Meglehetősen komplikált időket élünk, rengeteg és nagy változás van a küszöbön, csak még nem tudjuk, hogy mik lesznek azok. Lehet, hogy mindezt az orosz-ukrán háború közelsége mondatja velünk, európaiakkal, hogy a világrendszer egészét érintő folyamatok zajlanak világunkban. Hiszen egy közel-keleti embernek, aki rendszeresen az instabilitással szembesül, annak már fel se tűnik, hogy egy újabb háború zajlik a bolygónkon. A délszláv háború óta béke honolt az öreg kontinensen; az emberi gonoszság által elkövetett borzalmakról a televízióban, illetve az internetes hírportálokról tájékozódhattunk.
Azonban most a keserű valóság itt van a szomszédban, és ki tudja, hogy meddig. Erre azonban több egyéb aggodalomra okot adó tendencia is rakódik. Gondoljunk csak a tajvani helyzetre, a fegyverkezésre, a rendezetlen iráni atomprogramra, vagy a befagyott örmény-azeri konfliktusra. Hogy megértsük mostani világunkat, ahhoz több nagy elméletet is segítségül hívhatunk. Ilyen például a realizmus, a liberalizmus és a konstruktivizmus: ezek mind megpróbálják a saját szemüvegükön keresztül leírni a világ működését, magyarázattal előállni annak milyenségéről.
A realizmus a nemzetállamokat tartja a nemzetközi kapcsolatok szereplőinek, mivel nincs egy központi hatalom, amely erőszakkal be tudná tartatni a nemzetközi jogokat és normákat, így a világunk egy anarchikus hely. Az államok önérdekkövetők, általános bizalmatlanság lengi be a többiekkel való kapcsolattartást, próbálnak minél nagyobb befolyással bírni az események alakulásában, a nemzeti érdeknek akarnak érvényt szerezni. Ha béke van, akkor az a nemzetközi rendben beállt erőegyensúlynak köszönhető. Ha pedig ez elmozdul valamilyen irányba, akkor várhatóan egy hatalom majd megpróbálja kihasználni a másik térvesztését. Alapvetően antropológiai pesszimizmus jellemzi, tehát az ember természetét eredendően rossznak gondolja. Az államok ezek után miért lennének különbek? A hidegháború alatt ez az elmélet volt a domináns, ez volt Henry Kissinger, volt amerikai külügyminiszter kora.
A liberalizmus úgy gondolja, hogy az államok közötti versengés mérsékelhető, ha közös intézményeket hoznak létre, ahol megoldják a nézeteltéréseket, nem súlyosbodik a konfliktus. A nemzetközi kereskedelem pacifikálja a nem-demokratikus berendezkedéseket, felismerik, hogy a békés, demokratikus fejlődés jobban kifizetődik. A demokrácia-exporttól azt várják, hogy a kanti örök béke fogja bejárni a glóbuszt, mivel demokráciák nem háborúznak egymással. A globalizációtól azt várják, hogy az államok egymástól való függése (interdependencia) miatt inkább lemondanak az erőszak alkalmazásásról, mert a zavartalan kereskedelem előnyösebb.
Az emberképe a liberalizmusnak optimista, hisz a haladásban, a fejlődésben, az ember meg tud változni a jó irányába. Egy jó demokrata országvezető meghallja, ha az emberei nem akarnak vért ontani vagy nem akarják a sajátjukat folyatni, míg egy zsarnokot nem kifejezetten érdekli az állampolgárok jólléte. Ha egy zárt diktatúrát megcsapja a szabadkereskedelem és az innováció szele, akkor egyszer kiszabadulhat a szellem a palackból. Több más tényező mellett a világkereskedelembe történő betagozódás miatt is omlott össze a „Gonosz birodalma” és csatlós államainak tömbje. A gazdasági liberalizáció rámutatott a szocialista tervgazdaság egy helyben toporgására, megújulásra képtelenségére. A bipoláris világrend vége és a velejáró demokratizálódási hullám pont emiatt volt olyan biztató a liberalizmus szempontjából, amit Francis Fukuyama híres műve: „A történelem vége és az utolsó ember” is tárgyal. Azt hitte az amerikai politológus, hogy a liberális demokrácia végérvényesen győzedelmeskedett mint politikai berendezkedés, nem lesz alternatívája, mivel az összes addigi elbukott, idő kérdése, míg minden ország felismeri, hogy ez az egyetlen királyi út.
A harmadik nagy elmélet a konstruktivizmus, ez egy viszonylag új elmélet. Az előzőekkel ellentétben a konstruktivizmus nem redukálja a folyamatalakítást az államok vagy intézmények szintjére. Az egyszeri emberek is komolyan befolyásolhatják a történelem vaskerekének a forgását. Ugyan az elitek kezében van a politikacsinálás, de az őket megválasztók visszacsatolása alapvetően befolyásolhatja, hogy mit tesznek meg és mit nem. Egy konstruktivista a feszültségeket tárgyalással, párbeszéddel akarja feloldani, az érdekeket megpróbálja egyeztetni a felek közt, amelynek a végén egy mindenkinek jó, konszenzusos megegyezés van.
De ezek közül a szemüvegek közül melyikkel lehet a legélesebben látni világunk történéseit? Melyik elmélet segít jobban megérteni a nemzetközi rendszer alakulását?
Több arra utaló jel és esemény van, hogy a realizmus lesz a domináns elmélet az elkövetkezendő időszakban, ez természetesen nem egy üdvözítő jelenség. Senki sem akarna egy hobbesiánus világban élni, ahol ember embernek a farkasa, ahol állandó a veszély. Márpedig a realizmus világképe inkább erre hajaz.
A nemzetközi béke egyik legfontosabb intézményes garanciája a világon az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ez egy olyan szerv, ami a legfontosabb békét érintő kérdésekben dönt, például szankció bevezetéséről, ajánlásokat tesz, de erőszakot is alkalmazhat. Egy hátulütője van: konszenzusos döntéseket hoz a BT, ha egy tag vétózik, akkor nincs döntés, cselekvésképtelen a szerv. Ilyenkor, ha egy döntés meghozatalában ellenérdekelt egy tag, akkor politikai döntést hoz és nem engedi át a javaslatot. A hidegháborúhoz hasonlóan most is az lesz várható, hogy az Egyesült Államok, Oroszország, de a változó erőviszonyok közepette Kína is majd többször fog vétóval élni és keresztbe tenni a vetélytársaknak.
Már maga az orosz-ukrán háború is egy, a realizmusra jellemző anarchikus rendetlenség jelensége, hiszen belengi a hatalmi versengés. A NATO keleti terjeszkedése, Ukrajna atlantista politikája az orosz érdekekbe ütközött, az ukránok érdeke pedig egyértelműen a nyugati nyitás volt. Ha véget ér a konfliktus, akkor nem valószínű, hogy egyhamar helyre fog állni a bizalom Oroszország és a Nyugat közt. A gazdasági szankciók érthető alkalmazása sem afelé mutat, hogy a liberális pacifizmusnak van itt az ideje és a szabadkereskedelemnek.
Az Európai Unió működése a háború kapcsán is megmutatta, hogy a nemzetállamok az elsődleges szereplők. Orbán Viktor a magyar emberek érdekére hivatkozva lép fel a szankciók energiaiparra is történő kibővítése ellen. Ez azt mutatja, hogy uniós szinten is megkerülhetetlen a tagállamok érdeke, továbbra is a nemzeti kormányok alakítják a folyamatokat. Hozzátartozik, hogy más kelet-közép-európai államnak is érvényesült az érdeke azáltal, hogy nem kell rövid időn belül elhagyniuk az orosz energiahordozókat.
Kína és Tajvan viszonya a mai napig egy rendezetlen kérdés: Kína úgy gondolja, hogy egy Kína van, tehát csak idő kérdése, amíg a szigetországot magukhoz csatolják. A világ figyelmét nagyrészt az ukrajnai állapotok kötik le, azonban elég aggasztó, ami az elmúlt időben a két ország között zajlott. Május végén kínai vadászgépek megsértették a tajvani légteret, azóta háborúval is fenyegetőzött Peking, illetve újra berepültek. Ezek az események sem az egymás iránti feltétlen bizalmat erősítik, a realista hatalompolitika érvényesül. Kína egyébként is egy elég önérdekkövető szereplője a nemzetközi rendszernek, folyamatosan feszegeti a rendszer határait, próbál teret nyerni, ha kell, akár mesterséges szigeteket hoz létre, azokon pedig katonai bázisokat. A Joe Biden vezette Egyesült Államok szavatolja Tajvan védelmét, történelmileg Washingtontól függ a szigetország biztonsága. A Fehér Ház jól teszi, ha felkészül a legrosszabb forgatókönyvekre is.
Az olyan latorállamok, mint Észak-Korea és Irán, állandó fenyegetést jelentenek a nemzetközi békére és biztonságra, de most nem róluk szólnak a hírek. Azonban, ha valaki tudja, milyen kisgyermekre vigyázni, akkor nem ismeretlen fogalom számára a „gyanús csönd”. Ha az erőfitogtatás, a fenyegetőzés és a titkos készülődés lesz a meghatározó eszköztára a Nyugat ellenfeleinek, akkor várhatóan Teherán és Phenjan mint ezen eszközök legtapasztaltabb alkalmazói, élni fognak vele. Irán esetében mindig felmerül az atomprogram kérdése és az urándúsítás. Nem valami biztató, hogy megrekedtek a tárgyalások Teherán és Washington között, pedig a térség stabilitása szempontjából kulcsfontosságú, hogy kiegyezzenek a felek az Iránt sújtó szankciók feloldásáról és az atomprogram nemzetközi felügyeletéről.
Örményország és Azerbajdzsán között több évtizedes konfliktus áll fent a Hegyi-Karabah-al kapcsolatban, mindkettő igényt tart rá, a saját földjének tekinti. A legutóbbi háborúban az örmények vereséget szenvedtek, Jereván és Baku között az erőviszony az utóbbi javára mozdult el. A 2020. őszi háborús győzelem óriási siker volt Ilham Alijev rezsimje számára, a győzelemmel szinte bebetonozta a nem olyan stabil hatalmát. De ahogy a kilencvenes években sem, úgy most sem valószínű, hogy örökké elássák a csatabárdot. Az örmények minden félelme megalapozott, hogy Azerbajdzsán egyszer ismét úgy dönt, hogy további területeket akar és újból támadást intéz.
Az is egy sokat mondó jelenség, hogy Európa, illetve a NATO erőteljes fegyverkezésbe kezdett. A Magyar Honvédség is a képességeit növeli, új harckocsikat, repülőgépeket vásárol. Németország még csak most döbbent rá, hogy a kontinens gazdasági nagyhatalmaként jelentősen elavult és eszközhiányos hadsereggel bír, sok fejlesztés vár a Bundeswehrre is. Nagy eséllyel a NATO-tagországok nagy arányban fogják teljesíteni a 2014-es walesi csúcson megállapított védelmi ráfordítást, amelyet az országoknak a saját GDP-jük 2%-ból kell, hogy finanszírozzanak.
A sorokból kitűnik, hogy ez egy eléggé pesszimista világlátás, sok jóval nem kecsegtet. A jelek szerint várható, hogy az érdek menti politizálás háttérbe fogja szorítani a magasztos célokat. De amennyiben a nemzetközi politika ilyen vagy ehhez hasonló mederben fog zajlani, akkor talán jobb lesz néha pozitívan csalódni, mintsem rácsodálkozni, hogy mikre képesek egyesek. Kényelmetlen felvenni a realizmus szemüvegét, nem jó dolgokat lehet vele látni, de ezekben az időkben mégis ez bizonyulhat a legélesebbnek.
