztak, ahol, ha valaki érvényesülni akar, akkor elengedhetetlen az államnyelv ismerete (ennek a kárpátaljai magyarság is az elszenvedője volt). A keleti erők a többi kisebbségre támaszkodva a többnyelvű Ukrajnát szorgalmazták, a kisebbségeket megillető emberi jogként hivatkoztak az anyanyelv minél szélesebb használatára. Ukrajnának „nagy szerencsétlensége” a sokszínűsége, hiszen fiatal országként nincs kész receptje, hogy ilyen jellegű feszültségeket megoldjon.
Hiba lenne nem kiemelni, hogy az orosz megszállásnak, a kvázi-gyarmati létnek rengeteg árnyoldala volt az ukránok számára. Ukrajna Európa éléskamrája volt a 19. század során, de a szovjetek által levezényelt kolhozosítás több millió ukrán halálát okozta a harmincas évek elején. Ukrajna többsége így nem véletlenül akarna elszakadni ettől a történelmileg erősen alárendelt viszonytól és nyugat felé húzni. Az ukránok szeretnének egy európai, virágzó, korrupciótól mentes országot felépíteni, ami nincs kiszolgáltatva egy autoriter vezető akaratának, szeretnének megszabadulni azoktól a kötelékektől, ami oly sok keserűséget okozott nekik.
Oroszország mint az ortodox civilizáció magállama kötelességének tartotta és tartja, hogy a tagjait megvédje, támogassa. Az orosz néplelket, így a külpolitikai szemléletét is meghatározza, hogy az úgynevezett „közel külföldet” magához közelinek tudhassa be. A történelem során az orosz terjeszkedésnek ez volt az elsődleges prioritása: minél nagyobb területeket kontrollálni. A Szovjetunió felbomlásával Oroszország elvesztette ütközőállamait/felvonulási területét, így az egyetlen dolog, amit a biztonságáért tehet, hogy a környező országokban minél nagyobb befolyással bír, azokkal baráti viszonyt, szoros kapcsolatokat tart fenn. Ez abból adódik, hogy bizalmatlanok a külvilággal szemben, kirázza őket a hideg, ha valaki NATO-tag akar lenni vagy az Európai Unióhoz akarna csatlakozni.
A Nyugathoz való tartozás vagy Oroszországhoz való közelség ebből adódóan civilizációs jelentőségű kérdés, arról nem is beszélve, hogy az orosz kisebbségnek milyen a viszonya az anyaországgal.
A mostani háború gyökerei két nagy eseményre is visszavezethető. 2004-ben a narancsos forradalom az ukrán elnökválasztás következtében robbant ki, mivel az oroszpárti Janukovics csalással nyert. A megismételt második fordulóban az integrációpárti Juscsenko győzedelmeskedett. A második esemény az Euromajdan tüntetés volt, ami ismét a Janukovics ellen szólt, mivel visszalépett az Ukrajna és az EU között függőben lévő társulási szerződéstől, miután Putyin meggyőzte egy jobb ajánlattal. Az ukrán törvényhozás és a népharag félreállította Janukovicsot, külföldre menekült, az orosz érdekeknek hátrányos fordulatot vett az ukrán politika. Az integrációpárti erők egy nagy lépéssel közelebb érezhették magukat a célhoz.
Ezek az történések vezettek el a Krím-félsziget 2014-es orosz megszállásához, illetve a kelet-ukrajnai háborúhoz, a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaságok kiválásához. Már azok az események két civilizációnak az összecsapását jelentik a huntingtoni rendszerben, a mostani háború csak a 2014-es törésvonal-háború kiújulása.
A törésvonal-háborúk több szereplővel, több szinten zajlanak. Az első szinten a harcoló felek vannak. 2014 óta az ukrán állam és a szakadárok jelentik ezt a szintet, ami idén kiegészült Oroszországgal. A második szinten a támogató felek vannak, a sajátjaikat látják el ezek az országok segéllyel, fegyverrel, ha kell, be is avatkoznak. A harmadik szinten a magállamok vannak, ők általában egyezkednek, próbálják a konfliktust beszüntetni, tárgyalóasztalhoz ültetni a feleket.
A Nyugat részéről ezt láthatjuk, a „civilizációs kandidátusukat” pénzzel, erkölccsel és fegyverrel támogatják, az ellenséget, az ortodox civilizáció magállamát szankciókkal sújtják. Az elmélet szerint ez egy elvárható reakció, ez a kötelezettségük. Nem lehet hibáztatni a Nyugatot azért, mert a civilizációjába kívánkozó ukránokat pénzelik és felfegyverzik. Fehéroroszország diktátora, Lukasenka vezetésével kiállt a putyini Oroszország mellett, onnan is indítottak támadásokat Ukrajna ellen.
Már maga a háború elindításának okai közt felfedezhető több civilizációs indok: a Nyugat megígérte Oroszországnak, hogy a NATO nem fog Oroszország felé terjeszkedni, nem nagy titok, hogy volt keleti bővítés. Kelet-Európa teljesen jogosan akart a sikeres nyugati modell eredményeiből részesülni, a kollektív biztonság ígérete az orosz befolyási övezetben megnyugvásra ad okot. Putyin ezt civilizációs létkérdésként fogta fel:
„Az Egyesült Államok és szövetségesei számára ez az úgynevezett Oroszország visszaszorítási politikája, nyilvánvaló geopolitikai haszonszerzés céljából történik. Hazánk számára pedig ez végső soron létkérdés, népünk történelmi jövőjének kérdése. És ez nem túlzás – ez a valóság. Ez valós veszélyt jelent nemcsak érdekeinkre, hanem államunk létére, szuverenitására is. Ez az a nagyon piros vonal, amiről már sokszor volt szó. Átlépték.”
A nyugati civilizáció Huntington szerint önmagát univerzális érvényességűnek tartja, eredményeit, vívmányait és értékeit terjeszteni kívánja, felsőbbrendűnek tartja magát a többi civilizációéhoz képest. Szíve joga. Azonban Huntington figyelmezteti a Nyugatot, nem szabad elbíznia magát, le kell mondania az egyetemesség (tév)képzetéről, nem mindenki akar úgy élni, mint mi. Tény, hogy sokkal jobb nyugati civilizációban élni, mint egy diktatórikus rendszerben, de van, ahol az európai recept nem válik be. A többi civilizáció fenyegetve érzi magát, ha kikezdik életformájukat, megsértik az érdekeiket, Putyin fenti idézete is erre utal.
„Ahogy az előző beszédemben is mondtam, nem lehet együttérzés nélkül nézni az ott zajló eseményeket. Egyszerűen lehetetlen volt mindezt elviselni. Azonnal meg kellett szakítani ezt a rémálmot - az ott élő emberek milliói elleni népirtást, akik csak Oroszországra támaszkodnak, és csak bennünk reménykednek. Az embereknek ezek a törekvései, érzései, fájdalmai volt a fő motivációnk a Donbászi népköztársaságok elismerésére vonatkozó döntés meghozatalában.”
Putyin beszédének ezen részében a civilizációs felelősségtudat vehető ki, csak a magállam tud biztonságot nyújtani az ukrajnai orosz kisebbségnek. Mondjuk a népirtás vádja nem feltétlenül állja meg a helyét, a történelem során milliók halála jelentette a genocídiumot, ez ebben az esetben távolról sem igaz, kifejezetten erős túlzás.
Civilizációk összecsapása zajlik a szomszédban? Lehet úgy értelmezni. Persze Huntington elméletét sokan és sokat támadták, azonban érdekes keretet kínál a háború megértésére. Ukrajna egy hasadónak tekinthető állam, ahol két civilizáció élt egymás mellett békében, míg a komplett ukrán politikai elit (legyen az keleti vagy nyugati), természetesen nem kevés (sőt, rengeteg) orosz ráhatással pattanásig feszítette a húrt. Nyugat-Ukrajna szeretné Ukrajnát a nyugati civilizáció teljeskörű tagjának tudni. Csak vannak olyanok is, akik Ukrajnát az ortodox civilizáció részeként képzelik el.
Bár úgy tűnhet, hogy ez az orosz agresszió relativizálása- nem igaz. Ahhoz, hogy megértsük Putyin döntését, nem kell elfogadni, hogy lángba borít egy szomszédos országot. De a megértésre való törekvés és a helyeslés közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Semmi sem tudja legitimálni több száz, ezer vagy tízezer ukrajnai állampolgár meggyilkolását, az ukrán nőkkel szembeni nemi erőszakot, a több száz testeket számláló tömegsírokat, hogy emberek milliói kényszerültek elhagyni lakhelyüket. A mai napig nem fogalmaztak meg elfogadható magyarázatot a háború kitörésére. A Nyugat csak találgat, miközben elfelejti, hogy amit képviselt és tett a világtörténelem során, az a világon nagyon sokaknak a lehető legnagyobb gonoszságot jelentette, bármennyire magasztos célt szolgált vele. Huntington elméletének bevonása választ adhat a meg nem válaszolt kérdésekre.
Az ukránok többsége jogosan akar a Nyugathoz tartozni, de ennek a törekvésnek Putyin az ellenlábasa. Vannak hangok, akik szerint Ukrajnának fel kellene adnia területeket, sokkal egyszerűbben tudná végrehajtani a Nyugathoz sorolását, ha ténylegesen homogén nemzetállam lenne, ami jelen pillanatban nem igaz. Egy államférfi sem akar lemondani ekkora területekről, fejlett gyáriparának túlnyomó többségéről. Még nem látni, mi lesz ennek az egésznek a vége, de hogy nem lesz szép, az is biztos. Reméljük ezúttal nem lesz igaza Huntingtonnak és nem fog kiújulni ez a háború, ha már egyszer véget ér.
