Kép forrása: shutterstock.com
II. Erzsébet, az Egyesült Királyság uralkodója immár 70 éve az ország királynője. Még kimondani is hihetetlen. Van akinek csak ennyi adatik egyáltalán élni. Vannak olyan országok, amelyek ennél fiatalabbak. És legtöbbünknek, különösen a hozzám hasonlóan még a húszas éveikben járóknak, felfoghatatlan időtávlat ez. A platinajubileumát ünneplő Erzsébet azzal, hogy megérte az évfordulót, a valaha élt leghosszabban a trónján ülő brit uralkodó lett, megelőzve a 63 esztendőt koronás főként eltöltő Viktória királynőt.
Persze, rögtön felmerül a logikus kérdés: miért érdem, hogy valaki hosszan uralkodik, vagy, hogy szép kort ér meg? Ráadásul sokan vannak azon a véleményen, hogy Erzsébetnek már régen le kellett volna mondania a koronáról fia, Károly walesi herceg javára, aki szegény már maga is élemedett korú, és lehet, majdhogynem aggastyánként ül majd a trónra.
Nos, jó egészségben megöregedni és hosszú életűnek lenni nyilván nem érdem, bár a jó gének mellett biztosan szerepe lehet az ilyesmiben a mértéktartó és kiegyensúlyozott életnek is.
A hosszú ideig tartó uralkodás sem érték önmagában, de a hiba nélküli uralkodás, és a királyi szerep és szolgálat teljes felvállalása már az. Ami ma a legtöbb országban hiányzik, azt II. Erzsébet megadta a briteknek: a kontinuitást, a biztos pontot.
Bár abból a birodalomból, melyben Viktória királynő uralkodása idején sosem nyugodott le a nap, egy jóval kisebb, a világszínpadon egyre kisebb jelentőséget betöltő ország lett, britnek lenni szerintem még mindig kúl dolog, és különleges adottság. Olyan emberek ezek a britek, és most ebbe nagyvonalúan beleértem az ausztrálokat és más "koronagyarmatok" lakosait is, akik bármilyen nagy viszontagság ha beüt, isznak egy cuppa-t, azaz egy csésze teát (cup of tea), hiszen az mindenre orvosság – amíg az ember issza, talán visszazökken a világ rendje. Ezek a britek rendületlenül az út bal oldalán hajtanak, kis ajtókat építenek a magántulajdonban lévő mezők-legelők kerítéseibe, hogy biztosítsák a szabad áthaladást a sétálni vágyó helyieknek, úgy szólítanak vidéken a boltban, hogy "love" (fordítsuk úgy, "drágám") és van nekik egy zseniálisan egyszerű, de végtelenül nagyszerű himnuszuk, a God Save the Queen (persze ha majd Károly kerül trónra, King kerül a Queen helyébe.) (Annyira jó ez a dallam, hogy egyébként a Német Császárságban is ez volt a himnusz, Heil dir im Siegenkranz címmel 1871 és 1918 között.) Ha Isten megtartja a királynőt, ki lehet ellenük? Igen, a britek ma is alattvalói egy olyan uralkodónak, aki egyébként az anglikán egyház feje.
Persze valójában nem a királynő az, aki politikai kérdésekben dönt, és nyilván nem diktálja (sajnos) az anglikán egyházi vezetőknek sem az irányt, de ő az, aki az állam feje, és, ahogy mondani szokás, megtestesíti a nemzet egységét. Nyilván lehet azzal érvelni, a királyság mint intézmény egy letűnt kor visszamaradt mementója csupán. De szép mementója azoknak a (persze a gyakorlatban talán sosem volt) időknek, amikor minden egyszerűbb volt: amikor az Isten által felkent uralkodó őrködött népe felett és mindenek előtt a népe javát tartotta szem előtt. Minden kicsinyes politikai harcon felül, egy olyan ideát képvisel II. Erzsébet, amely szerint az uralkodó a szívén viseli minden alattvalója sorsát.
Vitathatatlan, hogy ez a királynő csakugyan egész életét szolgálatként élte meg. Ráadásul teljesen váratlanul és anomália-szerűen lett a birodalom feje hiszen nem volt egyenesági trónörökös. Nagybátyja, VIII. Edvárd a szerelmet választotta a szolgálat helyett, amikor lemondott a trónról, hogy elvehesse feleségül Mrs. Simpsont, az elvált amerikai nőt. Így lett Erzsébet édesapja, VI. György lett a király, majd annak korai halála után, 25 évesen kellett egy pillanat alatt felnőnie a feladathoz, és a trónra lépnie. Persze lehet, semmi sem véletlen. Nomen est omen: az Erzsébet név talán predesztinálta őt arra, hogy nagy elődje, I. Erzsébet méltó utóda lehessen. Azért a szülei sem voltak akárkik, és jó példát mutattak: a II. világháború, az angliai csata idején, amikor a németek iszonyú erőkkel bombázták London, a királyi pár nem volt hajlandó elhagyni a Buckingham palotát, és biztos helyre menekülni, hanem ott maradtak, és a pusztító légitámadások után kimentek a népük közé, vigaszt, reményt adva és erőt demonstrálva.
Leszármazottjainak többsége sajnos nem tudott felnőni Erzsébethez, és nehéz megmondani, ebben mekkora felelőssége volt magának a királynőnek. A yorki herceg, Andrew dicstelen szexbotrányai és lánya, Anna szerencsétlen házasságai, valamint Károly és Diana kapcsolatának az egész világ szeme előtt zajló összeomlása arról is árulkodhat, hogy a királynő (és persze férje, Fülöp) talán nem voltak annyira tökéletes szülők. Persze Károly herceg az évek során helyreállította, talán nem teljesen jogosan tönkretett, renoméját, és sokan úgy gondolják, jó király lesz, nem beszélve a szintén trónörökös Vilmosról, aki kifogástalan életvitelével és komolyságával szintén méltó utóda lehet nagymamájának. De ami a legfontosabb:
a királynő is hozzájárult, hogy az a bizonyos egyedi britség még mindig megvan, és ahhoz is, hogy a nemzeti kérdésekben mindig visszafogott britek, akiknél gyakorlatilag sosem lehet nemzeti zászlót lengedezni egyetlen házon sem, a platinajubileum alkalmából végre kimutatták, kimutathatták nemzeti érzelmeiket
(melyek, csodák csodája, mégiscsak vannak.) A platinajubileumi ünnepségek alatt elképesztő tömegek mozdultak meg. Tömegek lengettek kis brit zászlócskákat és sátoroztak napokig a fővárosban az ünnepségek kulcsfontosságú helyszínein, hogy közelről láthassák a történéseket és a királynőt, és részesei legyenek egy örömünnepnek. Az örömünnep persze II. Erzsébet uralkodásának 70. évfordulójának szólt, de annál több volt: a nemzeti érzés, a britség ünnepe is. Azé, hogy sokan végre ki tudták, ki merték fejezni: létezik egy olyan dimenzió is, amely nem az individuum, hogy annál nagyobb, szélesebb, mélyebb, és ami nem más, mint egy nemzethez tartozás.
Nekünk, magyaroknak is hosszú idő után vált lehetségessé, hogy az egy nemzethez tartozás örömét megéljük és meg merjük élni, ezért úgy gondolom, sokan értjük most a britek örömét. Arról nem is beszélve, hogy Erzsébet ükanyja nem más, mint Rhédey Klaudia grófnő, azaz egy kicsit a miénk is a brit uralkodó. Mi mást mondhatnánk tehát, mint hogy: Isten éltesse a királynőt!
