"Fiumei kikötőben áll egy hadihajó, közepébe' négy sarkába' nemzeti szín zászló…" Gondolom, nem csak én ismerem ezt (nyilván menthetetlenül revizionista) nótát. Bár miniszterelnökünk megjegyzése, miszerint nekünk volt tengerünk, csak elvették, kiverte a biztosítékot (némi túlreagálásként) a horvát kormánynál is, helytálló. Bizony, volt a magyar királyságnak tengeri kikötője, ez történelmi tény.
Sőt: a helyzet az, hogy szinte minden lényeges épületet és létesítményt, ami a mai Rijeka arcát meghatározza, beleértve a kulcsfontosságú kikötőt, gróf Andrássy Gyula idején építettek.
Ezen nem érdemes megsértődniük a horvátoknak. Senki nem követeli vissza a várost, ami elmúlt, elmúlt, kollektív amnéziát azonban nem lehet követelni vele kapcsolatban, bármennyire is kínos még mindig a minket körülvevő államoknak Trianon. (Mellesleg mindig az volt az érzésem, sosem bocsátják meg nekünk magyaroknak, hogy elvették tőlünk területeink kétharmadát.) De lássuk kicsit részletesebben ennek a szép isztriai városnak a történetét, elsősorban a Habsburg birodalom és Magyarország szemszögéből.
1338-65-ig Fiume Frangepán birtok. Mellesleg ennek az ősi horvát nemesi család fontos szerepet játszott a magyar történelemben. Például Frangepán Kristóf őrgróf, költő, a család utolsó férfitagja Bécsújhelyen fejezte be életét – ugyanis a Wesselényi-összeesküvés egyik vezetőjeként I. Lipót kivégeztette. (Később a Muraköztől a Dalmát tengermelléki területekig minden mai horvát terület a Zrínyi családé volt. Miklós (1620-1664), a magyar hadvezér és költő a Muraközt kapta, míg a horvát identitását őrző testvére, Péter (1621-1671), a tengermelléki földeket Horvátok és magyarok történelme tehát szétválaszthatatlanul összefonódik.)
De térjünk vissza Fiuméhez, mely tehát 1366-tól a Habsburg-házé, egészen 1776-ig, amikor rövid időre Horvátország része, majd 1779-ben önálló városként Magyarországhoz kerül, Mária Terézia döntése értelmében. Egészen pontosan 1779. április 23-án Fiumét és kerületét mint „separatum corpust” (Horvátországtól különállóan létező entitást) Magyarország bekebelezte. Bár Fiumét 809-14-ig Napóleon alatt az illír városokhoz csatolták, 1822-48 között ismét hazánk része lett. 1852-ben Ferenc József is felkereste a várost.
Fiume fénykora 1870-től-1897-ig tartott, ekkor gyarapodott legtöbbet a város, magyar kormányzók irányítása alatt.
Elsőnek ifj. gr. Zichy Józsefet választották kormányzóvá, miután miniszternek is megválasztották, utóda 1873-tól gróf Szapáry Géza lett. Fontos megemlíteni gróf Batthyány Tivadart is, aki a millenniumi kiállításon, 1896-ban, a tengerészeti alcsoport elnöke volt. Ő volt 1884-től az Adria hajóstársaság kormánybiztosa.
Mi minden épült ebben az időszakban? Például a Kormányzói Palota. Tervezője a korszak kiemelkedő építésze, Hauszmann Alajos volt. A palota felépítésének költségeiről az 1896. évi XVIII. törvénycikk intézkedett, 516 ezer forintot bocsátva erre a célra a kormány rendelkezésére. A közvetlen megbízást Batthyány Lajos gróf fiumei kormányzó adta Hauszmannak. A Palladio szellemében fogant neoreneszánsz épület 1898-ra épült fel.
Az egykori kormányzói palotában ma múzeum található. Hauszmann emlékét az épület mellett található tér is őrzi.
A magyar időszakban készült el a fiumei kikötő is, melynek építéséről az Andrássy-kormány 1871-ben törvényben rendelkezett, és 13 millió forintot különített el a célra. Fun fact: Andrássy Gyula, Sissy állítólagos szerelme, korának egyik legszebb férfija és a zsidó emancipációs törvény előmozdítója, 1890. február 18-án hunyt el Voloskón, (olaszul Volosco), Abbázia (a mai Opatija) mellett, egy kőhajításra Rijekától.
De vissza a kikötőhöz: kialakításához a Fiumara-csatornát is meg kellett építeni.
Az átfogó rendezést a MÁV mérnökei végezték, akiket 1873-től a francia Hilarion Pascal, a marseille-i és a trieszti kikötő építésze, tanácsadóként segítette.
A munkákat a Makón született és Fiuméban elhunyt Hajnal Antal, a Magyar Tengerészeti Hatóság főmérnöke irányította. Felügyelete alatt a hullámtörő gáttal kialakították a csatorna torkolatnál a Baross-kikötőt, és a vasutat kivezették a tengerpartig. Baross Gábor, "a vasminiszter” (1848-1892) programja volt ugyanis a vasúti és a vízi közlekedés fejlesztése, az Al-Duna hajózhatóvá tétele mellett a fiumei kikötő korszerűsítése. A magyar királyság összesen mintegy 55 millió aranykoronát költött el a kikötő építésére, melynél 1882-től kőolajfinomító is létesült.
Tény, hogy a külön fiumei kormányzóság létrehozása után a magyar lakosság megerősödését is támogatta. A többnyire olasz és horvát lakosok mellett 1880-ban csak 2% volt a hazai létszám, de 1910-re már 13%. A városnak 1910-ben 24212 olasz, 12926 horvát, 6493 magyar és 2135 német lakosa volt. Az első világháború megpecsételte a magyar Fiume sorsát. 1914 nyarától beállt a hadiállapot, megszűnt a kereskedelem, sem tengeren és vasúton sem érkezett áru, a város elszegényedett, az olasz és magyar állam viszonya megromlott. 1918. október 28-án az utolsó magyar fiumei kormányzó, gróf Jekelfalussy Zoltán és az államrendőrség is elhagyta a várost, és átadták a horvát nemzeti tanácsnak. 1918. október 27-én az új délszláv állam kapta meg a várost.
Mostanra az itt élő magyarok tartják fenn a Baross Magyar Kultúrkört.
Baross Gábor emléktáblája Fiuméban
Természetesen Rijeka sosem volt "magyar" város. Lakossága alapvetően olasz és horvát volt, de 1910-re az ott élők 13%-a volt magyar etnikumú. (Nem is hasonlítható például Pozsonyhoz, ahol a lakosság többsége szintén nem magyar anyanyelvű és etnikumú volt, viszont abszolút "hungarus" tudatú, lásd például az 1848-as forradalom és szabadságharc elsöprő támogatottságát a városban.) A többség a második világháborúig olasz ajkú volt, az ún. fiumán dialektust beszélték, akik a jugoszláv időkben is fenntartották identitásukat. Az olasz etnikumú lakosság legnagyobb része egyébként 1991 után elhagyta a várost és áttelepült az anyaországba. Rijeka tehát a horvátoké és az is marad, de mi magyarok ott hagytuk a városon kitörölhetetlen lenyomatunkat.
(A cikkhez elsősorban a Budapesti Városvédő Egyesült honlapján Dr. Németh Péterné tollából megjelent írást használtam forrásként.)
